Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 20. szám · / · Romain Rolland:A szerelem és halál játéka

Romain Rolland:A szerelem és halál játéka
Tizenkettedik jelenet

(Jérome Courvoisier és Sophie magukra maradnak. Az éj egészen leszállt, Jérome még az ajtót nézi, amelyen át Vallée távozott. Sophie az ablakhoz megy és a függönyön át kinéz.)

Jérome (jóságosan): Az hiszem, ez a derék gyerek éppen most számolta meg, hogy nem sok napon van már hátra.

(A kandallóhoz megy és meggyújt egy gyertyát.)

Sophie (otthagyja megfigyelő állását és szintén a kandallóhoz megy, gyöngéd és bánatos gúnnyal): De az én napjaim tartalmával nem igen számolt.

(Férjéhez fordul és kezet nyújt neki. Jérome megfogja mind a két kezét és gyöngéden néz rá.)

Jérome: Nem sajnál semmit?

Sophie: Biztos, hogy elfognak?

Jérome: Semmi kilátás a menekülésre.

Sophie: Akkor jól van.

(Kiszabadítja a kezét. Mind a ketten leülnek a kihunyó tűz mellé.)

Jérome: Utolsó esténk.

Sophie: Olyan könnyűnek érzem magam. Nem kell többé elhatároznom magam. Nincs szükség több kűzdelemre.Nem kell akarni többé. Csak át kell adni magunkat az eseményeknek, amelyek akarnak helyettünk, az éj folyásának.

(Jérome egészen közel húzódott hozzá és mély vonzalommal nézi. Sophie férje vállára hajtja fejét, szorosan mellé ül, a térdük összeér és térdükön nyugvó mozdulatlan kezük, a tűzbe nézve ábrándoznak és mosolyognak. A most következő párbeszéd csaknem végig halk hangon folyik.)

Sophie (gyöngéden és nyugodtan): Kedves, jó férjem, aki feláldozza magát értem.

Jérome: Nem önfeláldozás az, ha annak a boldogságát akarjuk, akit szeretünk.

Sophie: Most boldog vagyok.

Jérome: Csak engem akar vigasztalni.

Sophie (nyugodtan, csendesen, de utolsó szavai alatt fojtott remegéssel): Nem barátom, igazat beszélek. Gondjaimat a túlsó parton hagytam, amelytől megváltunk. Ah, milyen megkönnyebbülés így, fejem vállára hajtva, látni, hogy távolodnak el!...Maradjon! Ne mozduljon!...És ez az emberpokol, szenvedélyeivel, tébolyával és rettegéseivel!

Jérome: Vallée barátunk még csöppet se fáradt bele.

Sophie (ugyanaz a játék, könnyed mosoly mindkettőjük ajkán): Szegény fiú...igen, milyen mohón vágyakozott rá, hogy újra belemerüljön!...Gondolja, hogy megmenekül?

Jérome: Remélem.

Sophie: Micsoda boldogság...De félek, nagyon fáj majd neki, ha értesül sorsunkról.

Jérome: Az élet erősebb lesz.

Sophie: Én is azt hiszem, igen...Szegény Vallée!

Jérome: Emlékszik, Sophie, hosszú virrasztásainkra ebben a szobában? Az asztalnál ült és olvasott és úgy nézte, hogy dolgozom, én azt néztem, hogy álmodozik ön és mind a ketten álmodtunk; mert minden: gondolat, munka, tudomány, szerelem, minden csak álom és felváltva mindegyikünk a másikat kínálta meg álmaival, és gyakran, ha nehézségeim támadtak, az ön szelleméhez folyamodtam jó tanácsért.

Sophie: Emlékszem mindenre, az első estétől kezdve, mikor mint fiatal asszony először léptem ebbe az ódon házba. akkor keltünk egybe. És bár az ön fejét már dicsőség övezte, mégis félt tőlem, mert fiatal voltam és ön már nem volt az. akkor, - éppen ilyen egyedül voltunk - ön odalépett hozzám és halkan azt mondta nekem: "Bocsássa meg, hogy szeretem önt!"

Jérome: Megbocsátotta nekem?

Sophie: A szívemet mélységes hála járta át, amelyre ez este, utolsó esténken, újra rátaláltam. Most ön bocsássa meg nekem, hogy elfeledkeztem erről.

(Odanyújtja homlokát Jéromének és Jérome megcsókolja.)

Jérome: Én is megfeledkeztem magamról, Sophiem, én is megfeledkeztem arról a kötelességemről, hogy bátor és őszinte legyek. Milyen gyöngeség vett rajtam erőt ma este is, mikor hazatértem! És az az érzés, hogy elvesztettem önt, ez adott erőt elhatározásomhoz.

Sophie: Mind a ketten elveszítettük egymást ennek a meggyötört világnak zűrzavarában. Áldott legyen a végső óra, amelyben újra egymásra és önmagunkra leltünk!

Jérome: "Nunc dimittis - - " ...Célhoz értünk...Hallod? az elhagyott utcán azoknak a lépteit, akik értünk jönnek...

Sophie (akinek szorongása hirtelen fölébred): De minden nagy tervünk, letört reményünk, megszakadt munkánk, mindaz, ami meghal velünk...

Jérome (hallgatózva): Jönnek föl a lépcsőn...

Sophie (szorongón): Ha legalább gyermek maradna utánunk. Miért, miért nem is adott nekünk az élet?

Jérome (szilárdan): Hogy legyőzhessük.

(Csönd. fölállnak. Sophie, Jérome-ra támaszkodva, férjére néz és megadással mosolyog. Nem hagyják el egymást többé a jelent végéig, állnak egymás mellett, Sophie fejét Jérome vállára hajtva, egymás szemébe néznek és ügyet se vetnek az ajtóra, amely kinyílik.)

(Közeledő hangok zaja hallatszik.)

Sophie (mosolygó melankóliával): Győzni...isten vele, barátom "A babérfákat letarolták."

(Durván zörgetnek az ajtón.)

Jérome (nagyon gyöngéden): "E szép leányka majd fölszedi hulló lombját."

Sophie (rámutat az asztalon az orgonaágra, amely az első jelent óta ott maradt): Nem, adja nekem inkább ezt a haldokló, ifjú fürtöt, ezt az orgonavirágot...

(Courvoisier odaadja neki a virágos gallyat. Sophie megcsókolja.)

(Nyílik az ajtó...Egy csapat fegyveres ember.)

- Vége -