Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 24. szám · / · Füst Milán: Olaszországi levél

Füst Milán: Olaszországi levél
IV. Nápoly, ősszel.

Sistereg, forr és erjed Nápolyban az élet... Csirkék, kecskék, kétkerekű, öszvéres talyigák, utcagyerekek hangos összevisszasága kavarog az ember előtt, mihelyt befordul akár a legmodernebb, legfényesebb körút mellékutcáiba. Egymás hegyén-hátán és vakmerően élnek itt az emberek - van kedvük élni, akárhogy is. Nincs az a szegénység, amely megadná magát, amely elvesztené az életkedvét. Ha nem telik makarónira, még mindig lehet édeskrumplit, vagy gesztenyét enni - csigát, valamint a tengernek ezerféle férgeit. S ha megvolt a lakoma, mi kell egyéb? Egy apró kis bolthelyiségben, mely itt mindenfelé lakásul szolgál, húsz derék ember is megfér együtt éjszakára. S hogy az ember hogy szerzi meg azt a keveset, amibe ez a szerény élet kerül? - Nem munkával. Vajon a datolyapálma dolgozik-e azért, hogy élhessen? Egy kis édességet ad a világnak, amely fölöslege - s íme, megtűrik, sőt szeretik. Nem szebb, nem szabad szellemekhez méltóbb berendezkedés-e ez? Egy kis édességet - az csak nem sok! - Csak annyit ennek a követelőző világnak: éneket, táncot, vagy tréfát... és csak soha el nem veszteni a lélekjelenlétet - nem, azt soha! s az a néhány szoldó, amely kell, okvetlen összegyűl. - Igen, a lélekjelenlét - ez a nápolyiak legfőbb istenadománya... Olyanok ők, mint az erdő vadjai. - Vagy nem lélekjelenlét kell-e ahhoz a nyugalomhoz, amellyel e családanya kint ül az utca közepén felállított tűzhely mellett?... S mialatt gyerekei körülötte kergetőznek, sárban, lében henteregvén - ő hajtűjével a már kisült csigákat piszkálgatja ki magának... S mily isteni nyugalommal! Most végre zavartalan, igen, most végre békén ehetik. Már csak ölbéli babája ráncigálja falatért - de mi az neki? -, akit se mekegés, se szamárordítás, sem az árusok harsány kiáltozása nem zavar? Mozdulatai csendjében ott rejtőzik a gyönyör! A kéjelgés titka... s az öntudat, hogy békességét nem félti veszélytől. De sőt - még tetézi is örömeit - mert íme máris megpillantott valakit a szemben levő első emeleti ablakban - egy hölgyet, barátnőjét! -, amint az éppen ruháit akasztja ki száradni - s véle máris zamatos beszélgetésbe kezd.

Csakhogy a tyúkok és kecskék távoli riadalma s egy minden zajt felülmúló tülkölés mégiscsak megzavarja. Lent az utca alsó végén nagy galiba támadt. Szájába kapja tehát az utolsó csigákat héjastól, s felkapva gyermekét s a tűzhelyet, vonul vissza cókmókjával az utcaközépről. Egy autó közeledik s meglepő sebességgel. Úgy látszik, a sofőr sem kevésbé bátor ember, mint Nápoly többi lakói. Az utcagyerekek hada nem másként menekül előle, mint a csirkék... bolondul kalimpálva az utolsó pillanatokban - szinte a kerekek alól ugranak elő. - Ezeknek a lurkóknak az élete igazán nincs nagyobb biztonságban, mint a tyúkoké. - S mégis burjánzanak, de hogy! - zsúfoltan s mégis buján -, mint a húsosleves dudva... Feketén. Szemükben fekete fény lobog. Véletlen az, hogy élnek, s valamely véletlen egy pillanatban majd eltapossa nedvdús életüket. De itt, úgy látszik, senki sem gondol a véggel, azzal, hogy ennek a kavarodásnak egyszer vége szakad. A gyerekek legkevésbé. - Egyiküknek pénzt mutatok s megértetem vele, hogy segítse vinni a csomagjaimat. - Ma már ettem - feleli közönnyel, s tovább ácsorog helyén, bámészan. Egy kedves jószág áll előtte néhány lépésnyire... egy apró, buzgó, komoly kis lény: egy törpe szamár. - Komoly és dolgos lény... s nagy feje teli lehet morális aggállyal. - Körülötte mindenki könnyelmű - kié hát a gond, s az élet terhe?

-

Abból a hotelszobából, amelyben mi laktunk, pompás kilátás nyílik a nápolyi Francia térre. - Apró kis tér ez, s valóságos oázisa a zajló városnak. Szögbefutó két sikátor nyílik ide, magát a teret pedig lefoglalta magának egy kocsmáros. S itt, e téren alkonyat felé, mikor odabent a város szíve legforróbban zajlik, egy másfajta csendes, megnyugtató élet veszi kezdetét. Alig sötétedik, s már kigyúlnak a söntés piros lámpái... S a fényben feketén csillan meg a sötétvörös bor... A csapos pedig megteríti az asztalokat, majd zöld ágakkal, zászlócskákkal díszíti a söntést... S végül, ami a legfőbb: kosarakból polcokra rakja ki moha közé a sokféle kagylót: a hosszúkás feketét, az osztrigát s a tüskés tengeri diót. S egy félóra múlva már népes a tér a kocsma vendégeitől... Az asztalon kis fakádakban előttük a kagyló. - Loccsan a kád vize, csörög a tányéron a csöpögő kagylóhéj... s máris élénk nevetés hat fel a még sötét emeletek felé. - A vitorlások kikötőjéből pedig, mely alig egy ugrásnyira van ide, könnyű szél indul ezalatt, s meghimbálja a lámpákat.

Ám az utca művészei is jól ismerik ezt a helyet, s egyik a másik után tartja itt állomását. Ma egy testvérpár nyitja meg a sort. Előbb a fiúcska énekel, aztán a leány. A kisfiú vézna hangocskájának mindenki tapsol. Ablakok nyílnak s a balkonok megtelnek. Réztallérok csengenek a kövezeten. Mialatt a lány énekel, a vendégek a gyereket magukhoz ültetik: bizonyára sorsa felől kérdezgetik, s ő fáradtan felel. Hozzá lehet szokva az ilyfajta érdeklődéshez. - Utánuk kis idő múlva egy diák következik. Úgy látszik, esténként így keresi meg, ami napközben kell. Egy régi olasz mester munkáját játssza hegedűn, s az első tételt hibátlan szépséggel. A Piazza Francesen most nagy a csend - csak az ablakokból hallatszik egy-egy bravó valamely különösen lágy fordulat után. - Nem ő maga kéreget - úgy látszik, szégyenlős -, körülnéz, s egy fiút fog az utca hallgatóságából, s a vendéglőstől tányért kér. Borral kínálják s ő nevet, de nem iszik. - Még ott áll, mikor más zenészek érkeznek... amire ő idegesen kapkodja össze a tányérról szoldóit, s hóna alá csapva hegedűjét, menekül. - Furcsa trió - furcsa együttes kezdi: hegedű, nagybőgő és klarinét. Egészen úgy dolgoznak együtt, mintha a sípláda illúzióját akarnák kelteni. - Talán az a tapasztalatuk, hogy mégiscsak ez: az élettelenség melankóliája kelti a legnagyobb szánalmat. - Utánuk jó ideig csend van, amikor egyszerre csak a tér sötét sarkából dobcsörgő zenebonája hallik, s nemsokára, kecsesen hajbókolva egy asszony lép elő, a lámpák világossága alá. Fejkötő van rajta, fehér gyapjúszoknya és kockás blúz. S táncolni kezd, saját énekére. Idősebb asszony már, s éneke a szerelemről szól.

Nem szenvedélyes, ó nem - azon ő már régen túl van -, tréfás inkább. Ahogy kezét a szívéhez szorítja s ahogy fáradt hangja a szenvedélyt idézi, ködön át - mintha azt akarná mondani: ilyenek vagytok ti mind, fiatalok -, de én már nem. Milyen jó nektek! - S miután puha papucsaiban körültáncolt az asztalok között - mély alázattal hajlik meg az uraságok előtt, szoldókért esengve. Mosolyog. - Gyereke, egy rongyos apróság valami ládán ül ezalatt, s szemmel láthatóan unatkozik. Úgy ül ott, mint valami életunt matróz: hátát a falnak döntve, s kabátja zsebébe mélyesztve kezeit.

A mama ezalatt kéreget. Még csókot is dob egy-egy rézpénzért. Igen hálálkodik, pedig elég könnyen megy a dolog: a vendégek szívesen adnak neki... Még rá is mosolyognak s a vállát veregetik.