Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 12-13. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A csóka

Tersánszky J. Jenő: A csóka
- regény - Második rész
23. fejezet

Nyakunkon volt már az ősz s megjött a tél is.

Abban tényleg nem nagyítottak jó püspökünk oktatásai, hogy a Fehér-isten szörnyű hatalmasság.

Az emberek ugyan télnek, hóviharnak, zimankónak hívják őt, de nem kevésbé rettegik és gyűlölik. Láttam sokszor, hogyan csóválják fejüket a szobában, amint a Fehér-isten szárnya suhogása megrázza az ablakokat és felkevert szele ijesztően huhog a kéménylyukban. Váltig táncoltak káromkodva a bakák is, amint a fehér pihéit lapátolták az udvaron.

De a meleg szoba más, mint fészkünk volt az erdőben. És mondhatom áldottam a sorsomat, hogy ide vetett.

Ekkor alapoztam meg az emberi tudományokban való jártasságomat is. Mert tanulás közben mindig ott ültem a kis gazdám vállán vagy a széke karján és minthogy neki a kényszer düllesztette szemét a könyvre, nekem pedig a kíváncsiság, így aztán nemsokára jobb kalkulust kaptam volna a tantárgyakból, ha nekem kellett volna vizsgázni gazdám helyett. Ebben az egyben bizonyos vagyok, hogy kis gazdám ezt nem bánta volna.

Egyszóval, meg voltam elégedve magammal és a világgal, míg csak a Zöld-isten uralma nem kezdett közeledni.

Akkor bizonyos zavarok kezdtek mutatkozni kedélyemben. A Zöld-isten első mosolyai éppen olyan zsongást, olvadozást és csöpögést kezdtek előidézni bensőmben, akár kinn a szabadban történt körülöttem. De hogyan is mondjam el ezt?

Annyit hallottam valaha az erdőben, hogy tavasszal minden jóravaló csóka pár után néz és családot alapít, hogy nem tudtam ettől a szuggesztiótól szabadulni. Bár megvallottam, hogy a házaséletről tett tapasztalataim után. Ha püspöknek sem szánnak, akkor is szívesen lemondtam volna róla. Azaz, hogy beértem volna életem végéig azokkal a családalapítási kísérletekkel, amiket gyermekien tatásdi-mamásdinak hívtunk.

De akartam bárhogy is, hol leljek itt párra? Hogy nemzetemnek visszaközeledjem valaha, az után a hadd-el-hadd után, nem sok kedvem támadt rá. Különben sem mozdultam volna el a ház tájáról csonka szárnyaimmal. Hogy a városbeli rokonokra gondoljak, így, pikolófrakkban, ez is reménytelennek tetszett.

Pedig a vágyak hova-tovább úgy megrohantak és fojtogattak, hogy éreztem, beléjük halok. Olyan sóhajok mászkáltak össze mellemet, mint holmi szerényebb fajta gutaütések és már csak aközt vacilláltam, hogy: testamentumot tegyek-e prózában vagy versben búcsúzzam el az élettől?

Állattársaim példája éppenséggel sírnak kergetett. Amint éjjelente arra a hangversenyre riadtam fel, Cili meg Cirmos rendeztek a házfedélen szerelmeseikkel. Napközben pedig ahogy Bodrit láttam, hogyan sündörködik körülötte öt-hat társa és játszanak sorban elválhatatlanosdit. Kegyetlen volt!

A baromfi-udvarról nem is szólok. Azoknak mindig tart a szerelmi idénye. Legfeljebb most buzgóbban karicsáltak a tyúkok a kakasuk körül.

Azon a tavaszon éppen egy szultán-válság történt ott. Kakri párviadalban leverte apját s elhódított magának is a szárnyas hárem odaliszkjai közül.

Csak én lobogtam és izzottam szerelemtelen, mint valami lámpáját nélkülöző kanóc.