Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 19. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi Figyelő

Laczkó Géza: Menekülő lelkek
Szirmai Rezső regénye

(Athenaeum-kiadás)

Menekülő lelkek!...De nem azok vagyunk-e mindnyájan? Menekülők a tegnapok megváltozhatatlan sorától, az elkerülhetetlen jövő elől, magunk elől...Ám, azok, akik a négy ikszet már valahogy maguk mögé kaszálták, tudják - ó, jaj, tudom - hogy nincs menekvés a már lelkünk sincs. Bennünket derékon tört ketté az elviharzott szörnyű tíz év, a fiatal fűszálak, sarjak, faiskolás csemeték bóbitáját csapta le. Mi csak csonka trunkusunkból hajthatunk zöld bokorságot - de fa, aki voltunk, sosem lesz belőlünk. A fiatalok elfagyott bóbitája helyén más ütközik s szabad az út a nap felé...

És a fiatalok menekülnek. Menekülnek a hagyományoktól, amelyeket mi tapostunk össze akaratlanul rohamszólító dobpergés mellett; menekülnek a zűrzavarból, amellyé mi ráztuk a háború előtti harmóniát; s menekülnek tőlünk, derékon roppant generációtó - a maguk jövőjébe.

Bátrak és hajuk lobog a szélben. Bátrak magukkal vinni a régi fegyvertárból sok olyasmit, amit mi értéktelennek találtunk s bátrak új husángot vágni erődszéleken, amit bizony mi - Browningunkra tapintva - megvetettünk volna. Lobog a hajuk a szélben, amelyet maguk futása keltett, pedig ők azt hiszik, hogy az új idők szele fúj feléjük.

Menekülő lélek az is, aki ezt a könyvet írta, amelyen úgy futottam, itt-ott botorkáltam át, mint ismeretlen vidékeken szokott az ember. És menekülő lelkek az alakjai is. Futnak sorsuk elől, futnak maguk elől a szörnyű kódorgásban végül is visszakanyarodnak eleve elrendelt sorsukhoz.

S ebben van éppen a történtet magasabb tanulsága. Mélyből, a legaljasabb mélyből emel ki egy női lelket, amelyet kipányváz a magyar ugarra, ahol hiába igyekszik kötelét elszaggatni. Hiába olvas, hiába nyiladozik lelke a magasabb élet elé, hiába hozza össze sorsa vagy inkább a jobbat kutató akarata az új eszméket hirdető a szerelmes és szeretett férfival - az örök alföldek örök köde megfekszi s nem menekülhet...

De aztán mégis. El! Idegenbe! S az első akarat - aggastyán testű fiatal lélek akarata - amelyhez azért fordul, hogy ugródeszkát adjon türelmetlen lába alá a magasabbrendű jövőbe, az első akarat - magának akarja. Menekülne újra a kelepcéből, de rövid vergődés után tört szárnnyal összeesik, marad s feleségül megy az aggastyán ifjú lelkéhez. A test pedig megvert szolga gyanánt szótlan, tűrő engedelmese a már nem menekülő léleknek.

És amikor a történet során kikerülhetetlen halál nyakon ragadja az aggastyánnak ifjú szerelembe menekült lelkét és itt a nagy szabadulás...akkor az új eszmék férfias, aki hűtlen szerelmétől menekülése közben csúf fertőbe süllyedt, kilép onnan, kezén fogja mostmár nemcsak neki szánt, de neki is adott asszonyát és megáll a menekülés - a csókban, az igaz szerelem csókjában, az egyetlen - percnyi! - állomáson, amely menekülő lelkeinknek adatott e földi tereken.

Ez Szirmai Rezső fiatal írótársam regénye, amelyet ha stílus- és látásegységben fogant újabbak követnek, jelentős pálya startja.