Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám

Francois Gashot: Jean Cocteau [+]

Négy szó ragyog a Grand Écartnak, Cocteau első regényének epilógusában, ez a négy szó: angyal - divat - uniformis és a szív, - egyszerre közénk idézi azt, akiről szólni óhajtok, ez a négy szó, úgy gondolom, mindennél jobban jellemzi, s mintegy korához rögzíti Cocteau-t. Újító ő, aki a régi elefántcsonttornyot merészebb és időszerűbb védelmi eszközökkel helyettesíti. Nem mesélek az ő mozgalmas életéről, semmi sem oly haszontalan, mint a fölösleges ornamensek. A művészet, melyet a magunkénak vallunk, új módon értelmezi a hasonlatosságot: eszerint rosszul látjuk azt a művészt, akit tán másképpen látnánk, mint aminőnek művei mutatják. Ebből a szélső szemszögletből, amely, szerintem egyedül igazságos, s amelyben a mű és a művész teljesen egybeolvadnak, - ebből szeretném megrajzolni Jean Cocteau legigazibb arcát...

1914 és 1924 közt, alig van oly irodalmi vagy művészi mozgalom Franciaországban, amelyben Jean Cocteaunak ne lett volna szerepe. Ez az elsőrangú szerep nemcsak bizonyos hírességgel, hanem bizonyos legendákkal is megajándékozta. Húsz éves se volt talán, amikor belekóstolt a népszerűségbe s elkövette azt a "bűnt", hogy idején le tudta rázni egy kissé könnyen szerzett glóriáját. De ha már 1913-ban is el tudott szakadni a szalonoktól, s el a hivatalos köröktől is, amelyek benne "Le Prince Frivole" vagy a "La Danse de Sophocle" szerzőjét ünnepelték, épp úgy le tudott mondani később a hírnév másik végletéről, az irodalmi előcsatárok tapsairól. A szélsőjobb s a szélsőbal ma egyaránt megtagadja. Oly korban élünk, amikor a botrány, a rendkívüliség és a hóbort a sikernek széltében használt s majdnem biztos eszközei. A csomó ily egyszerű megoldása nem lehetett Cocteau ínyére. 1914-ben írta meg a "Potomak"-ot, amely mintegy előszava egész későbbi munkásságának. Ez a mű híven kíséri s tükrözi egy belső válság bonyolult állomásait: az értelem és az érzés válságáét. Semmi sem oly megindító, mint ezek a tört hangok, ezek a kínzó kételyek, ezek a nyers lírai terméskövek. E könyv minden értéket újravizsgál, nekik áldozza nyugalmát és sokszoros vergődés után teljes magányt teremt a költő körül, egy szál kifeszített kötélen. Akik azzal érvelnének, hogy a kifeszített kötél csak oly "modor" és "iskola", mint a többi, azoknak Cocteau egyetlen szóval, a szép veszélyével felel, a kockázattal, az áldozattal, amelyet, mint az akrobata, akarattal, tudatosan vállal. Az ily lépés bátorsága egyszerre a szemünkbe szökken, hogyha hozzáképzeljük korának érzékiesen szép művészetét. Kik voltak e kor varázslói? Claude Monet és Debussy és a cári balettban Nijinsky táncolta a Rózsa Lelkét!

Akkor, máris émelyedetten, s egyben szíve mélyéig megrázkódva Stravinsky műveinek nagyságától, Cocteau magába mélyed, kérdez és kutatva vizsgálgatja a díszletek visszáját és szakadásait. Az a nyelv, mellyel ekkor él, annyira megközelíti álmát, hogy szinte minden harmatot megóv rajta. Csakhogy, Proust-tal ellentétben, aki bogárként, csápokat használ a színek, hangok és illatok kikémlelésére. Cocteau egész lényében vibrál, s mintegy maga változik át virággá vagy hangszerré. Minden előttünk megy végbe, akárcsak rávetítve a mozivászonra... Gyógyultan, s szerepében erősödve, Cocteau megindulhat végre a fehér, a nagy Fehér felé. A fehér a világosság, a tiszta vonalak birodalma, klasszikus ellentétben azzal, ahol a bizarrság démona, az átok költészete tanyázik. A Fehér, jól tudta Cocteau, nem kész minták nyomán készül. S mikor, új verseiben, a mesterségbeli tudást látszatos ügyetlenséggel helyettesítette, akkor csak szembefordult azzal az árral, amelyen a hajóroncsok úsznak.

A "Cap de Bonne-Espérance", 1916-ban, meglepte Cocteau olvasóit. Regélni kezdtek "kubista" költészetéről, ami épp oly visszaélés a szóval, akár az untig halott "modern" költészet. Ez az epikus költemény, amely tömör, kemény és jól szerkesztett, akár egy hatalmas Bach-fuga, Garrost énekli meg, a repülést, s ez angyali alak mögött az ember örök panaszát. Fanyar s nem csalfa poézis ez, lemond a cselvetésekről, a bűvöletről, s csak belső törvényének engedelmeskedik, sajátos ritmusokat kovácsolva. A zenei s irodalmi impresszionizmus fénykorában, Cocteau nevén nevez minden dolgot, teljes fénybe helyezi őket, harcol a puha sejtelmesség ellen, s eleven gerincű verssorait fegyverként ütögeti egybe. Mesés úti kalandok mögül előtör a századok kínja, felhajnalodnak a mítoszok, kirobban a másfelé-vágyás sose szűnő fájdalma: "Értsetek meg, fáj, hogy ember vagyok!"

Ugyanez a fájdalom vibrál háborús költeményében is, a "Discours du Grand Sommeil"-ben. Olyan ez, mint egy háborús napló, amelynek száraz szavai megannyi szívverésnek felelnek meg, s komorsága még inkább megérződik ebben a cicomátlan formában. Valamennyi verse közül Radiguet ezt szerette legjobban, talán, mert már a hangját is emberibbnek, gyöngédebbnek érezte, s költő barátját szabadabbnak, magányosabbnak látta benne. E művet mintegy magyarázza s kiegészíti az, az elbeszélés, amelyet "Thomas I'Imposteur" címen tavaly adott csak ki Cocteau. Thomas-t egy lélegzetre írta, mivel minden gesztusával az a veszély érhette, hogy hirtelen felborulhat a sikerét biztosító egyensúly. Ritkán ért el ily született elbeszélő ilyen teljes, ily hibátlan formát. Az utolsó mondatig egyazon hangnem uralkodik. A háború, a front, az otthon maradtak, a sebek, a halál és a vér, - mindezt egy csepp érzelgősség nélkül, valami üszögös atmoszférában festi Cocteau az örökös puskaropogás szakadozott fényénél. Szinte páratlan művészi eredmény ez: a dráma minden fordulata végig alig tíz centiméternyire a földtől...

A szerelem, amely Thomas-ban csak egyik formája volt a fictiónak, csak egyik csalafintasága Thomas-nak, a Grand Écart-ban még egyetlen téma, s állandóan jelenvaló. Kevés könyv adott alkalmat annyi súlyos félreértésre. Azt mondták: vékonyka mese, nagyon is szellemes művecske. Azt hiszem, mindennél fontosabb benn az a tragikus életérzés, amely vízesés módjára sodor el magával mindent. Igaz, hogy mialatt elmeséli egy fiú szerelmi nevelését, Cocteau nem fukarkodik a nevetéssel. Azonban mily szívet tépő ez a szelíd és kegyetlen nevetés! Nem, nem, az a szerelem, amelyről Cocteau a "Potomak"-ban, Thomasban, s főképp a Grand Écart-ban mesél, s amelyet leír minden részletével, ideges fonákságaival, járványszerű eszelősségével, ez a szerelem korántsem nevetséges! Senki se érzi ezt jobban, mint Cocteau, akinek szíve, bár látszólag gyógyult, tovább is hordja a halálos gajt, az egészség józan uniformisa alatt és itt újra rábukkanunk Cocteau kedvelt szavaira. Az uniformis, amely alá a "Poésies" s a "Vocabulaire" bánatait rejti, a "lain-Chant" mély sírásában ketté szakad. Ebben a három verskötetben a vonalak úgy szerveződnek, a műalkotás úgy formálódik, akárcsak a festői kompozíciókon. A művész mintegy megszakítja a falak és virágok álmát, egészen újjáalakítja a perspektíva törvényeit, s a felszín alatt ismeretlen mélységre bukkan. Poézis, tengeri émely, kifürkészhetetlen nosztalgia, - ily, s ehhez hasonló titkok inspirálják. Egyszerre veti ki mérőónját a múltba, jelenbe, s jövendőbe, még pedig oly mélységben, ahol minden elem egybeolvad. Kijózanítja azt a művészetet, amelyet már-már teljesen elkábított a felhőkarcolók divatja és a masinák imádata. Az így leszögezett témák fegyverek lesznek a költő kezében s szolgálói egy hol röpke, hol súlyosabb művészetnek, amelyből sose tűnik el az ihletettség. A Plain-chant-ban véges végig e tiszta ihletettség dalol. Ez Cocteau Ars Poeticája, tele forró szerelemmel, a szerelem s a poézis mélységesen egybeforrnak, az angyal végzetes jegyében...

Hadd szóljak még Cocteau-nak eleven, tetté vált költészetéről: színpadi és kritikai működéséről. Mennyivel szívesebben mutatnám be barátai körében, úgy amint magam is láttam többször a Rue Duphot egy kis bárjában, jazz-t játszva, otthonában vagy akár a Champs-Elysées, az Atelier vafy a Cigale színpadjain, mert kritikáit élőszóval mondja, mielőtt papírra vetné őket, s színműveit a színészek közt alkotja meg, mielőtt végleg eljátszatná velük. S itt meg kell emlékeznem arról is, aki, míg élt fegyvertársa, s elválhatatlan barátja volt, s akinek nevét az utókor az övével együtt fogja emlegetni. Raymond Radiguet-ról szólok, erről a kiváltságos tehetségről, aki valami égi csoda révén, mentve maradt százada vétkeitől. Abban a kezdő életkorban, midőn mások még csak keresgélnek, költő és lélekelemző volta oly két mű írására képesítette, mint "Le Bal du Comte d'Orgel" és "Le Diable au corps," - a nagy fehér esztétikájának e két tündöklő dicsősége. Radiguet serkentése mellett az új francia muzsika is Cocteau-nak köszönheti elismertetését. Ragyogó zenei röpirata: "Le Coq et I'Arleqiun, alapvető munkája az Ötös-csoport zenei mozgalmának, s ami ezzel egyet jelent, a legújabb zene történetének... Had említsem, ha csak futólag is, kritikai munkáját, a "Secret Professionnel"-t s festészeti cikkei közül Picassoról és Marie Laurencin-ről írt tanulmányait...

A színpadon "Parade" volt első műve, amelyet a mostani tapsok helyett, először inkább füttyszóval fogadtak, ezt követték "Le Boeuf sur le Toit", aztán "Les Mariés de la Tour Eiffel", s Rómeó és Júlia és Antigone teljesen új átdolgozása. Mindezek a kísérletek színpadi költészetet hoznak a színpadra vitt költészet helyett, az igaznál igazabb valóságot keresik, s bizonyítani próbálják az örök, nagy közhelyek igazságát...

Egy éve már, hogy Cocteau hallgat. Akik ma is fölkeresik a világ négy tája felől, azokat személyes varázsán túl, műveinek szépsége vonzza. Ifjúsága teljében arra a magaslatra jutott, ahonnan letekinthet korára. Költészete nem függ többé a váltakozó divatoktól. Végleges és befejezett, abból a gyémántból való, amely mint a Grand Écart-ban mondja, "minden üveget megkarcol", - ifjú és időtlen, mint a világ...

 

[+] A figyelmes olvasó bizonnyal nem először hall Cocteauról: egy színpadi kísérletét nálunk is eljátszották nem rég s egy regénye Le Grand Écart, pár hónapja jelent meg magyar nyelven, "A Párisi Fiú" címmel. Színnai Tivadar fordításában, a Géniusnál. Francois Gachot e tanulmánya, amelyet a Nyugatnak írt barátjáról, autentikus arcképét nyújtja az új francia irodalom kényeztetett ezermesterének. (A fordítás Gyergyai Albert műve.)