Nyugat · / · 1925 · / · 1925. 3-4. szám · / · Hajnik Miklós: Egy kisleány

Hajnik Miklós: Egy kisleány
- Regény -
VI.

Erős volt Ilonka a maga ábrándvilágában. De az a világ, az emberek világa, melyről azt hazudják, hogy az az igazi világ, a valóság még erősebb volt a maga sivárságában, türelmesen váró, de annál gyilkosabb kegyetlenségében. Alattomos nézésekben gonosz indulatok leselkedtek. A férfiak udvarias köszöntései mögött ocsmány gerjedelmek, a nők kedves mosolya mögött romlott rosszindulat. S az öregek irigyek és ellenségesek voltak evvel a viruló ifjúsággal szemben. Mert aljas az emberek világa, melyet ők a maguk képére teremtettek s a maguk ízlése szerint rendeztek be. Nagy kínpad, amelyre ráhúznak mindenkit, aki nem annyira ocsmány, mint ők. S a milliárdnyi csőcselék körülállja s nézi kínjait, s ha az áldozatjukat egy fejjel rövidebbé tették, azt hiszik, ők lettek egy fejjel magasabbak. Igazi örömöt csak akkor éreznek, ha a mások szenvedéseiben gyönyörködhetnek. S ha nem láthatja a gladiátor végvonaglását a véres porondon, vagy a torreádort a bika szarván, jó neki az író is, aki legbensejét kitárja, vérét önti képzelt alakokba és szívével táplált bábjai sorsával szórakoztatja a közömbös szemű embereket és fájó, vérző, örökké nyílt sebeiben tapintatlan ujjakat kotorászni enged, s elpusztul azért, hogy másokat mulattasson, akiket sohsem ismert, s akik gyűlölték volna őt, ha ismerték volna.

Ilonka azonban még nem tudta, hogy a könyvek, a jó könyvek eleven hőscafrangok, melyeket valaki a maga testéből tépett ki s a maga életéből tette bele az erőt, azt az erőt, mely életet ad a fekete betűknek. Ő csak mohón olvasta a könyveket s gyermekes érdeklődéssel követte a papiroslapokon vergődő emberek csodálatos s legtöbbször nagyon szomorú sorsát. Észre sem vette, hogy majdnem minden könyv nagyon szomorú, s amelyik vidám akarna lenni, kétségbeesett vidámság az.

Ilonka olvasta mohón a könyveket, egymás után, össze-vissza. Amint egy regényt elolvasott, már el is felejtette, csak valami különös, határozatlan, ködös érzés maradt meg benne mindegyikből, sejtelmes érzés és hangulat, emlékezés valami megtörténtre. Mintha vele történt volna meg mindaz, amiről olvasott.

És ez a sok elképzelt világ belevegyült az övébe s erősítette azt. És sehol sem élő emberek lettek az ő legjobb ismerősei.

Ha járt az utcán, gyakran találkozni vélt vélük. Egy-egy ember néha olyan ismerős volt neki, hogy várta, hogy köszönjön. S amikor az közömbösen elhaladt mellette, szinte csodálkozott. Hát ez sem az volt?

Mikor fog jönni az, akit ő olyan régóta ismer? Mikor fog találkozni vele?

Mert hisz kell, hogy találkozzék egyszer vele. Nem tudta biztosan, hogy milyen is az valójában? Egyszer magasnak képzelte, előkelőnek, máskor kicsinek, púposnak és szegénynek. De mindig nagyon szép szemei voltak és nagyon kedves hangja.

Különben mindegy. Majd ha találkozni fog vele, akkor úgyis tudni fogja, hogy ez az. Nem lehet tévedni.