Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 3. szám

Gyergyai Albert: Gellért Oszkár
(A Nyugat tanulmány-pályázatán megdicsért pályamű)

"Tu ne me chercherais pas, si tu ne m'avais trouvé."
Pascal

Ez a pár lap csak egy része annak a készülő egészenek, amely az új magyar lírát arcképekben szeretné megrajzolni. Új magyar lírán, elsősorban, a Nyugat java-termését értem, azét a részben történetivé vált, részben ma is eleven korszakét, amelyet tán nem is annyira holmi közös "világnézet", mint inkább az újításnak közös kedve forraszt eggyé, a lázadás lendülete, a felfedezések mámora, valami új életöröm, ami legszebben s leghamarább épp a lírában lel formát, s amire ma, alig tizenöt-húsz évvel később, kissé bánatos csodálattal s nem minden irigység nélkül tekintünk... E gazdag áradás menetét, társadalmi kereteit, időhöz és térhez kötött, egyéni vagy általános tüneteit senki se figyelte éberebben, mint a kor nagy kritikusa, Schöpflin; s aki e sorokat írja, nem is az ő mezőjén tallózna. Az új líra egyéniségeit épp egyéni, legegyénibb vonásaikban kutatná, - abban, ami mindegyiket mindenkitől különbözővé, csak egyszer előfordulóvá, visszahozhatatlanná avatja, lényegükben, leglelkükben, képeik külön színében, szavaik külön ízében, életük és ember-létük művészi transfiguratiójában... Alig egy-két kivétellel, csupa élő költőről van itt szó, vagyis olyan alkotókról, akiknek pályája lezáratlan, életük átlényegületlen, élményanyaguk csupa láva, - szobrok, akiknek minden tagja fáj még - s akikkel szemben könnyen csúfot vallhat minden, ha még oly tudományos "módszer", minden, bár "tárgyilagos" ítélet. A túlságos távolság minden tényt általánossággá mállaszt, s érzékelhető szépségek "szellemtudományi" ködbe vesznek; viszont a túlzott közelség részletező tapintatlansággá válhat, s pletykává aljasítja a filológiát; - s ki merne ítélkezni, szenvtelenül, a kortársak friss művei felett, mikor, épp e sebes ponton, egy Kölcsey sem érzi magát bűntelennek, s minden magas "mértékét" feláldozná Berzsenyije békejobbjáért! Élő költők, mérték helyett, tisztánlátó szeretetet kérnek; s e szeretet, amely e kísérletek egyetlen és állandó ihletője, talán Gellért Oszkárnál jut legsürgősebb és leghálásabb szerepéhez...

Először, mert a Nyugat költői közt ő a legismeretlenebb, s a műbíráló lelkességét semmi sem serkentheti jobban, mint hogy az élvezettel együtt, az élvezet hálájaképpen, s mintegy cselekedetté váltva az élvezet tétlenségét, mást is meggyőzhet igazáról, mással is megoszthatja örömét, "parce qu'on souffre d'admirer seul - mint André Gide mondja egyhelyt - et qu'on voudrait que d'autres adorent". Nem mintha e tiszta költő hirtelen "felfedezésére", vagy akár kései "rehabilitációjára" volna szükség. Gellért Oszkár, alig negyven évvel, a Nyugat költői táborának egyik legrégibb, legállandóbb, s amellett legbecsületesebb tagja, akinek művészete előtt nemcsak legrégibb barátja s legelső ismertetője, Osvát hódolt, hanem, többek közt, Schöpflin, Móricz Zsigmond, Babits, Kosztolányi, Szini Gyula és Elek Artúr, s aki talán sose ért még oly csúcsokra, mint utolsó kötetében, s azóta is, legújabb verseiben. Azonban öt verskötete, s méltán bámult új versei ellenére, mindeddig csak magasztalásokban, általános bókokban, írásban meg nem rögzített, s legfeljebb szájról-szájra járó eleven csodálatban volt része; tanulmány, ha jól tudom, nem jelent meg róla soha, inkább csak kisebb könyvismertetések, lírai elmefuttatások, s támadások, tán épp olyan líraiak s a közerkölcs mezébe takarózók. A mai művelt olvasónak alig van képe Gellértről, s ha van, az is elmosódó, lényegtelen és hamis, részben a Gellértet ért támadásokból, amelyek, bizonyos egyöntetűséggel, "erotikus költőnek" bélyegezték, részben ötletes paródiákból, amelyek családi versein évődnek, részben magának Gellértnek régebbi verseiből táplálkozva; hányan vannak még ma is, akik nemcsak egy Kemény Simont, hanem még egy Babitsot is az "Így írtok ti"-n keresztül ismernek! Amellett a megszokás, a már kimondott szó kényelme, a legelső benyomás diktátori szívóssága nem csupán az olvasót, hanem a kritikust is fogva tartja, s a költő rég más mezőkön jár, amikor még hívei is szokott útján keresik. Bizonyos, hogy itt mulasztás történt; s e tanulmány, elsősorban , ezt szeretné helyrehozni.

Másodszor: minden társa közül ő talán a legrokontalanabb. A Nyugat költőit, többek között, erős francia hatások, s leginkább Baudelaire-é rokonítják; nem a hírhedt "dekadencia", amivel e roppant költőt ma már csak a dajkamesék vádolhatják, s még csak nem is a szimbolizmus, amely inkább eszköz, mint lényeg nála, hanem, túl a poétika és a közerkölcs korlátain, az új örömök s az új fájdalmak sajátos metafizikája. Gellértnél szinte semmi nyoma ennek az egyetemes Baudelaire-imádásnak. Ezt a különvalóságát súlyosbítja az a tény is, hogy míg szinte minden társa Nyugaton vagy a magyar múltban talál mintát, serkentőt, rokonlelket, s az új európai líra s az újulni látszó Magyarország kettős erővel érleli mindannyiuk fiatalságát (ami megannyi művészi megoldása a magányosság problematikájának), Gellért Oszkár poézise, legalább első tekintetre, akár költői anyagánál, akár költői természeténél fogva, sem nálunk, sem külföldön ősre, rokonra nem hivatkozhat. Nem hasonlít senkihez, mondja minden bírálója, ami bizonyos tekintetben nemcsak sajátos tehetséget, hanem annak váltságdíját: elszigeteltséget is jelent. Nyelve, hangja, témaköre látszólag nemcsak társaitól üt el, hanem szinte mindattól, amit addig költőinek, költészetnek tartottak. Verseinek nagy része a családi életet énekli meg, azonban nem a hagyományos és polgári hangnemben, amely bölcs kerítést emel a házi s a házonkívüli szerelem közé, - hanem, túl minden válaszfalon, a szerelmi életnek legmélyebb gyökeréig ásva, oda, ahol, törvény híján, minden érzelem osztatlan még, s ahonnan, épp ez osztatlanságnak hála, legeslegújabb verseinek járatlan magasára juthatott. Nyelve az újítónak nem elég új, a hagyományt kedvelőnek nem eléggé szokványos, holott csak a maga nyelve, a maga külön mondanivalóira. Sajátos formája: a szabad vers, sem a Whitman-Verhaeren-féle vershez, sem az új magyar szabadvershez nem hasonlít; egy-egy sorának alig van külön súlya, gerince; nem pompázik zenével, lendülettel, dinamikával, csak az egész részeként számít; s míg egy-egy tagja szabályos ritmusa jár, egészében kerüli a ritmust, s rímekben cseng ki, váratlanul... Hangja a legszokatlanabb: ez a köznapi közvetlenségű s mégis oly ihletett tónus, ez a pátosztalan pátosz, ez a szavakat forgató, szétáradó hév, amely egy eldobott kenyérgalacsinért a Lendülethez fohászkodik, ódát ír a cipőcsokorról, ditirambust köhögő kisfiáról, elégiát egy báli kesztyűről, - s a legszürkébb szavak, versek, témák és történések sorát, ha nehezen, ha megbicsaklón, ha nem is egyforma sikerrel, a legtisztább költészet horizontjára vetíti. Mindez még csak növelhette az olvasó idegenkedését. A Nyugat első költői közt egyik sem ért meg oly keservesen, olyannyira vergődőn s mégis annyira eltökélten, mint Gellért Oszkár, - viszont a háború óta, s úgyszólván előttünk, napjainkban, tán egyik sem fejlődött oly egyszerre és olyan vehemensül. Ez a lassú bontakozás, ez a szárnycsapkodás a porban, az elaprózódás félelme, a mindennapi dolgoknak alázatos tisztelete, s főképp, már első verseiben, az egynek, az egésznek, az egyszerűnek és a lényegesnek szomjazása, valami mély és határtalan vallásosságról tanúskodik, - s talán ennek felvetése okolja meg e tanulmányt, harmadsorban...

Nem mintha, kortársai között, Gellért volna az egyetlen vagy az első, akinek a vallásosság eleven és szükséges valóság. Ady izzó zsoltárai, Babits makacs, bár rejtettebb vergődései gyönyörű példái az ellenkezőnek. De míg Ady hatalmas verseiben démoni perlekedéseket folytat Istenével, s amikor egynek érzi magát vele, akkor is csak egyedül önnönmagát énekli meg, az örök magyar fatalizmus, a protestáns zsoltárköltészet, s a baudelaire-i istenszomjazás hármas fényében ragyogva; míg Babits legszebb álmait a római, a katolikus, a pannón lélek tájairól hozza, Gellért vallásos érzésének nincsenek ily jól határolt, ennyire kijegecesedett gócai. Mint valami végtelen, belső buzgás, anyagtalan és határolatlan, - ez táplálja minden versét, láthatóan vagy föld alatt csergedezve, a szerelmes verseket éppúgy, mint a kozmikusokat. Talán épp ez a mély érzés, ez az állandó egészet-nézés, amely mintegy attól fél, hogy nem látja "a fától az erdőt", "szirmától a rózsát", a "közös-egyet"- ez téríthette el oly soká a részletek külön életétől, a pompázó muzsikától, a ragyogó színhatásoktól, a vers testi harmóniájától, akár a kezdő középkor áhítatos művészeit, akiket szintén csak az egész, a teljesség, az Istenség ihletett meg; viszont ennek köszönhetők Gellért valóban nagy versei, s ezzel férkőzött oly közel az új generáció szívéhez. Hogyan jutott el idáig? Mi jelzi mindezt eddigi verseiben? Mily gyökerek táplálják nála ezt a költői termőkedvet? S mily csúcsokig vitte eddig ez az inspiráció? Az itt következő sorok erre keresik a választ...

Talán húszéves sem volt még, mikor első kötete, Az Első Stációnál megjelent, Osvát Ernő lapjának, a Magyar Géniusznak kiadásában (1903). Jóllehet, hűtelen apa, Gellért ma megtagadja e kötetét (34 versből 4 került csak a Testvérbánat Csillagába, kettő azokból is töredék), ami, művészi szempontból, az alkotó határozott joga, - az olvasó retrospekciója talán e történelmi emlékre is kiterjedhet... Van valami csalóka naivság, valami szivárványos bánat az ily "első stációk" utólagos szemléletében: a költő egyéni képe helyett a legköltőibb életkornak, a fiatalságnak képét látjuk, áradozva, bőbeszédűn, fogékonyan és mámorosan a tulajdon szavainak - a kor költői stílusának - jól gördülő, olvatag és hibátlan ritmusától. Egy-egy vers, kikapva a többi közül, alig jelent tán egyebet, mint a kor kedvelt témáinak, az ősznek, az emlékezésnek, az első csóknak, szerelemnek, a sejtelmes jövőnek, a költői hivatásnak, az élet és halál rejtelmének sima, szeretetreméltó és banális újraköltését. Mintha Reviczkyt hallanók, a borongó tájaknak, a kórágyi lírának, a rokonszenves Perditának, a messiási mélabúnak, s a poétai önérzet kétségbe fulladó züllésének egyidőben oly népszerű, oly dallamos, de oly gyógyíthatatlanul lágy és ernyesztő dalosát! Évek kellenek Gellértnek, új élmények, új egészség és főképp új atmoszféra, míg vibráló érzelmessége kiveti magából ezt a mérget, a jézusi pózokat, az elégikus önsiratást és mint maga mondja egy versben, "a halállal való csúf kacérkodást". Ami megmarad, meg is tisztul: forró, szinte rajongó, s naivul gyermeki ragaszkodása, amely az anyát a kedvessel és a testvérrel társítja; valami diákos lelkesülés a nagy eszmék és a nagy orvosok iránt; valami ki nem apadó hév, a szeretet s az önfeláldozás már-már nem földi hangjaival, akárcsak a neofitáknál, vagy a gyógyuló betegeknél... Mindennek együtt, egy kötetben, oly megható az illata! Mennyi gyöngéd érzékenység, mily ragyogó melankólia, milyen patakzó tisztaság! Mint egy fiatal palánta, amely csak hogy nőjön, éljen, esőt, napot egyforma kedvvel, egyforma szomjúsággal fogad, sóváran, mintegy felfeszülve és állandó készenlétben, - az Első Stáció költője is kitárul minden benyomásnak, valami benső, beszédes, s kissé alaktalan áhítattal, amely talán mert nem akar, talán mert nem tud beleférni az áhítat szabályozott s kényelmes biztonságú medreibe, megzavarodik, széjjelárad, s egy-egy kis szigetet karol körül, a legelső szerelemét, a családi érzelemét, s ami szinte példátlan ennél az alázatos költőnél, kissé önnön énjét is, a betegség s az elhivatás duplán vonzó fényében...

A második verskötet hat évvel később jelent csak meg, a Nyugat első könyvei közt, 1909-ben. Ha szabad egy kötetet nem annyira részeiben, egyes költeményei szerint, hanem inkább egészében, tónusában megítélni, különösen e hat évnek egyenetlenül megoszló, s egyenetlen eredményét (az első két év 10 verséhez képest a következő három évnek egyetlen termése a Babavásár, viszont 1908-ból 17 vers van a kötetben; a Testvérbánat Csillagában, amely újabb versek mellett a négy első kötetnek szigorú, nagyonis szigorú antológiája, ebből a 28 versből mindössze 16 szerepel) - A Deltánál Gellértnek legcikázóbb, legidegesebb, legfelemásabb könyve, csupa éles hangulattörés az andalodni vágyó élvezőnek, csupa tanulság s ígéret az egész pályát kísérő olvasónak. Egyfelől még a régi retorika, a balladás hangulat, az evangéliumi öntetszelgés; másfelől csupa feszengés, csupa kereső nyugtalanság, valami benső erjedés, a végtelen hívása, a Babavásár "fűrészporának", a félpoétaságnak undora, az "örök összecsengés" helyett a diszharmónia áhítása, a megoszlás, a kétlelkűség, a deltaszögben-maradás aggodalma, ima a Megváltó szélhez: "Karjaim égnek hadd emelem", a hivatás eltökéltsége, ha "mindvégig egy húron" is a rendeltetés bús sejtelme valami sápadt allegórián át: "Mit én? S minek? Mi nékem a világ? S mije vagyok én ennek a világnak?!" - s e termékeny káoszban néhány tiszta csengésű dallam, asszonyához (A Fele Út), gyermekéhez (A Gyermekisten), az új ritmus pedzése (Fátul az Erdőt - A Hatodik Seb), s életről és halálról ily szelíd és nemes strófák:

Tikkasztó, fojtó éjszakában
A hold ezüstjét hinti szét.
Hát élni jó? Hát élni szép?
Olyan nagyon nehéz a lábam.

Nem táncol immár, csak tapos...
Olyan nyílt, egyszerű az élet.
Nincs benne semmi, semmi mélyebb.
Csak a halál titokzatos.

S a holnap lopva itt terem...
Szín ébred, szürkül, nő a kétség.
Megy a sötét, jön a Sötétség,
Élet jön: csupa sejtelem.

Hold halaványul, hűsszelű
Hajnalban hajlik... Csak szelíden,
Csak halkkal érintsd gyönge szívem
Halál! kemény vagy s egyszerű.

E változást, a belső zavar mellett, némely külső körülmény, Ady s a Nyugat nekiindulása is érlelhette. Addig mindegyik új költő, Ady Párizsban, Babits Fogarason, magányosan, elszigetelve, szinte reménytelenül dalolt; most, hogy egymásra találtak, versengve melegedtek egymás lángján, az egész új magyar líra, egy poétánk szava szerint, egyetlen fürtös virágba borult, s a hangok és visszhangok termékeny és testvéri egybecsengése egy-kettőre létrehozta a közösség kincsét, a stílust. Gellért se vonhatta ki magát az új életöröm alól. Lágy nyelvét új eltökéltség, friss akarat feszíti; patetikus jambusait fojtott, szinte rejtett ritmussá egyszerűsíti; egy-egy sora, képe, vagy vers-fejlesztése oly éles hangokat üt meg, amelyeket, visszatekintőn, Ady-hangoknak érezhetnénk (Újra a Deltánál - Viharvárás - Villanyos angolnák); viszont egyes versekben ott dobog már Gellért hangja, a közeljövő ígérete.

Mindez csak félig magyarázza a következő két kötet: Ofélia Térdein (1911), s Rubens asszonya (1912) dús bőségét, szokatlan formaújítását, s főképp boldog életigenlését:

Tudod édes, mióta az enyém vagy egészen,
Magamat veled együtt sokkal könnyebbnek érzem,
Valahogy lassan-lassan magam fölé kerekedtem.
Te megadod jó szívvel, amiért előbb verekedtem,
Izzadtam - vak pazarlás! - ittam, sírtam, szaladtam...
Ó sosem, sosem éltem még takarékosabban.
Tudod édes, olyan jó ez a csendes biztonság,
Kellett az, hogy a csókunk kukucskálók ne rontsák.
Valahogy mintha most már el-elbírnám magam
S a szót könnyebben adná a szívem s ajakam
S szemem könnyebben adná, ha oka van, a könnyet
S lennék, mint jég a vízen, egész magamnál könnyebb...

A boldogság, úgylátszik, csak a kis-éhségűt bénítja meg; Gellért újjászületik ezekben az esztendőkben, - a sok sápadt lehetőség egyetlen teljességgé színesül, - s mint a Zsoltárok Vőlegénye, "örvend, hogy futhatja a pályát." A két kötet legtöbb verse, közvetve vagy közvetlenül, a családi életet, a szerelem telhetetlenségét, az "aranyos életörömöt" énekli meg, oly zuhogva, ki nem apadón, s olyan lobogó hevülettel, aminőre, minálunk, talán csak Petőfinél van példa. Minden, amihez hozzányúl: a szerelem játékai, a házi élet apró hullámai, a repülés ámulata, fiatal lányok versenyfutása, bibliai sorok vagy képek, egyszerre, mintegy magukból, nagy ódákba lendülnek, vagy pedig himnuszokká szélesednek:

Most tele vagyok kegyetlen szerelemmel,
Most ébrednek bennem új nagy áriák,
Bort, bort, ami kábulatba ringat,
Töltsd meg asszony a poharainkat
S reszkessen kezed, míg a szádhoz emeled:
Hogy a nyakadról leszakítom a Máriád,
Hogy az Isten készül koccintani veled!

A régi versek vérszegény múzsája, akit szentnek, Veronikának, "kékruhás Madonnának" hívott, észrevétlenül helyet ad Oféliának, Rubens asszonyának, Salamon Szerelmesének meg Fáraó lányának, - valami barokk alkotókedv bővérű, boldog teremtéseinek. S mindezt mintegy betetőzi az új forma teljessége, Gellért sajátos verssora, ez a hol szinte gyalogjáró, vontatott, már-már prózai lüktetésű, hol meg feszes mértékre járó, tiszta rímekben kicsengő, s duzzadva hömpölygő sor-óriás, amely, mivel maga is több sor egybezsúfolása egyazon áram hajtóerején, akárhányszor felaprózódik, ágakra szakad, újra összeforrad, s váltakozó ritmusai, szóismétlései, refrain-jei, s főképp roppant hajlékonysága révén, az indulat, a lírai hév minden árnyalatát kifejezi, s amelyen, mint egy finom arcon, a legkisebb hullámzás is átdereng. Az ily forma elveti a szabályos vers kölönceit, nemcsak a szigorú mértéket és a szemmel-látható arányokat, hanem a belső kötöttséget, az óvatos átmenetet, az egységes hangulat elringató kényelmét is, prózai szemléleteket vet fel, s addig-addig játszik velük bűvös labdaverőjén, míg vagy a kar lágyul el s minden visszahull a porba (Ó aranyos életöröm - Tea - Egy távirat), vagy pedig egyetlen biztos ívben a felhőkig röpíti őket. (Két összeszorított fogsorod - A köhögő fiúcska - Himnusz a lendülethez). S éppen mivel az ily ívek egészükben, folyamatukban, létrejöttükben szépek, nem pedig légi pályájuknak egy-egy pillanatnyi részletében, Gellért legszebb verseit is egészükben szabad csak idézni. De legalább hadd említsem e két kötet gyöngyeit: a remek Ofélia-verset, amely, mint egy Liszt-parafrázis, egész drámát sző, lelki rezgésekből, egyetlen shakespearei helyzet köré; azután a Márványszobrot, amely, Gellért egy későbbi versével (Szálló kar után, - 1924), az álomnak, az álom buzgásának, meghökkentő metamorfózisainak, kép- és kalandözönének hű és tiszta újjáköltése. (S most álmodd, hogy hideg vagy. Hideg és fehér...); végül talán Fáraó lányát, szelíd, mintegy meghatott érzékiségéért...

Szelídség: ez a szép szó fénylik Gellért egy "háborús" verse felett, s ez inspirálja végesvégig a "Testvérbánat csillagá-t" is (1922), amely újabb verseinek eddig egyetlen gyűjteménye. Szelídség a szerelemben, szelídség a háborúban, s szelídség a háborút követő évek érzelmi és értelmi kataklizmájában; immár ez lesz Gellért legállandóbb, legmélyebb s legegyénibb hangja. Nem gyöngeség: gyöngédség; nem érzelgés... érzékenység; nem a jámbor türelemnek mindenben megnyugvó áhítata, hanem a természettől tiszta lélek minden zavartól való irtózata, a férfi csöndes eltökéltsége mint hangfogó a hegedűn, s az ember fájó kitárulása minden emberi szenvedésre. Az egytől a mindenig, a résztől az egészig itt szinte egyenes az út; az a süket önimádat, amely majd egy század óta a lírai költészetnek valóságos fagyöngye, s amely a mai olvasót olykor a legnagyobbaknál is elkedvetleníti, Gellértnél mindjobban halványul; az Ofélia-kötetben, itt-ott, (Tükör - A fűrész) egy kissé magát siratja még; ugyanott, A Tolvajban, életéből is titkon távozna, elegyengetve lábnyomát a porban; most, ha a maga nevében kér szót, már csak egy a "száz bárány" és egy a "tíz drahma" közül:

Óh Uram, ha mielőtt szined elé jutok,
Jó angyalaid vajh szemüket rajtam feledik?
Nagy eset lesz-e nekik a századik vagy a tizedik?
Örülnek-e majd nekem, lehajolnak-e értem?
Nem lesznek-e szórakozottak, a földre merengők?
S én elveszett juh, elveszett drahma,
Várva, hogy befogadj, Uram, a szívedbe:
Nem fogok-e úgy állni ottan
Kivetve?
És elhagyottan?

Minden eddigi élménye: a betegség, a szerelem, a háború s ami annak nyomába jár - az életnek, a szépségnek, a léleknek és a szabadságnak tagadása - most, a "földi pokolban" a végtelen szerelmévé, testvérbánattá virágzik. Míg Ady, tébolyult prófétaként, víziókat lát a háborúban, s míg Babits, mint egy arkangyal, harsogja a Béke dalát, ez a szelíd szavú költő emberként áll az ember mellé, egytestvér minden szenvedővel, embercsonkkal, fogollyal, szabadságos katonával, s a lelkek hullámain ringva, már-már nincs is külön lelke, s ismeretlen hősökébe ömleszti át a magáét (G. barátom levele Angyalföldről - 1918.). Amit tíz évvel azelőtt az "új altruizmusról" írt egy kis cikkben, ezekben a versekben maradéktalanul megvalósíthatja. Nem afféle vulgáris "pacifista" verse ezek (bár ritmusukat a közösséggel érző népies formakedv diktálhatta), amelyek mintegy kimerülnek a földi béke s a földi menny távlattalan prédikálásában, hanem a kevély ember mellett a fájdalmas anyáknak, erdő-mező vadjának, "haldokló galambnak, halnak és vakondnak", minden életnek egybeterelése, a szenvedők szenvedője, a Megfeszített fája alá, - akinek tenger bánatába cseppként hull az egyesé. Az ily roppant szeretet nem érheti be a földiekkel: "Óh szívj fel, óh szívj, szabad ég végtelenje..." - s hihetetlen szomjúsággal keresi áhítata táplálékát, nagy barátok szeretetében (Eötvös Lóránt szellemének - Üzenet Adynak - Levél Móricz Zsigmondhoz - Titkolva királyi könnyed, Ambrus Zoltánnak - Babits Mihály új verseire - Üdvözlő vers az Osvát-jubileumra - s főképp Barátaim című versében), indiai hitregékben (Máya, Mária), egyiptomi szentkönyvekben (Mumia Osiris ítélőszéke előtt - Egyiptomi írástudó intelme fiához - Thutmosz himnusza), babiloni mithoszokban (Babilon lánya - Vízözön Babilonban: berzsenyis strófákban és hangon), s talán mindenekelőtt az Ó- és Újtestamentum könyveiben (Mégegyszer ennyi? -minden dolognak rendelt ideje vagyon - Jézus Ézsaiással - Sion leányaihoz - Körömmel a szívemből - Az elveszett juhról és drahmáról - Lukács Ev. II. 25-32 - Esti ima Pál szavával - Nagypénteken - Nagyböjtben). "Tu ne me chercherais pas, si tu ne m'avais trouvé!" - s valóban e versekben, Krisztus újjászületésén át, minden vallás forrására s egybeáradására talált Gellért. Az ily líra csak névleg rokon azzal az oly divatos istenostromló költészettel, amely az új németeknél, pár tiszta szándéktól eltekintve, bizonyos iparszerűséggel virul s abstrakciókban, fogalmakban, hideg extázisokban tobzódik, nálunk meg, nagyon is szerényen, hisz-e "a hitnek lehetőségében", ami talán kevés az üdvösséghez. Gellért vallásos költészete nem misztikus s nem is elvont: magyar költő s a magyar lírát, szinte évszázadok óta, bizonyos tiszta józanság jellemzi, amellett szerelmes költő, szerelme tágul emberszerelemmé, mint ahogy két ölelő kar keresztfává feszíti az embertestet. S amily idegenül áll Gellért a jézusi tanoknak korhoz, fajhoz, vagy határhoz kötött s oly múlékony kisajátításával szemben, éppoly távolról szemléli az ótestamentumi nép bizonyos újkori torzvonásait, a nagyvárosi fiatalság mohón kapkodó akaratlanságát, a csillogó újságírás könnyű és mozgékony impresszionizmusát s főképp a meg nem váltott férfilélek konok és zsarnoki erotikáját. Gellért a teljesség szerelmese; s lélekben és művészetben ösztönösen irtózik minden túltengő részlettől s minden olcsó megalkuvástól. E tekintetben ő az első, valóban szintetikus költőnk, aki belső kényszerből, talán véralkatánál fogva, talán a változott kor miatt is, széthulló, egymást feszélyező, olykor egymást megbénító, vagy rikítón vegyülő elemeket végre igaz egységgé ötvöz. A régi, a "recepciós" költő nem jutott s talán nem is juthatott túl a nyelvbeli, a hivatalos, a sallangos asszimiláción s buzgón és lenézetten úszott a kor hangos és divatos áramain. Utóda, a mai költő, mélyebbre száll, bár magányosan; kackiás sújtások helyett nemzete fájdalmát vállalja, az ősit éppúgy, mint az újat, annál a képességénél fogva, amely Jób késő fiainak talán legsajátosabb vonása s amely minden bánatban azonnal a magáéra ismer: "Ils ont les leurs et toutes celles des autres" - mint a keresztény Péguy mondja a Biblia népének fájdalmairól. Gellért nem hivalkodón magyar s nem e föld hatalmasainak kedvéért: "Ki mondja, hogy nincs? Ki veheti el tőlünk?" - feleli Széchenyi pesszimizmusára. Minden verse új hódolat egy nemzet értelme: a nyelv s egy nemzet legbensőbb lényege: százados költészete előtt. Magányos; de lassan-lassan mindenki eltalál majd hozzá, amikor, mint Szent Pállal mondja:

Nincs pogány s nincs szittya, nincs szolga s szabad,
Nincs zsidó vagy barbár: ember van helyettök.
Szent Pál, a szívemben felbúg a szavad:
Szeretni a legtöbb. Szeretni a legtöbb.

Legújabb költeményeiben a magas költészet ormain jár; oly versek, mint Körömmel a szívemből - Salaktalan bocsánatot adj, - vagy Szent rútság az, barátom - elragadó hevükkel, mélyükkel és távlatukkal igaz díszére válnának minden magyar antológiának s mindenekelőtt éppen annak, amely, pár évvel ezelőtt, költőjükről is megfeledkezett. Formájuk Gellért nagy formája: a himnikus, széles ívbe hajló s tökéletes zártságú óda, amelyet nyelve s szárnyalása, egy-egy dúsabb képzsúfolása, egy-egy tömör fordulata a nagy magyar ódaköltőkkel, itt-ott Petőfivel rokonítnak (Minek nevezzelek), míg időtlen pátosza, "háromszor szent egyszerűsége", sűrű, szinte egymást űző, egymást serkentő ismétlései minden nagy költészet forrására, a bibliai poézisre, a Zsoltároknak, Jób könyvének, a Próféták könyveinek örökkévaló hangjára s végtelenségére utalnak. "Minden ezért van" - mondja Gellért egy Babitsról írott cikkben -, "ez a líra legnehezebb, legjáratlanabb meredeke, a líra lírája" - s társai közt, Babits mellett, Gellért jár legbiztosabban e meredeken... Minden magyarázat helyett hadd idézzem egészében egyik legújabb s talán legszebb versét: Szent Rútság az, Barátom!

Asszony-öregség: ne közelíts feléje
Csak a tiszta bánat alázatos szavával.
Gúnyold az ifjú-szépet:
Rugalmas testéről lepattan,
Feszes, sima bőréről lepereg,
Szeme tükrén visszaverődik,
Villanyos hajából visszaszikráz
A férfi-gúny.
De anyánk s hitvesünk
Testét esetté,
Bőrét aszottá,
Szemét hervadttá,
haját megtörtté
Mi rútítja?
Robot és fájdalom, robot és fájdalom.
Értünk és miattunk, értünk és miattunk.
Szül és temet s óh hányszor temet az asszony
Egy életen át s óh hányszor halunk meg
Testtelen is anyánknak s hitvesünknek
A sírig.
Szent rútság az, barátom, a keresztfa tövén.
Bennünket szépít!
S csak könnyeinken át
Nézhetjük e szent rútságot:
A mi szebb életünket,
A mi szebb halálunkat,
A mi szebb feltámadásunkat
Váltják meg vele!

Miben rejlik e vers szépsége? Ahány szép vers, annyi okból tetszik: az egyiknek muzsikáját, a másiknak zordságát csodáljuk, ennek gőgös tökéletességét, amannak filigrán báját, - van, amelyik nem önmagáért, hanem inkább azért ejt meg, ami ősibb mintákra, esetleg személyes élményekre emlékeztet, egy másiknak, ezzel szemben, sose hallott újsága vonzó s az anyag, a hangulat, az erős képek, a zengő ritmus, az áradó temperamentum megannyi kelepce az érzékenységnek. Itt mindebből a modern líra ragyogványait, feneketlen mélyből hozza éltető elemét, egy ős-érzelmet. Itt nincs külön kép, se zene, külön forma vagy tartalom; itt semmi sincs önmagáért, minden csak az egészért, átlátszón, tisztán, egyszerűen; e sorok, apróbb vagy szélesebb hullámok, egymást emelve ringanak az ég s a föld két halvány sávja között. A tengeri tájaknak sajátos kopársága ez itt, növényzet, sőt szárazföld híján, de tán annál végtelenebb, tágabb és révetegebb: az elemek játéka a ritmusnak alig hallható ringásában, a felhőknek vándorlása a szavak enyhe felpirulásában, mint a haboké, estefelé, mintegy alulról, a víztükrön át s az égbolté, csak a szélén izzón - s az egésznek levegője, mint Babits írja valahol, "nyugodt és végtelenbe sóhajtó fájdalom..." Hol van már az első versek pállott kamaszideálja? Hol van Rubens asszonya, Fáraó lánya és Ofélia? Szép az első szerelem ügyefogyott érzelmessége s szép a fiatal férfikedv túláradó voluptása, de talán nemesebb és forróbb az érett szív áhítata, amely, miután megismerte a szeretet száz formáját, kiválasztja a legszebbet s azt adja oda "felebarátjának", leborulva a fájdalom és a hit örök képe előtt... a fiatal palánta szelíd, komoly fává sarjadt, amelyet nem ér már az út pora - s "égnek emelt karjairól", mint a mesebeli fáról, álmodva hullanak a lombok...