Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám

Osváth Kálmán: Széchenyi arca

Az Akadémiától függetlenül is szabad beszélni Róla. Aktuális. Aktuálisabb, mint valaha, mint akár még életében volt. Aktuális mint a kenyér, mikor éhesek vagyunk.

Kalapot hiszen eddig is emeltek mélyen Előtte. De csak úgy, mint a jólnevelt ám nem fölöttébb áhítatos ember: a templom előtt. Gondolatlanul. És az áhítatosak is...Kemény Zsigmond is: csak a nagyszerű esztétikai jelenséget fogja fel, gyönyörű átvonulását a magyar életen. A többiek meg...? Élő arcát meglátni se tudták. Hatvanöt éve már, mellébeszél a magyar publicisztika. Hatvanöt éve fogalmazzák már: vezércikkben, pohárköszöntőben, életrajzban, nemzetpolitikai értekezésben. Világítják jobbról balról, hiába: az arc, Széchenyi arca nem világosul. Intim levelezése, legintimebb Napló-i megjelennek, kortárs emlékezések is nagy bőségben rendelkezésre, ismeretes már minden döblingi sor, s bár nőttön-nő tiszta fénye, de rajza inkább elmosódik, amint időben, térben távozik. Hűlt kezét szorítgatja a poétika, lelkes ifjúság idézi szellemét, bűnös hanyatlásunkhoz a történetíró hívja tetemre...hiába, mindre nem érez semmi a holt.

*

A mi korunk talán...? ez a Háborút és Békét szenvedett tehetetlen korszak...?

Sok jel arra mutat, igen, hogy ez a kor, ez látja Széchenyit. Robinsont (igazán) - csak a hajótöröttek értik. De...nem mintha egy Robison hasonlattal ki lehetne meríteni. (Puszta szigetnél is van nehezebb terep.)

Izgató és vonzó a semmiből-teremtés gondolata. És ez a háború utáni magyar idő telve van Robison elgondolású emberekkel. Belőlük Törzsmagyarország is tisztes számmal, a leszakított területek meg éppen tömeggel produkáltak. Fiók Széchenyi és "széchenyieskedők" hemzsegnek a terepen. De Széchenyi - nincs.

A melengető közérzés már megvan. A tehetetlen kor várja a férfit, ki tenni tud, kit nem izgat sem ordó, sem hivatal, sem kommüniké, kit szűz értelmi kíváncsisága hajt, semmi más, ki nem dolgozik történelemre, csak dolgozik s munkája történelem, ki tehetős, kifelelős, ki komoly, ki nem skalpvadász, ki nem rezignál benne, hogy. "Egy ember végül is csak egy..."s kit nem döbbent vissza: a furcsaság.

Ez érdekel. Ez az attitűd, csak ez. Egy ember, millió más között, egyetlen egy , ki nem kér engedelmet, sem megbízatást, hogy dolgozzék helyettem. Egy ember, ki - csak úgy bolondságból - hátat fordít a napi érdekének és - jaj hova néz! - Istenem, az örökkévalóságot fixírozza meg!

Ez érdekel. Az emberi méltóságnak és komolyságnak ez a nagyszerű képviselete. Komoly magyarok elseje, Széchenyi István, kit röpít a láz, a munka monomániája.

*

"Lovakrul" írja első könyvét ezernyolcszáz-huszonhétben maga is lótenyésztő, Hessen-Homburg huszár is, Angliátjárt tapasztalt úri-lovas, Széchenyi ért, kitűnően ért a lovakhoz. Ám - ez időt még - kevésbé kitűnő a magyar írásban. Mit tesz az? Soha szuggesztívebb magyar könyvet nem olvastam. Holott: amiket mond, tenyésztési elvekről, próbák hasznáról, közhelyek ma már s talán már 1827-ben is. Mit tesz az? A műbe szőtt erkölcsi axiómák vérszegény igazságokként hatnának, ha kiszakítva idézném...Mit tesz az?! Mondatai elágazók s útvesztően hosszúak és végükre járván is, nem a Széchenyi gyakorlati és eszmei igazságaihoz visznek közelebb...De -

minden fordított lappal egy férfihez jutunk közelebb, egy komoly emberhez, akinek szívügye az, amiről beszél, egy komoly magyarhoz. Szép hiszen, szép amit a barátságról, az állhatatosságról beszél, s amit a nemzetiségről mond, feledni sem lehet: de maradandó ebből s mindebből csak maga Széchenyi, ki hősi egyedüliségben áll a magyar ugaron és korhol és biztat, és felemel, és lealáz, és önismeretre hű és cselekvésre gyújt, - mindegy akárhogy teszi! - egy ember aki nem magának él, egy ember aki foglalkozik velünk.

Ez érdekel. A közéleti elmének ez a komoly megjelenése, ez a Széchenyi. És kérdezem, másoktól s magamtól hiába, kérdezem: a közéleti embernek az ő közéletisége, a hazafinak az ő hazafisága, hogy az micsoda? Eredendő elhivatás? Vagy - kedély-állapot?

*

A vitapontok nem érdekelnek. Nem hogy a modor és taktika kérdése, nemhogy a kedélyzavar orvosi és lelki dokumentumai, de még a nemzetnevelő eszmék eredetiségének kérdése sem. Jelentőség nélkül való filológia.

De, hogy egy Széchenyi István, ki bár cenki gróf, sok ezer jobbágytelkes birtokos, de azonkívül senki semmi még, ki sem közhivataltól sem közbizalomtól svungot nem vehet, s kinek magas származása is - a választott munkatere - csak súlyos handicap, odaáll és nekem Lánchidat épít, Vaskaput robbant, vasutat vezet, Tiszát szabályoz - ezt tessék megérteni! - ez ebben a Széchenyi-komplexumban a szívelállítóan érdekes. És ez az, amit a mának magyarja aktuálisabb érdekkel nézhet, mint nézték az egymásra borult évtizedek. A mindent központból váró magyar mentalitás - már anakronizmus. Megmaradt Magyarország nem kevésbé, mint a határokon túl élő magyarok tágra kell, hogy nyissák a szemüket erre a látomásra. A magánember, az "egyszemélynyi óriási kisebbség," amint közkötelességet vállal, és teljesít egy magasabb szuggesztió parancsszavára...ez itt a csodálnivaló csoda. Az átlényegülés, ez a csoda.

És minden magyar lét sine qua non-ja.

*

Széchenyiben ez az átlényegülés tökéletes. Magyarok minden dolgát - magadolgának nézte. nem szívesen látott mást - "konkodni" benne. Sem Kossuth Lajost, sem a véletlent, sem a végzetet.

Nem örült a negyvennyolcas vívmányoknak...

És nemcsak politikai meggondolása zúdult fel a "kizsarolt"engedmények ellen, nemcsak félelme az elkövetkező retorziótól.

Széchenyi Istvánoknak a véletlen, az ölbehullott ajándék, nem tudja a szívét felvidítani. Ha van földem, kicsi, amit magaménak tudok, s bízó reménnyel magam dolgozom, barázdát húzok barázda után, este ablakomból nézem s boldogan tervezek: holnap ezt, holnapután amazt végzem el...s egy napon reggel kitekintvén, egész földemet felszántva találom (valami jólét lélek tette az éj folyamán)...hálás leszek-e? Elégedett, boldog leszek-e?

Széchenyi Istvánoknak nem kell ajándék; ajándékba: küzdelmük tárgya se kell.

A közéleti ember közéletisége: egy kicsit: kedélyállapot.

*

Hozzávetések ezek messziről, messziről, Trianonon túlról.

Mit is szólt volna Széchenyi: Trianonhoz? Égnek emelt karral sóhajtott volna újra: "Ah az én füstbement életem..."? Vagy - idején még - egyszemélynyi kisebbséggel elébe állt volna a Sorskeréknek? Talált volna más utat is, mint amely Döbling felé vezet?

*

Zagyván, törötten, de hangosan: beszélni kell ma Róla, túl minden akadémián. És mondogatni a szavait, akár szajkó módra, de sűrűn ismételni két híres szavát: "Zarándoki komolyság, zarándoki komolyság..."Mélyről jön e két szó, azért ismétli sokszor. S talán mélyre száll még egyszer, ha sűrűn utána mondjuk.