Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Figyelő

Alkalay Ödön: Van-e még Schillernek hatása?
(Stuart Mária a Deutsches Volkstheaterben)

Van-e még Schillernek hatása?

Mi a Stuart Mária témája? - Körülbelül ugyanaz, mint ami a Shaw "Szent Johanná"-jáé: egy asszony szétmorzsolódása az egyház és a politika két malomköve között.

Alapjában véve Schiller és Shaw sokkal közelebb állnak egymáshoz, semmint gondolják. Mindketten politikai költők - mindketten eszmei költők -, mindkettőnél nem az emberi természet áll az első helyen - mindketten eleve elfogultak -, mindketten eltorzítják az emberi természetet: Schiller a nagy, előkelő, nemes és magasztos felé, Shaw a kicsi, közönséges, mindennapi, nevetséges irányába. - Schiller alapfelfogása: az emberben erők vannak, melyek képessé teszik arra, hogy az aljasat legyőzze. Shaw alapfelfogása: az alacsony legyőzése szélhámosság, a világ tele van bolondokkal, balgákkal, önzőkkel és szélhámosokkal.

A fiatalabb nemzedék a Schillertől való elfordulásban nőtt fel.

Amit szemére vetnek neki: az ember hamis megnemesítése.

Mortimer egy híres, tipikus Schiller-alak, fiatal, lelkes ember, akinek (mint Karl Moornak, mint Marquis Posanak) világboldogító eszméi vannak, akinek az életét nem személyes, önző motívumok, hanem éppen ezek a világboldogító eszmék irányítják, aki az életét, ha kell, a sáncokba viszi, aki az életet nem helyezi mindenek fölé, és a haláltól nem mindeneknél jobban fél.

Az utolsó húsz esztendőben, a pszichológiai pepecselés korszakában, az ilyen alakok valótlannak látszanak. És mégsem mások ezek, mint Schiller legbelsőbb lényének megtestesítői - nem átlagemberek, hanem éppen világboldogítók.

Vannak óriások, és az átlagember protestál létük valósága ellen, vannak transzcendentális lények, és a földi állat tagadni próbálja a transzcendenst.

Minden schilleri alakban megvan ez: az eszmék után való törekvés és a materiális megvetése. Sőt Stuart Máriának is megvan a politikai eszméje: nem lesz addig békesség, amíg a nemzetet nem egy parlament egyesíti.

Nem kétséges előttem, hogy Schiller természete inkább képessé tette őt arra, hogy értse a történelmet, mint Shaw-t az övé, még akkor is, ha a Shaw-féle felfogás, mint korrektívum, értékes is.

Valóban félbolondok a királyok? (Mint a Dauphin a Szent Johannában.) Valóban nem értenek a generálisok semmit a háborúhoz, az államférfiak semmit az állami ügyek vezetéséhez? Kizárólag véletlenek és személyes érdekek vezetik őket? Igen, közvetlen közelről nézve, talán! Milyen csúnya az ember nagyítóüveg alatt.

Schiller hisz abban, hogy vannak (mindegy, hogy akarják-e vagy nem) igazi államférfiak, akiket olyan ösztönök vezetnek, melyek nem a személyes jólétre irányulnak, hanem az állam javát akarják, hisz benne (és hitének eredetét megtalálja önnönmagában), hogy az emberiségnek vannak természetes vezetői. Burley éppen úgy, mint Shrewsbury és Paulet idealisták: hiszik, hogy az állam javára cselekszenek.

A politikai és erkölcsi idealisták léte - ez az a megismerés, melyet Schiller a maga belső lényéből megalkotott, és amely által hozzájárult a világ megértéséhez.

Az idealista ábrázolása a nagy, a személyes, a sajátszerű Schillerben, hogy aztán ebben az ábrázolásban néha túloz, ez a gyöngéje, mint költőnek.

Ha az ötödik felvonásban Stuart Máriáról, aki a halállal szemben áll, azt mondják: "nem egyéni fájdalma, nem mások sorsa sajtolta ki a könnyeit", - megjegyezzük: Na-na - vagy ha Stuart Mária azt mondja: "Isten érdemesít engem arra, hogy érdemetlen halállal levezekeljem a súlyos vérbűnt" -, akkor azt gondoljuk: Aha. Ilyenfélék azonban nem zavarják, nem befolyásolják az összhatást, mert az alakok legbelsejükben valódiak.

A cselekvény lefolyása (amelyet művészelméleti meggondolások befolyásolnak, hogy ti. szándékosan akarnak borzalmat s szánalmat kelteni) néha mesterségesen hat, így Leicester egész tevékenysége (Mortimer fogságbaejtése) regényes, az egészre nézve nem fontos, nagyon is az előtérbe nyomul.

*

A Deutsches Volkstheater-beli előadás hírnevet szerez Beer direktornak és Konstantin asszonynak. Konstantin asszony egy a szerencsétlenségben is nemes királyi asszonyt adott. Egyszerű, természetes, királyi és szerencsétlen. Az ő ábrázolásában elvesztett ez a schilleri alak minden túlzottat, minden nagyon is előkelően idealisztikusat - Konstantin asszony ráruházta a realizmus vonásait, amikre a schilleri alakoknak szükségük van, és amikből Felhammer Mortimerjának, aki egyébként igen hatásos volt, sem ártott volna meg egy kicsi. A boldogtalan, szenvedő, szép és könnyen élő asszonnyal szemben áll a boldogabb, hatalmas, kényszerből erényes asszony. Erika Wagner asszonynak nemigen sikerült, hogy a színek között, melyekkel Elisabeth alakja festve van, az uralkodót megtalálja, az ő ábrázolásában részletekbe esik szét az alak - szétszedi, a semmibe oldja fel. A Stuart Mária tiszta körvonalú világos alakjaival szemben csak ködfolt, melyből semmi sem akar világos körvonalakba alakulni.

De a nagy téma, az erős alakítás, a forró lélegzet - nem tanulna, nem fog az új nemzedék mégsem Schillertől tanulni?