Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 21. szám

Babits Mihály: Akadémia és irodalom

hajtsuk meg zászlónkat az Akadémia eszméje és nagy múltja előtt! A legszentebb dátumok a szellem megmozdulásának dátumai, ha a szellem alkotásra mozdul, mint ahogy mozdult most száz éve. Az Akadémia az alkotó munka szervezete volt, s ez a száz év szüntelen alkotás, egyszerre hasznos a nemzetnek s az emberiségnek: egy nemzet kultúráját a közös emberi munka oltárára gyűjtve. Újítás és hagyomány, Széchenyi és Arany szelleme, együtt alkottak itt: s ki ne nézne büszke tisztelettel az ő Akadémiájukra? aki a magyar Akadémiai tradicionális szellemét vagy általában az akadémikus elvet támadja: nem tudja, mit beszél. Csak éretlenség és hozzá-nem-értés ismerheti félre a tudományos akadémizmus szükségességét és jelentőségét; csak éretlenség és tudatlanság állíthatja, hogy a magyar Akadémia hagyományaihoz tartozik az élettől való elzárkózás vagy a csökönyös maradiság. A tudomány mindjobban kollektív munka lesz: pajzs pajzs mellett, mint óriás test tud hágni az Ismeretlen ostromára. Ez a római ostrompajzs a modern Tudomány jelképe: ezerhátú, szervezett, előretörő s kemény; haladásában is konzervatív: mert csak az Igazság kényszerének szabad engednie. Problematikusabb az akadémizmus szerepe az irodalomban: "az Akadémia nem teremthet költői irodalmat, mint ahogy tudományos irodalmat teremthet" - ismerte be Akadémiánk ünnepi szónoka is, valóban rokonszenves mérséklettel. De teremthet irodalmi tekintélyt, centrumot adhat és tájékozó pontot az irodalmi fejetlenség között, szem előtt tarthatja az irodalom múltját, történeti ideáljait, s így ébren az erőt adó hagyományokat; ápolhatja a gyökereket. Kis irodalmakban s megzavart korokban kétszeresen vitális feladat; s nem kerékkötője az irodalmi megújulásnak, sőt elősegítője, ha a tekintély nem Gessler-kalap - amely alatt fej nincs, - s ha a hagyomány nem valami tűnt kor bálvánnyá meredt eszményét jelenti, hanem magát a folyton mozgó irodalom mozgásának irányhagyományát, mely a nemzeti lélek mozgása.

A mi Akadémiánkat, százada hosszának zömén át, úgy a tekintély e veszedelmes hypostásisától, mint a hagyomány megmerevítésétől megóvta a maga hagyománya, mely életből született s élethez kapcsolódott. Irodalmi szónoka méltó büszkeséggel hivatkozik erre. A magyar Akadémiát a magyar nyelv és szellem eleven és imminens szükséglete hívta létre; nem élettől elmaradt tudósok, hanem egy zseniális mágnásifjú, huszártiszt, politikus, író, energiája teremtette meg, kinek minden idegét átrezgette az elmaradt magyar élet kitörő áhítozása. Közel az élethez, közel volt ez az Akadémiai megalakulása óta az irodalomhoz is, mely az élet tükre s médiuma; s mint a jubileumi díszülésen már az elnöki megnyitó is hangsúlyozta: "mindjárt az első szervezéskor összes akkor működött nagy költőink beválasztattak."

- A magyar Akadémiában mindig helye volt a költőknek - folytatja ezt a megállapítást az irodalmi szónok, - és az Akadémia mindig érezte kapcsolatát a szépirodalommal, közre is hatott fejlődésében...És hogy milyen szabadelvűen jártak el, azt mutatja leginkább, hogy a merészen újító Petőfit, pár évre rá Aranyt, tárt karokkal fogadták.

Kétségkívül igaz; s nem öröm-e ezt visszatekintve is elmondhatni? De már itt is felmerül egy de, egy miért? az ember önkénytelen a jelenre gondol s akaratlan kérdi: hol az Akadémiának az eleven irodalommal való e kapcsolata napjainkban? bizonyos, hogy ez a kérdés jogosult. Eleven irodalmunk középhadserege - az, amely a mai magyar irodalmat közönség és külföldi előtt kétségtelenül leginkább reprezentálja,a munkában és eredményben gazdag, de még alkotó erejének teljében álló generáció, mely legnagyobb nevekre s legtagadhatatlanabb értékű művekre hivatkozhat, - még fiatal, de már lehiggadt s minden szélsőségtől távolálló - az Ady generációja - kevéssel ezelőtt megalakította a Vörösmarty-akadémiát. Tette volna-e vajon ezt, ha nem érzi az igazi és hasznos irodalmi akadémizmus mindinkább feltűnő szükségét, hiányát: ha nem érzi, hogy tudományos Akadémiánk eleinte vállalt és dicsőn betöltött szerepe az eleven irodalommal szemben valahogy megszakadt? De nemcsak mi érezzük ezt: érzi az Akadémia maga is. Kitűnik ez a díszülés előtt idézett irodalmi szónokának beszédéből is; ahonnan szintén nem hiányzik az ominózus de; noha gondolkodtató módon elmarad a miért?

Nem tennénk helyesen, ha illő tisztelettel meg nem hallgatnánk a szónok szavait, melyek részben nekünk szólnak; s komoly meggondolással nem válaszolnánk rájuk. Hely és idő - az Akadémia maga és ünnepe - valamint a szónok személye is - tiszteletre és komolyságra hívnak. A szónok éppen Négyesy László kiváló tudós és tanár; akinek úgyszólván szeme előtt buggyant ki valaha - régi egyetemi éveket idézek - az új magyar költészet még kiforratlan mustja; aki akkor nem tagadta meg tőlünk jóindulatát s biztatását. Ez a Négyesy érzi most s mondja az Akadémia felelős székéről, éppen a gőgös visszapillantás végén: "Újabban irodalmunkban inkább széthúzó erők érvényesülnek." Mit jelent ez? Az előzmények után csak egyet jelenthet: elmúlt az az idő, mikor a "legmerészebb újítók" is az Akadémiai "kitárt karjai" között, mint egy erős anya karjai között, egyesültek a szent munkára öreg és konzervatív bátyjaikkal! Ma már nem így van ez. "A magyarság szét van szakítva bensőleg is." A munkából bábeli munka lett; s az Akadémia mintegy kívülről és rosszallva nézi a "széthúzó erők vannak. Magyar irodalom, magyar irodalmi szellem, azelőtt csak egy volt, mint szétválhatatlan organizmus, melyben a legellentétesebb tendenciák is kölcsönhatást s kiegyenlítődést nyernek s centruma épp az Akadémia. Ma kettő van vagy több is, s talán nehéz volna állítani, hogy a legélőbb vagy legjelentősebb az, mely megmaradt az Akadémia szemei és gondjai alatt.

Mindenesetre a "kettévált lélek" egy esetével állunk itt szemben: amit a pszichológia nagy betegségnek tart. Méltó volna megkérdezni, ki tehet róla, ki volt a hibás vagy hanyag, hogy idáig juthattak a dolgok? "Merész újítók" léptek föl ismét, megteremtve egy új irodalmat, melynek hatását vagy értékét alig lehet kétségbe vonni: s az Akadémia nem fogadta "tárt karokkal" ezeket az újítókat; ellenkezőleg minden módon iparkodott meggyőzni őket, hogy legnemesebb szándékaikat, legszükségesebb tetteiket, legtermészetesebb hivatásukat a hivatalos irodalom presztízsé nélkül, annak ellenére kell beváltaniuk s ez a magatartása még a legnagyobb újító sírjánál sem enyhült.

Kérdezzük meg nyíltan: miért fogadta az Akadémia "tárt karokkal" a kétségtelenül "merész újító" Petőfit s miért egészen más az állásfoglalása Ady irányában?

Petőfi nagy költő volt; de Ady is minden kétséget kizáróan az; hatása talán még túlszárnyalja a Petőfiét; a nemzet legszélesebb és legfogékonyabb rétegei ismerték el a magukénak; az ifjúság rajong érte; írótársai majdnem kivétel nélkül fejedelmüknek vallják; költészetének mélyen nemzeti tartalmát csak a vak nem látja, túlzás nélkül mondhatni, hogy "a magyarság saját lelkét lelte benne," s a külföld a magyar költészet szimbólumát, nem kevésbé, mint hajdan Petőfiben; neve többször hangzott el s íródott le rövid pár év alatt, mint bármely magyar költőé valaha; s rejtett hatását egész szellemi életünkre ki mérheti föl, ki állíthatja meg?...

De nemcsak Adyról van itt szó, hanem néhány tisztelt idősebb írón kívül jóformán mindenkiről, aki a magyar irodalomban emlegetett és eleven értéket jelent ma. Nem egyes nevekért reklamálunk: egy egész nemzedék aktája ez. Egyes nevek mindig és mindenütt elmaradhatnak, elszakadhatnak; de itt "egész tavasz kiesett az évből" - és milyen tavasz! Már nem is tavasz: nyár! - nem kororratlan és lázadó fiatalság, hanem megállapodott tekintélyű s férfikoruk teljében levő komoly írók, akik az őket megillető pozíciót irodalmunkban régen elfoglalták s akiket valóban minden "művelt olvasónk" a magyar toll legméltóbb reprezentásainak tekint: kivel büszkélkedik közülük az Akadémia?

Bizonnyal, nekik nem kellett az Akadémiától nyerni fényt" ők megteremtették maguknak közönségüket, elvégezték munkájukat s megragyogtatták nevüket az Akadémia nélkül is; tudtak tekintélyt szerezni a komoly és magas irodalomnak az Akadémia nélkül is. Nem kellett s nem is illett az Akadémia felé tekinteniük: Petőfi sem tekintett az Akadémia felé. Az Akadémia tekintett Petőfire, s ez máig büszkesége. A mai irodalom hallgatva ment el az Akadémia mellett, kissé csodálkozva s kissé fájdalmasan: nem szólt, mert tisztelte a nagyszerű múltat; s tisztelte még a jelent is, a Nemzet szervezett tudományát, mely nehéz idők között, szűkös eszközökkel s valóban páratlan önfeláldozással tovább dolgozott a duna-parti palotában; igen, megvetéssel és szótlanul fordultunk el az éretlen támadásoktól, melyek ezt a szent Intézetet olykor-olykor érték. De minél jobban tiszteltük, annál szomorúbbak lettünk, amint arra a viszonyra gondoltunk, ahogy velünk, az eleven magyar irodalommal, szemben állt.

Némaságunknak vége, szavaink kitörnek, mikor a Négyesy ünnepi beszédét olvassuk: "A fejlődést megkötni senki sem akarja. Az irodalmat nem óhajtjuk odaszögezni pl. Petőfi és Arany költők szekeréhez, mint egyetlen ideálhoz, melyhez újabbat nem lehetne állítani...Akadémiánk sohasem volt dogmatikus. Ma is csak egy dogmája van: az igazság...És nem bánjuk, ha fiaink másképp írnak, mint mi, csak jobban írjanak..." Bámulattal olvassuk e sorokat, s nem akarunk hinni szemeinknek. Mi ez? mit jelent ez? A külföldi vendégek kedvéért van-e mondva? (akiket különben nem csal meg, hisz a legdicsőbb európai akadémiának egyetlen irodalmi képviselője, aki megtisztelte ünnepünket látogatásával, annyira érezte az eleven irodalom hiányát büszke hagyományaink palotájában, hogy máshol s más úton keresett érintkezést magyar írókkal.) De ha sikerülne is ilyen módon félrevezetni a külföldieket, feltehető-e a célzat az Akadémia felelős szónokáról? Vagy teljes hittel és naivsággal mondta-e ő e különös szavakat? Alélva kérdezzük: hol van csak egyetlenegy tény is az Akadémia utolsó éveinek történetébe, mely ezt a hitet kelthette benne? mely ezt a hitet megerősíteni látszhat? "Nem bánjuk, ha fiaink másképp írnak, mint mi, csak jobban írjanak..."

Mit bánnak hát? Ady talán nem írt jobban? Tűnődve keresünk irányt, jelzést a szavak között: mi az, ami megértetheti velünk e talányt? "A könnyű fajsúly nagy kedveltségnek örvend..." Istenem igaz és sajnos ez talán; de a könnyű fajsúlyban is lehet kiváló, s az az Akadémia, mely Mikszáthot és Herczeget joggal dicsőségei közé sorolja, talán nem vetheti szemére az Ady és Móricz irodalmának, hogy könnyű fajsúlyú. "Hiányos a filozófiai ihlet és a társadalmi kérdések mélyrehatóbb és többoldalú rajzára lenne szükség..."Hiányos a "filozófiai ihlet" Adyban? Melyik kor szült írót, ki mélyrehatóbban rajzolta társadalmát, mint Móricz a mait? "Stílus, ritmus és ízlés tekintetében több nemzeti elemet kívánnánk..." többet hát, megint, mint Adynál s Móricznál van?

És végül: "Nincs elég hit..."Óh a mi hitünk véres próbának volt alávetve; de kiállta a próbát! Akinek hite a háború iszonyai alatt sem tört meg az Emberiség szent ideáljaiban, az kiállta a próbát! S ma talán nagyon is sok a hitünk. Hiszünk a Magyarságban, minden új Mohács után. S hiszünk az Emberiségben, minden új Bertalan-éj után. S hisszük, hogy ez a két hit összefér. Bizonnyal nem hiszünk mást, vagy rosszabbat, vagy nemzetietlenebbet, mint amit Petőfi is hitt, vagy Vörösmarty is. S ha azt mondják, hogy más hit való ma, mint az ő korukban, mi büszkén feleljük: a mi hetünk nem változik korok és politikák szerint, a mi hitünk a régi emberi és magyar hit hagyományát őrzi, a mi hitünk az igaz akadémikus hit! Hiszünk a jövőben, az igazságban, a tudásban. S hiszünk még az Akadémiában is, hogy amint száz éves élete a legújabb időkig mindig egy volt a magyar szellem életével, úgy előbb-utóbb megint megtalálja az útját az élő magyar szellemhez az irodalomban is; addig pedig békében s gazdagságban folytatja tudományos tevékenységét, mely előtt ma is tisztelettel meghajolunk.