Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Hevesy Iván: Tamás Aladár: A partok elindulnak

Objektív líra: ezzel a kifejezéssel akarta jellemezni Kassák Lajos költészetét egy régi kritikusa. Arra akart ezzel a látszólag paradox kitétellel utalni, hogy Kassáknak akkori, szociális hangok felé fejlődő versei témájukban és probléma-beállításukban túl akartak lépni az egyénen, illetve az egyén szubjektív, minden önmagára vonatkoztató megnyilvánulásain, hogy az életproblémákat túlhelyezzék a költő érzelmi és hangulati állapotain. Kassák azóta az "objektív lírától" teljesen elszakadt és visszatért, vagy helyesebben szólva, új lehetőségekkel érkezett el a "szubjektív lírához". Még tovább lehet menni a megállapításokban: ez a szubjektivitás felfokozva és megsokszorozva jelenik az új Kassák költészetében és azoknak a lírájában, akik az ő nyomában járnak.

Ezek közül a fiatalok közül legtehetségesebbnek és legönállóbbnak Tamás Aladár látszik, akinek az elmúlt hónapban jelent meg első verseskönyve: A partok elindulnak címen a 365 nevű folyóirat kiadásában. A kötet első ciklusai: "Életemen hó virágzik gyöngyöket" és a "Füvek és napfelhő" még határozottan éreztetik az idegen hatást, Kassák ú. n. számozott verseinek befolyását, amely a sajátságos képzetkötésekben, az erős dekorativitásban és a melankolikus, csüggedt, világfájdalmas alaphang utánérzésében mutatkozik meg. A többi versciklus: "Szenvedő fürt", "Üveglábakon jár a szél a végtelenség felett", "B felhőszámoló és vértanu volt" s "Bűneinek szívében" a tisztulás és önállósulás útját jelzi.

Lírájának felfokozott szubjektivitása természetesen nem egyéni sajátsága költészetének, hanem közös tulajdonsága a legújabb törekvésű lírának. hogy ezt az új törekvést az expresszionizmus új változatának vagy szürrealizmusnak vagy egyébnek nevezzük-e, az igazán mellékes. Az expresszionizmus legfőbb célja éppen a szubjektív, az érzelmi és hangulati elemek mélyítése és uralkodóvá tétele volt és ezzel szoros összefüggésben a narratív és logikai egység teljes felbontása. Ebben mutatkozik az expresszionizmus igazi formabontó szerepe, nem pedig a vers zenei formájának: rím és ritmus-kompoziciójának destruálásában. A szubjektív tartalmat, a lélek mélyebb értelemben vett érzelmi anyagát valahogyan egészen közelről igyekszik megragadni és kifejezni. Nem a leírások és képasszociációk kerülőútján, hanem a születésnél, a keletkezésnél megfogva. Az expresszionizmus inkább megelégedett a homályossal a tisztán kifejezett helyett, az embrionálással a kialakult helyett, a formátlansággal a forma helyett, inkább eltűrte az "érthetetlenség" vádját, mindezt azért, hogy az érzést (talán sokkal helyesebben: az érzetet) a gyökerében mutassa meg. Úgy érezte, hogy ez - kémiai nyelven és hasonlattal szólva - in statu nascendi forróbb és hevesebb erejű.

A szürrealizmus, amelynek a törekvéseihez igen közeli rokonságban áll Tamás Aladár lírája, még tovább fokozza ezt az intellektuális és deformáló versfelfogást, hogy a verselemek kapcsolatait teljesen feloldva a tudatalatti én megnyilvánulásait keresse, a léleknek egy szóra, emlékképre, színre, hangra bekövetkező automatikus reflexeit. Akármelyik vers jó példa: "A homlokszem forró volt s egy napon megmondta szerelmese nevét. Mentem a nagy piros folyosókon s ezúttal nem gondoltam a szívek útjaira. A vizek alatt gondatlanul furulyáztak az évek. Jönnek a lányok, kik nem bírták el a mélységek tekintetét, jönnek sebeink és fehér színe van az óceán áradatának, fehér és borzadályos, a nap ömlik, hullámok szétnyílnak, öblök énekelnek s az éjszakában megremegnek a kutak s felhallatszanak belőlük a szenvedés súlyos kolompjai."

Nem lehetne szavakról szavakra haladva végigkommentálni ezt a költeményt, erős érzéstartalma mégsem lehet kétséges senki előtt. A motívumok kapcsolásában van valami az álmokból és a lázas vizionálásokból: egyszóval az emberi lélek közönséges és általános tudatalatti reflexműködéséből. Miután pedig az igazi kompozíció lehetőségei hiányoznak, éppen a részek közötti szerves összefüggések teljes hiánya miatt, ezt egy álegységnek kell pótolni, amely álegység bizonyos homogén képtónusra és hangzenére van felrakva.

Azonban éppen mivel így sem igazi belső, sem igazi külső forma nem alakulhat ki, a versekből szétfolyó képtócsák és egymásba olvadó képzetfoltok lesznek, az egész könyv pedig mint egyetlen hangulatáradat hagy bennünk egyetlen határozatlan és ködös impressziót. Talán nem jelent alapelvekhez való csökönyös és konzervatív ragaszkodást, ha oda konkludálunk, hogy a művészet sine qua non-ja a kifejezés tisztasága, a mondanivaló egyértelműsége és a kifejezett anyag organikus formába foglalása. Ezt a formát mindig új és új alakban találni meg: ez lehet csak minden költő és minden művész végső célja.