Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 6. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Ignotus Pál: Komor András: Állomás

Egy hosszú vers, tíz hosszú strófában, csendes hullámzású, széles hömpölygésű, szabad ritmusú, rímtelen sorokban. Hosszú sorokban, amelyeknek lassú, szinte nyújtózkodva csoszogó menetét csak helyenként szakítja meg egy-két rövidebb: nem pointe-szerű vagy patetikus lendülettel, nem azért, hogy hihetetlenül eltorlaszolja vagy szűkebb mederbe szorítsa s meggyorsítsa a vers áradását: álomszerűen elcsukló sorok ezek, szinte félben maradnak, hogy a kimondhatatlanul csendeset, a hangtalanul sóhajszerűt a levegő vibrálására, az agy automatikus továbblüktetésére hagyják. - Így:

lásd, Komor András, ma közömbösségeket mondtál egy leánynak, holott a fogad között ott szorongott a szerelmes lihegés,
lásd, a kávéházban szerényen hallgattál, amíg az újabb magyar líráról beszéltek, holott te sokkal tehetségesebbnek tartod magad a többinél,
s ha politikai kérdéseket vitatnak, te unott arcot vágsz, pedig régi vágyad, hogy vallás- és közoktatásügyi miniszter legyél,
ó mennyi mennyi hazugság, csupán az igaz, amit az éccaka mond,
ezek a vergődő percek, ezek a magamba nyíló szemek,
amíg elalszom...

Nagyon ritmikus vers ez: nem azért szabadmértékű, hogy a hangzásbeli effektusok ne gátolják benne a mondanivaló minél szabadabb kifejlését, hanem éppen mert mondanivalójának ugyanolyan testére öntött formája az effajta verselés, mint az epigrammatikusnak a distichon vagy az antitézisre építettnek a szonett. Melankólikus képek peregnek rajta végig, a céltalanul keringő gondolatok szeszélyességével s ugyanolyan álmatag kényelmességgel, mint az ütemek. Van benne valami "a gyermek ölbesimulása" s "a piszkebokrok felett libegő szitakötők" álmatagságából, és van, sokkal több, az éjszakai kávéházi "duma" rezignált álmatagságából, hogy ne mondjam, álmosságából is. Mert lényeges dolog, hogy aki ezeket elmondja, álmatlan és álmodozó ember, akinek agya mindig vibrál az idegességtől és mindig ernyedt a virrasztástól; s aki az ő féléberségében kétszeres feszültséggel, kétszeres intenzitással és kétszeres fájdalmassággal vergődik végig a tudatalatti vagy félig tudatos lelki rezzenéseket, amelyek rendszerint a félálomban bukkannak fel:

amíg elalszom...
de az álom nem jön, addig késeket verek magamba és verekszem a sötéttel,
addig forradalmakat tervezek, és elcsábítom a legjobb barátom feleségét.
- - - - - - - - - - -
és tépem magam,
és sírok

Magányos és tanácstalan ember, a gyámoltalanság lírikusa; úgy érzi magát az emberek közt, "szomorúan és furcsán, mint egy szanszkrit idézet". Folytonos epedésben valami fix forma, valami, akármilyen, helyhez és cselekedethez kötöttség után: "néha arra gondolok, hogy jó volna sárga ragyogásnak lenni, sárga liliomnak vagy villamos-csilingelésnek - - vagy hídnak a Duna fölött, amely szép, mint az ölelkező szeretet szimbóluma - - és szeretnék sírni s angolul megtanulni - - de megelégedném, ha konflisló lehetnék vagy hirdetőoszlop vagy szenteltvíztartó a templomok előtt..."

Szimultanizmus ez, mégpedig nem expresszionisztikus, sokkal inkább posztimpresszionisztikus szimultanizmus; nem a kozmosz sokrétűségét és heterogénségét egyetlen vízióba sűrítő villogás akar lenni, hanem pszichoanalitikus önleleplezés. Az Állomás legnagyobb ereje és szuggesztivitása éppen ennek a gesztusnak kérlelhetetlenségében és tisztaságában áll: abban a pszichológiai pontosságban és finomságban, amellyel a divergens képek egymásba kapcsolódnak. Innen az érzések és képzetek plaszticitása, innen az emberek és dolgok elevensége, innen a tartózkodó s mégis frappáns irónia, amely a versen végigvonul s a fájdalmas panaszokat higgadtakká, gyakran szinte megnyugtatókká enyhíti.

Az Állomás, műfajára nézve: leszámolás. Egy huszonöt-huszonhatéves férfi leszámolása mindazzal, amiben addigelé hitt, amire vágyott, s amit szeretett. Mint maga írja: áradás, "szépség nélkül és irodalom nélkül és hazugság nélkül."

Komor András költői pályáján jelentékeny fejlődést jelent ez a vers. Régebbi verseiből átmenti a leegyszerűsített formák finom, bensőséges artisztikumát s elhagyja a fárasztó, idillikus egyhangúságot, amelyet új, friss, nagyon emberi hanggal és tartalommal pótol. De leszámolni, ugyanazokkal a dolgokkal, persze csak egyszer lehet. Ez a vers nem jelenthet utat, hanem csak "állomás"-t, amelyen jó volt megállni, de nem volna jó sokáig vesztegelni. Komor Andrást ez a kötet a legművészibb és legigazabb hangú fiatal magyar költők közé emelte: figyelni kell költészetének további fejlődését, gazdagodását.