Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő

Hevesy Iván: A Rózsalovag

Robert Wiene, aki évekkel ezelőtt a Dr. Caligari és a Genuina filmek rendezésével döntő eredményt hozott a filmművészetbe, elszakadva régi munkatársaitól, filmírójától és architektoraitól, erős hanyatlást kezdett mutatni. A Testőr és az Orlac rendezési szempontból legfeljebb a jó közepes színvonalat érték el. A most bemutatásra került Rózsalovag azonban újabb határozott felfrissülését jelzi Wiene rendezői készségeinek.

A Rózsalovag rendezését két olyan érték jellemzi, amelyeket együtt, egyszerre csak a legritkább esetben szoktunk megtalálni, filmen vagy színpadon egyaránt. Rendkívül gondos kép- és tablófelépítés, minden jelenet dekoratív, ritmikusan tagolt, festői megkomponálása az egyik érték. A másik a jelenetkapcsolás elevenen lüktető lendülete, amelynek tempója sohase lanyhul és seholse szakad vagy zökken. Ennek a két tulajdonságnak szintézise igen nagy eredmény, mert majd mindig azt tapasztaljuk, hogy a pantomimszerűen kidolgozott dekoratív képfelépítés pantomimszerű vontatottsággal, következésképpen unalmassággal szokott együtt járni. Mindamellett Wiene jeleneteit gyakran - mondhatnánk - túlszépeknek találjuk. Ez pedig baj, mert annyit jelent, hogy a beállítás nagyon is tablószerű, tehát híjával van a teljes spontanitásnak és a stilizáltságot elrejtő magátólértetődöttségnek. Viszont ezt a helyenként felbukkanó kis hibát is nagyon enyhíti az a törekvés, amelyet Wiene a Rózsalovag rendezésében, úgy látszik, tudatosan és következetesen alkalmazott: gyengíteni egy kevéssé a történet realisztikus élethűségét és a lehető mértékig mesejátékká tenni.

Ez a meseszerű hatás könnyen kibontakozhatott a tárgy történelmi miliője révén is, Wienének volt azonban bőségesen elegendő egyéb eszköze is ennek a meseszerűségnek határozott fokozására: a szereplők karakterének és játékának, mozgásának és csoportokba állásának sokszor alig észrevehető árnyalattal való finom elstilizálása, a sugárzó fénynek nem naturális lágy plasztikát eredményező rafinált irányítása, a filmszalag színezésének, virazsírozásának kellemes és diszkrét váltogatása. Mindezek és még sok rendezési ötlet azt tették elérhetővé, hogy a Rózsalovag filmváltozata realisztikus drámahatás helyett valami kedves pasztoráljáték-hatást váltott ki, megadva amellett a realisztikus drámák erőteljes és eleven fordulatait is. Hiába láttuk a valóságos Bécs valóságos részleteit, mégis mese lett az egész, ahogyan a szerző, Hugo von Hoffmannsthal, akarta: Mese a szerelemről.

A Rózsalovag kiállítása - amint mondani szokták - pazar és fényűző, azonban szerencsére a szavak jobbik és filmszerűbb értelmében. Mert az operettszerű fényűzésen kívül - ragyogó kosztümök, nemcsak a főszereplőkön, hanem statiszták néhol százszámnyi tömegén, ízlésesen és hatásosan berendezett interieurök változatos serege - a képszínterek olyan sokasága, amelyek száma a történet szempontjából erősen redukálható lett volna, így azonban képszerű, tehát filmszerű értelemben rendkívüli gazdagságot és vizuális változatosságot adtak ennek a mindenképpen kitűnően sikerült filmjátéknak. Külön érdeme ennek a színtérváltozatosságnak az az áldozatkészség, amelyet ebben a tekintetben a rendező és a filmet elkészítő Pan-filmgyár tanúsított. Az áldozatkészség szót itt nem abban a jelentésben kell érteni, ahogyan azt a reklámkommünikék és az utóbbi időben felburjánzott megtévesztő álkritikák használják. Nem arra gondoltunk, hogy a gyár mennyi pénzt fektetett bele a filmbe, akármekkora volt az előállítási költség, ez még magában nem lehet valamely film érdeme. A Rózsalovag rendezése abban árul el áldozatkészséget, hogy a darab frissessége és gazdagsága kedvéért beiktat számos egy-két másodperces olyan jelenetet, amely a szorosan vett mese szempontjából elkerülhető lett volna és amelyek a hatalmas költségeken kívül napokon vagy heteken át tartó rendezői és operatőri munkát jelentettek. Ami azonban a legfontosabb: a rendező egy pillanatra sem feledkezett meg a művészi ökonómiáról és nem hízlalta seholsem ezeket a költséges és fáradságos jeleneteket, többnyire tömegjeleneteket, látványos betétekké, amelyek azután, mint az amerikai filmekben tapasztaljuk, szélesen és drámaiatlanul terpeszkednének el a megállított és kizökkentett cselekményben, hanem mindig ahhoz szabja terjedelmüket, hogy mint drámai motívumok mennyire fontosak. Robert Wiene így a Rózsalovagban mintapéldáját tudta megmutatni a jó értelemben vett filmlátványosságnak. Ezt a jó értelemben vett látványos hatást nagyban fokozta az is, hogy a Rózsalovag egyike a legszebben és a történet változó hangulataihoz való alkalmazkodás tekintetében a legstílusosabban világított és fotografált filmeknek.

A szereplők elsőrangú összjátékot produkáltak. A főszerepeket, a marsallnét és Octaviant, francia filmszínészek: Huguette Duflos és Jacques Catalin alakították, Ochs bárót Michael Bohnen, a kitűnő német operaénekes, fölényes humorral és színészi tudással. Nagy kár, hogy nem tud leszokni a filmszerűtlenül gyors tempójú mozgásról. Paul Hartmann, a német történelmi filmek kiváló sztárja, nemcsak művészi képességeiről, hanem művészi szerénységéről is tanúbizonyságot tett, amikor Werdenberg marsall jelentéktelen szerepét elvállalta és ambícióval megjátszotta.