Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 1. szám · / · Sipos Iván: A császár szakálla

Sipos Iván: A császár szakálla
X.

A Verozó felé robogó gyorsvonaton érte az első kellemetlenség. Nem ismerte a szokásokat, elfelejtett tehát jegyet váltani, s a kalauz és útitársai csak hosszabb eszmecsere után tudták meggyőzni arról, hogy enélkül bizony nem utazhat. Szerencsére pénzzel már jó előre és bőségesen ellátta magát, úgy, hogy a nagyobb bajt mégis elkerülte.

Az utazás egyébként - mint minden út -unalmas volt. Csak akkor élénkült fel, mikor vonatja átrobogott a veróziai határállomáson. Ezek a határátlépések már előbb is meggyőzték arról, hogy nagyon okosan cselekedett, mikor magához vette a budapesti szálló halljában búslakodó útlevelet. Az ismeretlen prágai magánhivatalnok passeportja bizony jó szolgálatokat tett Őfelségének, enélkül aligha vergődhetett volna vissza hazájába s bajosan juthatott volna névhez és egyebekhez. A polgári életet általában már az első pillanattól kezdve nem találta túlságosan kényelmesnek. Idegen formaságai idegességgel töltötték el s mert nem ismerte ezeket, gyakran jutott kellemetlen, groteszk helyzetek központjába... Egyébként azt is tapasztalta, hogy a polgárok az Uralkodó személyét nem tisztelik túlságosan az egymás közt folytatott beszélgetések során és korántsem tulajdonítanak személyének olyan jelentőséget, mint ő hitte eddig... Folyton változó útitársai közül alig egy-kettő hozta szóba a Császárt s azok is közönyös hangon és semmiesetre sem azzal a hétrét-görnyedő alázattal, amivel ő találkozott a polgárokkal való érintkezése közben. Sőt voltak, akik egyenesen ellenségesen nyilatkoztak róla...

Egyik nagyobb állomáson hárman szálltak a szakaszába, láthatóan apa, anya és leánya. Henrik éppen egyedül búslakodott vagy félórája s elviselhetetlen unalmában már-már arra gondolt, hogy más fülkét keres, ahol nem nyomja agyon a magány. Belső örömmel fogadta tehát az új utasok érkezését. Különösen a lány keltette fel a figyelmét. Bájos, fiatal hölgy volt, tizennyolc-húsz éves, remekbe szabott édes vonásokkal, mély és ideges szemmel. Finom, törékeny termete, elbűvölő mosolygása valósággal megbabonázta. Nagyon természetesen és gyorsan ismerkedtek össze és Henrik csakhamar megtudta, hogy a papa Bortalió Péter dúsgazdag verozói kereskedő, most lett udvari szállító és közelesen báró lesz... Az is kiderült, hogy úgy a szállítói címet, mint a báróságot Kozárdó Péter kórház-igazgató főorvos útján szerezték meg, illetve igyekeznek megszerezni, akinek bátyja főispán. Kozárdó? Elmúlt már negyvenéves, kopaszodik is tán, de jó család, finom úr, aki bátyján kívül is igen magas összeköttetésekkel rendelkezik, - még az Udvar felé is... Hát Kozárdó úr természetesen érdeklődik Rózsa iránt, ugye Rózsa?

- Oh, ugyan, hagyjatok! Mit akartok azzal az unalmas vénemberrel? Csak nem fogok a papámhoz feleségül menni?

... Bortalió Rózsa bizony egyre varázslatosabb szépségként tündökölt Henrik előtt. Hogyne! Távoli, egzotikus virág volt az ő számára ez a lány, hiszen ő eddig sohasem látott hölgyet kibomlott, féktelen kedvvel, szabadon, elfogódottság, megilletődés nélkül. VI. Henrik, Verózia Császárja a nőkből csak az alázatos, megadást jelentő meghajlást ismerte:

- Felség!...

Ellenkezés, ellentmondás, rátartiság, fesztelen csicsergés: ismeretlen fogalmak voltak előtte. A szerelmi érintkezésnek is szertartásos formái voltak az Udvarnál, unalmas, szürke kerettel...

Langfelder Ernőnek, a prágai magánhivatalnoknak azonban más a helyzete. Azt lehet szédíteni, ugratni, kinevetni, lehet csiklandozni, szívénél, hiúságánál, férfi-voltánál fogva. Langfelder Ernő előtt lehet megmutatkozni.

És Rózsa, a dúsgazdag, nagyratörő szülők gyermeke kibontotta Henrik káprázó szeme előtt az asszonyiság erotikától mentesen is óriási erejű kincsesházát. Ügyes, bájos, okos lány volt, nem okozott neki nagy nehézséget Henrik teljes elbolondítása. Annál is inkább, mert neki is őszintén tetszett ez a nemes, nagy gyermek, aki viselkedésében olyan előkelő, hogy utolérhetetlen, de ugyanakkor komikusan félszeg és ügyetlen is...

Mert Rózsa jószemű lány volt, azonnal észrevette Langfelder Ernő prágai magánhivatalnokon is, ami rendkívüli és groteszkségében is fenséges, megkapó, felemelő.

Álom múlik oly tragikus gyorsasággal, ahogy a még jókora hosszú út elrepült az amorettek szárnyán a fiataloktól.