Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 16-17. szám

Molnár Ákos: Megoldás

A petróleumlámpát a nagy, földig érő tükör aranyozott keretére akasztotta az erre a célra bevert szegre, úgy, hogy a lámpa éppen rávilágított alakjára. Egy lépést hátrált és végignézte magát. A feje megragadta figyelmét.

Valami eszébe jutott. Elmosolyodott. Ha most, hirtelen... hozzá kezdene... Micsoda tébolyodott viharok dúlnák fel ezt a nyugodalmas, kedves csendéletet! Micsoda szédítő változás egy pillanat alatt! Szikrázó pillantásai jégesőként kopognának a tükör sima falán, a barázdák megveszett kígyókként fonódnának arcán: a szikár, félelmetes sivatagon, hol gombostűnyi hely nem maradna, amit megkímélne az orkán, nem, egy zúg nem maradna, ahol meghúzódhat a csend...

Még egy futó pillantás a tükörbe, cingár, vézna teste büszkén dagadozik a szűk, fekete kabátban, a dicső sörényt hátraveti és részegezi szemét a maszatos mennyezetre, melyről cafatokban lóg a szürkés, poros tapéta, aztán ökölbe szorított kezét combjára feszíti.

Csend.

A korhadt szekrényben buzgón őröl a szú és távoli, elhaló kiáltás morajlik az udvar felől. A szoba kitágul, végtelen lehetőségek nyílnak, ezer fürkésző pillantás verődik vissza szárnyaszegetten sziklaszilárd egyénisége tömör pajzsáról... most... egy pillanat... és az orkán kirobban...

Egy pillanat... És diadalmas alakja fáradtan csuklik össze. Szégyenteljes mosoly torzul az arcán. A vers jutott eszébe. Nem is csoda, hisz legalább három hónapja nem volt előadás! A lámpát leveszi a tükörről és az asztalra állítja. Kikotorja valahonnét a könyvet, nehogy átlendüljön a lap. Mert fáradt, nagyon fáradt, ha nem arról van szó és a feje lehanyatlik, ha nem támasztja meg két öklével.

És egyetlen lendülettel szeme elé szökik a múlt. Minden ugyanaz és nem változott semmi. Ott a vers, úgy, ahogy három hónap előtt hagyta. 144-ik oldal, a szám szabályos körrel bekarikázva. És a vers kuszán, furcsán, betarkítva crescendo - sforzato - ritardando jelekkel és a végén egy óriási, erőszakos felkiáltójel, amit egy sikeres produkció mámorában vetett oda, mintha lényének kiszakított darabkája, szívbéli gyermeke volna. Ismét szemben állnak. Ő és a vers. Nézegetik, becézik egymást, mint szerelmesek egy nagy, lázas összecsapás előtt. Nagyszerű perc ez! de mily pokolian undorító a csömör!... A lámpát eloltani, lefeküdni, - minden rezzenetre nagyot ropog az ágy - és megint mindent végiggondolni. Pedig mindinkább töpörödik, fogy a jövő és áttekinthetetlen, óriás szörnyeteggé dagad a múlt, telhetetlen szája, e roppant barlang, egyre tágul, egyszerre bekapja, lenyeli és pontosan ugyanakkor láthatatlan paránnyá zsugorodott a jövő... A jelent kéne valahogy jövővé rögzíteni, mielőtt belehullana a gigászi rémbe, hogy az ő apróka falevél-testével is gyarapítsa szörnyű tömegét. De ezt, ezt nem lehet! A verset el kell szavalni, gyönyörűen és megrázón, végtelenbe rezgő, elrévült ihletettséggel, de a vers nem tart örökké, egyszerre vége szakad... és nem történik semmi! A Közösség elé nem kerül soha, a hangversenyvállalatok vezetői kiröhögik, ha eléjük kerül, görnyedt lábakkal vánszorog el a megaláztatás mérföldkövei előtt, sorra hagyja el egyiket a másik után, előre tud minden választ és előre tudja a saját válaszait és így múlik év, év után. De hátha jól van így, e fiókba zárt produkciókkal? Egyszer, egyetlen egyszer lépett fel, az iskola nyilvános estéjén, a tornateremben, még jóval a nyugdíjazás előtt, de mikor győzelemittasan és minden földi láncot letépve, sorsok és erők korlátlan királyaként, szinte a levegőben lebegve, fogadta az üdvözléseket, néhány arcon lekicsinylő szánakozást látott, tovább ment, tudta, hogy még sokan akarják üdvözölni, de a következő szám előadója a dobogóra lépett, csend borult a versre, mint egy nyirkos, fellebbezhetetlen halotti lepel és az élet simán gördült a maga útján tovább.

És nem történt semmi.

De igen! Egy elegáns, hallatlan értelmes úriember, kinek minden mozdulatáról lerítt az európai, köszöntötte az ünnepély végeztével. Habozott, vajon nem követ-e el tiszteletlenséget, ha szavai nyűgével terheli a mester, végre is erőt vett magán, odamerészkedett és boldog alázattal hálálkodott az élményért, melyben egész életére szóló ajándékot kapott. Később kiderült, hogy a Ceizler apja volt, a Ceizlerné, aki bukásra állt éppen. Amikor erre rájött, a dédelgetett emlékre aggatott minden káprázatos gondolatfüzére üres semmivé hamuzódott és sután, lazán összeomlott az emlék, a sudár, tömör sziklává jegecesedett emlék, melyre minden konnyadt, tehetetlen pillanatban ráléphetett, hogy a büszke ormán terjengő levegőjéből szívjon új, villanyozó erőt! Többé senki nem emlékezett meg Róla. Egy jel nem maradt Utána. Soha senki meg nem látta Őt. Ott lebegett a Vers a levegőben, mint egy karcsú, remegésig törékeny és a légneműségig finom torony, amit robusztus, boldogságos munkával, isteni adományának minden buzgó, rajongó és alázatos kivetítésével épített fel a világ szeme láttára, - ott lebegett és nem látta meg többé senki. Körhinták száguldottak át rajta, izzadó gyerektestek suhantak beléje, rudak és diszkoszok süvöltve próbálták darabokra tépni. Hiába. Büszkén áll a torony, de miért? Csak ő látja, senki soha, senki soha észre nem veszi, kecses formáiban senki sem gyönyörködik, bűvös zegzugaiba senki sem menekül küzdéstől fáradtan, enyhe illatárjába senki sem fürdeti munkás izzadtságát, gyötrelmes fájdalmát senki sem bódítja szépsége isteni hasisával, soha senki, soha senki észre nem veszi... Hát ez, ez volna a nagy kielégülés? Akkor ítéltessék inkább ez a szoba a kinyilatkoztatások Sion hegyévé örökre!...

Állati, szomjas epedés kezdte gyötörni kibírhatatlan kínnal, mint a karóba húzott bűnöst a teste meleg, puha belső részeibe fúródó hegyes rúd. Felviharzó, csillapíthatatlan vágyakozással fürkészte végig a menekülés útját. Egy dermesztő, üres jégsivatag érzéketlen végtelenje köröskörül, melyben a reménység fölösleges hulladék, szemét, mint az éhen vesző sarkutazó ujján a gyémántgyűrű. Itt remény? Itt TÉNYEK kellenek!!

És eszébe jutnak a tények: Tragikus erőfeszítései, veséjének alattomos szúrásai, egyedül a fojtott csendek látomásos éjjelében, hajrás gondolatainak tűzrózsás felhői alatt egy pepecselő, vigyázatos munka, számlák és vevények revideálása krajcárokért, egekbe nyúló piramisok építése és a gyomor korbácsos sürgetése... Körülnézett a szennyes, lim-lomos szobában. Meztelen kajánsággal állt minden a helyén, kegyetlen, noszogató figyelmeztetéssel: ezt az életet kell élni, ami itt van! Úgy érezte, mintha valaki figyelné minden mozdulatát. Most végigsimítod a hajadat. Most végighúzod kezedet borostás álladon. Most riadtan körülnézel: -"hol vagyok én?..." Most a felakasztott hálóingedről hiszed, hogy én vagyok és a halálraítélt idegborzoló félelme szemedben. Most mosolyogsz, de magadban tébolyodottan dideregsz az irtózattól. Egyedül vagy! Megfoghatatlan és legyőzhetetlen egyedüllét kuporog benned, amit nem lehet kiirtani, mint beteg vesédet. Cipeld és szenvedj vele! A könyv kitárva. De mit megint és miért elölről és hasztalan?...

... Döngő, nehéz léptekkel a reggeli újságért ment, mely az ablak előtt, a földön hevert, de félszemével egybefogta és féken tartotta a szobát. Újság? Mi újság? Hát öregszünk, barátom, öregszünk... És minden ugyanaz... A miniszter beszél, vagy nem beszél... a gyilkos vall, vagy tagad... a színházban ezt játsszák vagy azt... meghalt a legöregebb ember, vagy megszületett az ötlábú borjú... Hopp!... Excelsior!

Semmi kétség! Excelsior! Szűzen és csábítón ragyog!

Egy új hangverseny iroda!

A TÉNYEK ideje elkövetkezett!

Nem... Semmi töprengés! Vakon, hősiesen előre! Mert ez az út a siker útja!

Suhogó gyorsasággal kapkod. Ujjong, didereg és szorong. Ficánkoló türelmetlenség sistereg benne. Ijesztő fontosságú és tiszta gallér, de szentséges Isten, milyen nyakkendőt? Rongyok bomlanak, könyvek rozoga oszlopa roskad, székek dőlnek fel és fellobog a vers. A kanál leröpül és csüggeteg árvasággal, elhagyatva fordul át a száznegyvenedik oldal a másik felére. Már nincs szükség rá. Minden szava vérré vált egyszeregy. Még egyszer itthon eljátszani? Minek? A siker villanyoz.

Előre.

Csak bámészkodjatok, hülyék! Értetek teszem.

Egyetlen lendülettel süvít el mellette a világ.

Párnázott ajtó, süppedős szőnyeg, vörös selyemernyők családias, bíztató fénye, kultúra, civilizáció és értelem!

- Az igazgató urat keresem.

- Nini!! A tanár úr! Hozta Isten, drága tanár úr!... persze, hogy én vagyok... A Kovács.

És a fáradt, püffeteg, öreg szem lágy könnyekbe borul, meleg párák ölelik körül a nemes, rokkant fejet, a karosszék anyás szeretettel becézi a törődött testet.

- Egy estélyt?... A tanár úrnak?... Csak ennyit?... Ezer készséggel... Mikor?... Rögtön... A jövő hónapban...

- De talán... most... egy próba szavalatot...

- Ugyan! Minek?... Titkár úr... írja be... december 10, esti félnyolckor... Készen vagyunk... hacsak valami akadály közbe nem jön... Óh, mindig és mindenkor a legnagyobb örömmel... hálás vagyok, hogy tehettem valamit az én jóságos, öreg tanáromért... Alázatos szolgája...

...És most, a születendő világ hajnalán, a messzi jövendölések izzó beteljesülésekor, a káprázat új lendületbe szökött és elborította agyát, mint szeszes vére a részeget, ha friss levegőre ér. Körülötte ormótlan, vak nyüzgéssel zúgott a szürkék báva tömege. Egy taszító, ünnepes izgalom hejehujás ostorcsapásokkal vad hajszákra ösztökélte. Nekiiramodott. Kalapja leesett, hosszú sörénye, mint fejébe kapaszkodó ezüstkígyók raja nyúlt el utána. Egy iszonyatos feszültség szinte szétpattintotta mellkasát, mely zörgő lihegéssel muzsikált, mint egy vinnyogó fuvola. Tudta, hogy mely zörgő lihegéssel muzsikált, mint egy vinnyogó fuvola. Tudta, hogy most, erről nem szabd lekésnie. Cipőjének lelógó talpbőre, kemény ritmussal, mint egy fapapucs verte a taktust. Már messzi kint futott a szikár, kopár fák között, távol a város fénye fehér párákban gomolygott az égbe. A hangversenyterem előtt meglassította lépteit. Már messziről látta a szigorúan elrendezett sorokban figyelmesen várakozó tömeget. A csodák napja ez! a végtelenség kapuja tágul túlvilági fénnyel. Komoly intellektuelek bókolnak üdvözlő hódolattal. A tömeg mozgása lassú hullámokban simul el és minden megdermed. Örökkévaló, elterpeszkedett várakozás. Fellép a dobogóra. Meghajtja magát. Két kezét ökölbe szorítva lefeszíti.

És íme, elkövetkezett a perc, amiért élnie kellett.

A lélegzések elülnek, a testek megmerevednek, de villamos érzékenységgel állnak résen a szemek és fülek.

Várakoznak. Érezni, hogy neki is kellemes ez a várakozás. Mert teremtő Isten, hétköznapok Istene, mi jöhet azután?

Nyugalmas, biztonságos várakozás ez itt.

Szeme végtelen távolságokat fog át, sehol semmi, ami megzavarná tiszta sugarának útját. Mindenütt tömeg, szoros, szilárd rendezettségben. Egy moccanás nem hallik. Figyelemmel és türelemmel várják az előadást, százezer buzgó tekintet nyugszik az előadón, a makulátlan ígéretek szobrán.

Érezni, mindenkinek kedves ez a várakozás.

Hűséges, bizodalmas várakozás. Kár volna még rákezdeni, hisz mi jönne azután? Fanyar üdvözlések, girhes heringek, sanyarú hálószobák, a hétfők minden áporodott pokla. Ezt mindenki tudja. Tehát várjunk még egy kicsit. Várunk. És úgy látszik, ez a tömeg kedvére van.

Várjunk még egy kicsit. És még egy kicsit.

És várjunk még tovább.

A rendőr rögtön tudta, miről van szó és vigyázva tuszkolta le a padról.

Bizsergető, meleg hullámok dagasztják a mellét. Pszt! Csendesen!

A kezdet ígéretes magva szunnyad most! Vigyázat, nehogy túl gyorsan szökkenjen szárba és kibomoljon pompázó virága, otromba állatok tehetetlen, gyenge áldozataként!

Néha engedni kell mások türelmetlen ösztökélésének és le kell szállni a nyomorult testi szükségletek elcsitítására, táplálkozás, miegymás. Ez a jel. A közönség ugyanezt teszi és rohannak vissza. Mire ő visszatér, helyén van ismét a tömeg.

Mindenki megszokta már merev magába temetkezését, csendes, társtalan tagja ő egy fura társadalomnak.

A többi beteg bolondnak tartja.

...És így áll napról-napra, évről-évre a komor fal egyik szögletében, zömök megközelíthetetlenséggel, mélyre ásott, kifürkészhetetlen titkával, mint egy megkövesedett világ, megrögzítve merészen életének legmagasztosabb percét, ünnepi csendben, megelégedetten, bölcsen és boldogan.