Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: Buster Keaton: Lakást keresek

Buster Keaton pompás új burleszkje talán nem mutat olyan szimbolikus vonatkozásokat az élettel, mint néhány a régebbi burleszkvígjátékai közül, frissességben, a tempó elevenségében és az ötletek gazdagságában azonban legkiválóbb munkái közé tartozik. Szerkezetében és szellemében tipikusabban burleszk, mint a többiek, amelyek sokszor nagyon közel esnek a valószínűség hatóeszközeivel dolgozó vígjátékokhoz.

Azoknak meséjében mindig volt valami valódi bonyodalom, szerkezetükben pedig valódi kerekség és zártság. A "Lakást keresek" gerince egy roppant egyszerű és primitív cselekményelem, amely csak arra szolgál, hogy rajta fűződjenek fel szvitszerű sorakozással az ötletek százai. De ha maga a koncepció nem is mutat jelképes erőt, a motívumokban éppenúgy megtaláljuk ezt, mint előző nagyobbszabású darabjaiban. Keaton mint színpadi ügyelő hatalmas kalapács egyetlen ütésével szétzúz egy víztartályt, hogy megmentsen egy benne fuldokló artistát. A víz elönti a színházat, őt is elsodorja, bele a zenekarba. A következő pillanatban azt látjuk, hogy ül a nagydobban és evez egy hegedűvel. Két dolog nagyon mulatságos ebben a jelenetben. A hegedű és a dob, a két ideális, művészi célú eszköz, hirtelen, váratlanul gyakorlati, triviálisan gyakorlati eszközzé változik. A másik mulatságos momentum a megijedt, de magát mégis mindenütt feltaláló, életrevaló ember szellemi fürgesége, amely ezt az átalakítást oly gyorsasággal véghezviszi.

Legoriginálisabb és legszellemesebb a darab bevezető része: a nagyravágyó színpadi ügyelő álma. Azt álmodja, hogy a színházban minden Ő: az összes szereplő, a statisztéria, a karmester, a zenekar és az egész közönség. Olyan bravúros technikai trükkökkel van ez az álom, ez a nem is kettős, hanem többszörös szerep láthatóvá téve, amilyent még az amerikai burleszktechnika sem produkált eddig. És mintha az egész álomjelenet szatirikus kigúnyolása akarna lenni annak, ami az utóbbi időben szinte járványszerűen terjedt el a filmsztárok között: mindegyik duplaszerepre éhezik. A "Lakást keresek" bevezetése mintha a hiú, semmi sikerrel be nem telő filmprimadonnák és filmbonvivánok megvalósult "Wunschtraum"-ja lenne.

A darab befejezése sablonosan burleszkszerű: üldözési jelenet. Ezt a sablonos befejezést azonban két körülmény határozottan menti és enyhíti. Az egyik az, hogy ebben az üldözési jelenetben, éppenúgy, mint a "Chikagói kékszakáll" üldözési jelenetében, annyi új és meglepő fordulatot tudott Keaton produkálni, hogy az egyenesen csodálatos. Hiszen ha meggondoljuk, éppen az üldözési jelenet az, amelyet a film - mozgással és feszültséggel teli lehetősége miatt - a kezdettől fogva igyekezett kiaknázni és számtalan változatban továbbfejleszteni. A másik, ami talán még fontosabb, hogy tévedés a burleszkek üldözési jelenettel való befejezését egyszerű és kényelmes rendezői sablonnak tartani.

Mert a burleszk azonfelül, hogy a képtelenségek költészete és a modern élet meséje, az élet mechanizmusának fejtetőre állított, túlzott és sűrített képe. A kalandor vagy detektívfilmek üldözési jelenetei azt a célt szolgálják, hogy a nézőknek adott drasztikus idegizgalmak egyre fokozódó fortissimóban növekedjenek és végül hirtelen megkönnyebbítéssel feloldódjanak. A burleszk üldözései az emberi cselekedetek gépies összefüggéseit jelzik és fokozzák, a gépszerűség organizmusát egymásba kapaszkodó, számban szaporodó és egymást folyton hevesebb gyorsasággal pergető fogaskerekek, lendítőkerekek és transzmissziós mozgások tömkelegében mutatja meg.

A burleszk üldözési jelenete groteszkül testesíti meg a lavinaszerűen növekvő, rohanó vak tömegerőket és titkosan, furcsán világít rá az emberélet determináltságaira.

Tartalmi és formai szükségszerűséggel függ össze a burleszk pszichikai lényegével és így több, mint elcsépelt komikumszalma: jelentése van.