Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 10-11. szám · / · Tersánszky J: Jenő: A csóka

Tersánszky J: Jenő: A csóka
- Regény -Első rész
9. fejezet

Most aztán képzeljétek el, hogy éppen a családalapítási tanfolyam előtt pártfogóm, úgyszólván valódibb atyám, a püspök jó szüleim körében ezt jelenti ki nekem:

- Tyákó fiam, a te nyilvános kiképzésed lejárt. Ami magasabb tudnivalóra szükséged van, azt megkapod tőlem. Neked, akire nemzetségünk legfőbb tisztsége néz, törvényeink szerint úgy is nőtlennek kell maradnod, tehát haszontalan, hogy részt végy ifjú társaiddal a családalapítási tanfolyamokban.

Természetes, hogy jó szüleim és az egész csókatársadalom előtt még kifogást sem tűrt ez az ügy. Az ifjúság körében okozott némi mozgalmat inkább.

Kamasz társaim például örültek kiközösítésemen. Nyilvánosan nagyképűen hivatásomat emlegették. Maguk közt pedig jót röhögtek rajtam.

De akikért ez a káröröm munkált bennük, a hajadonok, bizony nem helyeselték semmiképp sem a dolgot. A női nemnek soh'sincs oly szigorú érzéke a társadalmi kötelmeket illetőleg és nem titkolták, hogy mérgesek, sőt búsulnak, hogy elvesztik társaságomat.

Ebből némi bizalmat merítettem.

Hiszen csak gondolhatjátok, hogy nem kezdtem azon, hogy beletörődjem magamban törvényeink vaskalapjába. Vagy úgy tegyek, mint az embersuhancok és magányosan próbáljam lecsapolni a lelkemben áradozó szenvedélyt.

Tiszteltem és szerettem jó szüleimet, püspök atyámat és minden felebarátomat, de azt már nem lehet zokon venni tőlem, hogy a magam boldogságát, amennyiben nekik nem ártok vele, nem okvetlen leltem meg abban, ha miattok élek. Ezért hát a tilalom miatt mérhetetlen zúgolódás és fájdalom dúlt bennem.

Volt azonban egy csókolnivaló tulajdonságom ifjúságomban. Sohsem lázadoztam ellene, amit törvénynek jelöltem meg előttem, s főleg sohsem feleseltem föllebbvalóimmal. Ellenben épp úgy nem ágaskodtam örökölt hajlamaim ellen sem, amely igaztalan rendelkezésekkel szemben, a tökéletes feledékenységben és szórakozottságban nyilvánult meg.

Ez történt ezúttal is. Magamba fojtottam dühömet és keserűségemet szomorú kiválóságomon, s egy mukkot nem szóltam. Hanem, a legártatlanabb képpel, mint akinek sejtelme sincs arról, hogy kihágásban utazik, én is odavegyültem társaim közé a tánc- és illemgyakorlatokba. Mindössze csak - hogy úgy szóljak - nem a hivatalos idejük alatt.

Mégpedig a következőképp oldottam meg ezt.

A tanfolyam, Hopp-ropp táncmester és az ifjúság szüleinek jelenlétében zajlott le, az ildomosság összes szabályai szerint. De így, nem kell mondanom, hogy éppen olyan nyomasztó és feszes volt az ifjúság pezsgő lelkének, akár az ásítási leckék.

Ezt a körülményt használtam ki. A legelső órák egyikének a végén, mikor a táncmester és a szülők távoztak, és az ifjúság magában ődöngött, odasettenkedtem és ilyen kis szónoklatot tartottam nekik:

- Nézzétek csak, bratyik! Én messziről végigszemléltem, hogy ezek az órák éppen olyan gyászosak nektek, mint a többi iskolázás volt. Hát nem veszitek észre, hogy a felnőttek rontanak el minden mulatságunkat azzal, hogy azt akarják elhitetni velünk, hogy csak nekik szabad az üvegből nyalni a mézet, nekünk meg kell elégednünk, ha az üvegen keresztül nyalhatjuk? És ezt hívják ők tanulásnak. Itt van például ez a tatásdi-mamásdi játék. Ők azt mondják, hogy az majd zordon kötelesség lesz a társadalommal szemben a csókanép fönntartása érdekében. Holott én úgy sejtem, hogy az egész dolog nem is olyan borzasztó. De hát legyen terhes nekik. Ám ha így van, akkor illendő, hogy mi is egészen komolyan vegyük. Ne csak illegessük itt magunkat a lényeg körül, hanem bocsátkozzunk jogerős tanulmányokba.

Hát ez a javaslat, mondhatom, egyhangú helyeslésre talált mindkét nembeli ifjúságnál.

Azon melegében felkerekedtünk és elvonultunk az erdő egyik félreesőbb zugába. Ott aztán az illemszabályok mellőzésével, de annál nagyobb buzgalommal és vígabb szívvel tanulmányoztuk meg páronként a tatásdi és mamásdi játékot, ahogy az ifjúság gyermeteg nyelvén neveztük.

És attól fogva így volt, valahányszor csak a táncmester és a jó szülők lőtávolon körül voltak.