Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 5-6. szám · / · Georg Brandes: Anatole France

Georg Brandes: Anatole France
I.

1. Halálakor az összes kritikusok szinte egyértelműen benne látták a legnagyobb íróművészt, aki harminc-negyven éve e bolygón élt. Kétségtelen, hogy a dolgokat senki se tudta oly elmésen, újszerűen és meghökkentőnek kifejezni, mint ő.

Hazája, Franciaország, rögtön hatalmas himnuszokra zendített, az illetékesek pedig elhatározták, hogy temetését a lehető legnagyobb gyászpompával rendezik meg.

Nemsokára aztán minden a szokott kerékvágásba fordult. Amit ellene vethettek, csúful, kajánul nekiszögezték. Egy-egy melegebb szót alig írtak róla. Mindaz a gyűlölet és harag, amit nyolcvan év alatt maga ellen lázított, a sajtó harsogó trombitáján keresztül szétáradt a földön.

De ez igazán mellékes. Semmi se súlytalanabb, mint az irigység ítélete, amely egy ravatalba ütközik. Az utókor majd a maga bajaival fog törődni. Ez egy. Másfelől azt is, akárcsak a jelent, nagyobbrészt tökfilkók alkotják, akiknek véleménye hajítófát sem ér. Az elhunyt filozófus volt s a jövőtől semmit se várt, amiben igaza is lehetett. Sok mindenben tévedett s ezt néha maga is érezte, de ebben a kérdésben tisztán látott.

Ernest Renant, akinek szelleme a legmélyebben hatott rá, 1892-ben történt halálakor hasonló sors érte. Eleinte az egekig magasztalták. Aztán a hirtelen fölvijjogó hangvihar egyszólamú becsmérléssé változott: Renan elrabolta a francia ifjúság életkedvét s a "kétség“ mérgét csöpögtette belé, nem, Ernest Renant egészen más fából faragták, ez a nagyszerű ember hitt, lelkesült (bár lelkesültségében a legrosszabb ügyet védte) - persze ezt most mind megbocsátják és elfelejtik, hisz már egy emberöltő óta -, nem számít.

Renan egy bretagne-i városkában született s eleinte egyházi nevelésben részesült. Anatole France szegény párizsi könyvárus fia, maga is tősgyökeres párizsi, könyvek közt nőtt fel s mint a L'école des Chartes hallgatója, korán tágkörű tudásra tett szert. Anyanyelvét ritka tökéletességgel ismerte, annyira, hogy Lúdláb királynéról szóló művét a 18. század stílusában, Jeanne d'Arcját pedig a 15. század nyelvén írta meg. A görög és latin irodalomhoz, sőt a klasszikus ókor egész kultúrájához a hivatásos nyelvészek se férkőztek közelebb nálánál, persze a fölszínes szómagyarázók még csak nem is versenyezhettek vele. Olaszul szintén jól tudott. Ezzel szemben, azt hiszem, angol könyveket csak francia fordításban olvasott, mégpedig nyilván nagy élvezettel, Wells középszerűen megírt, de zseniális jövőbe látással megálmodott regényei pl. igen erősen hatottak rá. A jelek szerint France németül egy árva szót sem értett, bár a Noces Corinthiennes-ben ugyanazt a tárgyat dolgozta fel, mint Goethe a Die Braut von Korinth-ban s Goethe verseit prózában adta vissza.

Érzésem szerint az oroszoktól semmit se tanult, kétséges, hogy a nagy szlávok érdekelték-e. A skandináv Észak alkotásaival szemben szintén teljesen hideg maradt. Egyszer kitűnő francia fordításban megvásároltam a Nials Sagát, s biztosítottam őt, hogy ez a könyv az ókori Észak legjobb irodalmi alkotása, azután megkértem, olvassa el. A könyvet reggeli közben odatettem a kandalló párkányára. Délután megkérdeztem France-tól, belenézett-e? A könyv ugyanis eltűnt. Reggel óta már 30-40 munkát hoztak vagy küldtek neki, az enyém egyszerűen elmerült köztük. Újabb példányt szereztem belőle s megkértem egy orosz hölgyet, aki meglehetősen hatott France-ra, igyekezzék őt rábírni, hogy olvassa el. Próbálkozásomat az illető egy hét múlva teljesen reménytelennek jelezte. France nem a gyötrődés embere volt. - Björnsont, amikor ez Párizsban haláltusáját vívta, csak kényszerítő felszólításra látogatta meg, mindenesetre tévednénk, ha e látogatásból az következtetnők, hogy Björnson egyetlen sorát is olvasta. Világos, hogy az óskandináv irodalom se vonzotta jobban, mint bennünket a bolgárok nyelvemlékei.

2. Néhány szóval vázolnom kell, hogy jutottam France közelébe. Voltaképpen csak a múlt század végén ismerkedtem meg vele Halévynél, a legszívesebb és legokosabb emberek egyikénél, akikkel valaha találkoztam. Rögtön bemutatott Madame Arman de Caillavetnek, akinek házában mindig zavartalanul dolgozhatott. (Ez a hölgy a korán elhunyt drámaíró, Gaston de Caillavet anyja volt, akinek Királyát Hans Majestet címen Koppenhágában is játszották.) France a hír- és vagyonszerzés iránt természettől fogva rendkívül közömbös volt - bár ezt jó dán szóval restnek is mondhatnám. Caillavetné akkor fedezte fel őt, amikor hatalmas tehetségét még nem ismerték el s néhány versen és a kissé édeskés Sylvestre Bonnard-on kívül csak irodalmi bírálatokat adott ki Adrien Hébrard lapjában, a Temps-ben. E kitűnő asszony az Avenue-Hoch-on lakott s az első emeleten nagy dolgozószobát rendezett be Anatole France számára, így kényszerítette a költőt, hogy dolgozzék, aki sose titkolta, hogy hírét elsősorban Caillavetnénak köszönheti.

France délelőtt féltizenegykor érkezett a Villa Said-ból, rögtön fölment a szobájába csak déli egy órakor jött le a reggelihez, hétkor pedig az ebédhez, este tizenegy felé azután hazament. Vasárnaponkint reggeli és ebéd közt mindig ő volt a társaság középpontja, a szalonban olykor százötven ember is tolongott.

Mivel France szívesen látott s ő utána Caillavetné velem társalgott leginkább, e ház csakhamar párizsi otthonom lett. Caillavetné jöttömkor rendszerint a vasúti állomáson fogadott, s ha máshova nem vártak, mindig vele és France-szal étkeztem. Ez az idill több mint tíz évig tartott. Ilyenformán naponta találkoztunk s emlékszem, hogy 1905 tavaszán egyhuzamban tizenkilenc napig együtt ebédeltünk.

A francia nők szokásaként Caillavetné éberen vigyázott, hogy szalonjának állandó vendégei másokhoz ne járjanak, én is csak teljes zabolátlanságommal vívtam ki, hogy mindenhova elmehettem, ahova jólesett. Gyakran hallottam, hogy ekkora durvaságot senkinek se bocsátott volna meg. A mi barátságunkat azonban ez mélyítette el.

3. Caillavetnek Quiberonban hajósvállalata volt, ez a nyers marseille-i délfrancia szívvel-lélekkel csüngött Anatole France-on. Az egyre népszerűbb író barátsága nyilván hízelgett neki, bár vele szemben is minden egyébnek látszhatott, csak éppen alázatosnak nem. Egyszer, amikor valami diákküldöttség a legvirágosabb bókokkal köszöntötte France-t s a költő nekikészült, hogy az üdvözlést megköszönje, Caillavet a jelentet kurtán félbeszakította: "Gyere már, vén szamár, ne fecsegj!“ France nagyokat kacagva, maga mesélte el ezt az esetet, nevettében még a könnyei is potyogtak.

France számára életkérdés volt, hogy a látogatók és levelek áradata elől eltűnjék valahol. Emlékszem, e téma kapcsán egyszer, reggeli közben a következő párbeszéd folyt le köztünk:

France: Ön gyakran járt Franciaországban... Nos, mire magyarázza, hogy mégis oly későn ismerkedtünk meg?

- Nyilván elfeledte, hogy 1896-ban, a magyarok ezredévi ünnepsége idején, a legnagyobb magyar lap első oldalán cikkeink jelentek meg (még arcképeinket is közölték!), s én ebből az alkalomból írtam önnek, választ azonban nem kaptam. Természetes, erre magam is elhallgattam.

France: Ó, istenek! Egy ember, aki még leveleket olvas! Higgye el, minderről a leghalványabb sejtelmem se volt. De hát miért nem figyelmeztetett előre? Én már egyetlen levelet se bontok fel. Ön még nem jutott el idáig?

Amikor elmentem, Caillavet egészen az előszobáig kísért, "hogy kabátomat rám segítse“. Hiába hajtogattam, hogy az inas szolgálataival is megelégszem. Amint kiértünk, így szólt: "Hallja, hogy lehet ily gyerekes! France-nak írni! Ha ismét akar tőle valamit, forduljon a feleségemhez s biztosan kap majd választ.“

Máskor azonban Caillavet még a pápánál is pápábbnak mutatkozott.

A háziasszony egyszer így szólt hozzám:

- Nem haragudnék, ha néhány nap múlva Paul Hervieut is meghívnám ebédre?

- Egyáltalán nem, hisz Hervieu barátom.

- Barátja! Ez nagy szó.

- Éppen azért mondom, igaz barátsággal gondolok rá, aminthogy néhány döntő esetben ő is becsületesen kitartott mellettem.

- Helyes, akkor bárónőjével együtt meghívom... Ugye, tudja, hogy bizonyos idő óta nem érintkeztem velük?

- Igen, ismerem a Hervieu-ügyet.

- Szóval azt is tudja, hogy Hervieu a legnagyobb mértékben vétett a France-nak tartozó köteles tisztelet ellen?

- Dehogy, szerintem az egész eset szóra sem érdemes. France minden befolyását latba vetette, hogy Hervieut beválasztassa az Akadémiába. Hervieu ellenben nem kérte fel őt, hogy fölvételnél legyen az avató-tanúja (parrain). Önt bántotta ez, France azonban aligha törődött vele. Ne feledje, hogy amikor Hervieu egyik tanújául egy exponált Dreyfusardot kért fel, az Akadémia alaposan megorrolt rá, nem akarta tehát, hogy a tudós testület France személye miatt mégjobban megsértődjék. Egyébként is úgy gondolta, hogy France sokkal nagyobb ember, semhogy ily tanúi tisztségekkel törődjék s bevallom, nézetét magam is helyeseltem.

- Helyes, akkor kérem, szerdán jöjjön elé. De meg kell jegyeznem, hogy férjem nem lesz jelen. Ő ugyanis semmiben se korlátoz, azt tehetem, amit akarok. Persze, ezzel szemben neki is teljes szabadsága van. Nos, Caillavet még nem feledte el, hogy Hervieu mennyire megbántotta France-t. Amikor Hervieu meghívása szóba került, rögtön kijelentette (hiszen ismeri marseille-i vérmérsékletét), hogy "France megbocsáthat, mert ő kiváló férfi, ha akarsz, te is megbocsáthatsz, mert te e kiváló férfi barátnője vagy. Én csak egész közönséges ember vagyok, de ereimben jó piros vér folyik - nem tűröm hát, hogy barátaimat megsértsék.“

A marseille-i hatalmas jachtján a Caillavet házaspár France-szal együtt nagyobb utakat is tett. A század fordulója körül hármasban Athénbe is elhajóztak. Ez alkalommal France meglátogatta az athéni francia követséget, ahol mély tisztelettel fogadták, éppúgy, mint a társaságában lévő Caillavetékat. A költő néhány év múlva Caillavetnével ismét kikötött Athénban. Görög műtárgyakat vásároltak, azután megosztoztak rajtuk, a régiségek egyik része a Villa Saidet, másik része pedig az Avenue Hoche 12. számú házát díszítette.

Mivel France ekkor már Jaurés barátságának fényében az irodalomban és a szószéken egyaránt a szocializmus apostolává lett, elhatározta, hogy a francia követséget ezúttal nem látogatja meg s valóban: a hivatalos világgal egész athéni tartózkodása alatt egyszer sem érintkezett.

Bevallom, nem csodálkoztam, amikor egy dán író, Fr. Pulsen könyvét elolvastam, aki France és az idős Caillavetné athéni tartózkodását egész nevetséges színben festi le, a szerző ugyanis hasonló módon bánt el a varsói Potocki gróffal és feleségével is, akiknek panaszkodására keserűen megbántam, hogy Poulsen urat annak idején nevelőnek ajánlottam hozzájuk. Ellenben tisztelt honfitársam teljesen elképesztett azzal az állításával, hogy a francia követ családja rendkívül megütközött, amikor a nagy esetet megtudta: France a 60 éves Caillavetné vendégeként együtt utazik az asszonnyal! A francia arisztokraták tudvalevően hihetetlenül szemérmesek. De ily példátlan szemérmesség, amely két ember látását se bírja el, mert ezek a házasság szent kötelékei nélkül hetekig egy jachton utaztak, ily riadozó szemérmesség még a francia arisztokraták közt se dívik. Poulsen úr pontosan ismeri a követségen lefolyt tanácskozásokat, amelyeken megvitatták, hogy a látogatás alatt miképp viselkedjenek. Franciaország leghíresebb íróját nem utasíthatták vissza. France útitársnője, egy 60 éves hölgy elől szintén nem zárkózhattak el. Poulsen úr szerint tehát úgy döntöttek, hogy a család fiatal leányait egyelőre elküldik hazulról, nehogy tiszta szemüket a csúnya látvány bepiszkítsa.

Szerencsére - amint határozottan tudom - sem Anatole France, sem Caillavetné nem látogatták meg a követséget, úgy hogy a fiatal leányok szeplőtelensége egy pillanatig se forgott kockán.

A Berlingske Tidende-ben később közölte Poulsen, hogy France Athénben (ahol a dán író valahogy a bizalmába férkőzött) olyan maliciózus történetet mesélt rólam, hogy ő azt egyenesen képtelenségnek tartotta. A "házibéke kedvéért“ el is hallgatja hát.

Frederik Poulsenből csak úgy csorog a nemesség, akár francia arisztokratáiból a szemérem. Valóban, Poulsen úrra csupán egy kifejezés illik: végtelenül bájos.