Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 14-15. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Harmadik rész
34. fejezet

Első megadása után szerelmének egyetlen feltételéhez ragaszkodott Norelka asszony. Ez az volt, hogy föltétlen titoknak kell maradnia. Ezt annyira a világ legtermészetesebb dolgának tartottam magam is, hogy kész örömest helyeseltem.

Arra sem estem kétségbe, hogy ismételten kapaszkodik abba a képtelenségbe, hogy férje föltétlen belepusztulna, ha csak sejtené is, hogy megcsalja.

Sejtelmem sem volt azonban róla, mit jelent az, mikor ötször egymásután vette becsületszavamat arr, hogy szigorúan be kell tartanunk a legmesszebbmenő körültekintést.

Sejtelmem sem volt róla, hogy ez nemcsak afféle üres szóvirág egyéb mániái kertjében, hanem áthajlik a legsivárabb praxis útjára.

Mindjárt másnap maga a véletlen szolgált a legkitűnőbb alkalommal, hogy néhány forró órát tölthessünk együtt.

Egyedül leltem Norelka asszonyt a torony egyik belső párkányán s ő maga mondta, hogy a férje a vásárban van a piacon. Csókát pedig nem is vettem észre a torony környékén.

A vágytól sustorogva akartam karmaim közé kapni. De kifejtőzött és aggodalmasan suttogta:

- Nem, nem! Elővigyázatosnak kell lennünk drágám. Nem tudom, hol vannak a csókák és rettenetes volna, ha kilesnének. Meg kell tudnunk előbb, hol vannak. Eredj és röpüld körül a tornyot, aztán jöjj vissza.

Körül röpültem a tornyot és felfedeztem végre néhány csókát a templomkert platánján, amint nyugodtan pletykálnak. És Jakrikáék udvarát az erkélyen.

- Semmi veszély édesem! - érkeztem vissza. - Alig van itt néhány társunk.

- Épp ez a gyanús nekem! - felelte Norelka. - nézz még egyszer a többi után... Azok hol vannak

így röpültette velem háromszor körül a tornyot, hogy végül már csakugyan ez kelthetett gyanút a csókákban.

Ezt meg is mondtam Norelkának, amint a tornától felrázott gerjedelmekkel keblemre akartam szorítani végre. De elhárított:

- No lásd! Te magad mondod, hogy észrevehettek, hogy itt vagy. Legjobb lenne, ha egy pár percre hozzájuk szegődnél és csevegnél velük, nem tűnt-e fel távollétem? Aztán tégy úgy, mintha haza kellene menned és úgy fordult vissza.

Nem bírtam lebeszélni róla, hogy ez szükségtelen. Meg kellett tennem. Odaszegődtem a csókákhoz és alig tudtam szabadulni tőlük. Így jutottam vissza Norelkához a várakozás felélesztette indulatokkal és a legjobb hírrel:

- dehogy! Jakrikáék viselkedését tárgyalják barátnőid.

- Nem fogják hinni, hogy hazaszállottál, - jutott erre eszébe. - Máskor ebben az időben Jakrikáékkal vagy. És most érdeklődni fognak, hova mehettél, ha nem hozzájuk? Legtanácsosabb, ha tényleg a szemük láttára odavegyülsz színleg Jakrikáék közé és majd onnan szöksz hozzám észrevétlen.

A sóvárgás már úgy nyívasztott mint a citromot facsarják. De engednem kellett. Odavonultam nyíltan a Jakrikáék körébe és rejtekúton visszalógtam Norelkához. Az utolsókon emésztődve, mégis azt hittem már, végre elszélesztettem minden akadályát a csókjainknak. Szerencsétlenségemre azonban így állítottam vissza:

- Hát ha még ezután is elküldesz valahová, akkor ezzel a sok halogatással nem lesz már időnk, a férjed visszatértéig.

- Jaj! - rémült fel. - Talán már jön is haza. Erről föltétlen meg kell győződnöm. Szerelmem, egyetlenem! Csak még a piacig szállj el, hogy ott van-e még az, az ember.

Düh és elkeseredés és kín ordított bennem már erre. De a vita és minden perc csak újabb időveszteséget jelentett. Hát vitorláztam csókahalálába a vásártérre a férje után nézni.

Mikor végre onnan is visszatértem a vágytól egészen elepedve és megizzadva a csőröm hegyéig, már csak egyet mondhattam volna no gyönyörű madonnám, ha soha senki neszét nem vette volna szerelmünknek, akkor ma, ezzel a borzadályos körülményességgel és elővigyázatossággal biztos, hogy elárulnak az egész világnak!

De óvakodtam egy szót is kiejteni többet. Mert félő volt, hogy pont arra nem jut erőm maradékából, amiért találkoztunk.

Ellenben, ha azt hiszitek, hogy ezzel az elővigyázatossági túrával le tudtam magamról a Norelka asszony szerelméért való szolgálatot, mint valaha Jákob, leért, a hét évvel,... nagyon tévedtek. Tovább is éppúgy játszatta velem ezt az ószövetségesdit minden légyottunk előtt. Úgy, hogy szinte állandó izomlázam volt az egész viszonyunk alatt.

Ezenkívül még érthetetlenebb konoksággal ahhoz ragaszkodott, hogy szerelmi kettőseink csak valami lázas önkívületben történhetnek. És szemrehányásokat tett, ha nem bírtam őt követni az érzelmek létráján. Nekem azonban kissé parasztias írtózatom van minden csináltságtól, s igyekeztem vitatni, hogy az effélét nem lehet erőltetni. Nem is érdemes. Sokkal élvezetesebb, ha az egészet dévajkodó, kacagó játéknak vesszük, mintsem a tragédiák zordonságával. Ő azonban ezt utálatos köznapiasságnak bélyegezte tőlem.

Nos hát, ez az utóbbi ejtett szomorúságba legkevésbé. Mert tragédiát játszottunk vagy komédiát, annyi bizonyos, hogy senki jobban nem értette magát a játékot a Norelkánál. Még Jakrika és Küriki sem, akiknek pedig mesterségük volt a gyönyörök művészete. De tévedtem, hogy az ő iskolájuk után nem tanulhatok még.