Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám

Elek Artúr: Ignotus Rómában

Tizennégy éve lesz nemsokára, hogy a nyár eleje Ignotust is elhozta Rómába. Hogy-hogynem, akkor került oda először, pedig sokat utazgatott világéletében, és már Amerikát is évekkel azelőtt megjárta. Tudtam, hogy érkezőben van, s vártunk reá Adyval, ki akkor már néhány napja Rómában volt, és Ignotus érkezésének hírére egészen felvillanyozódott.

Milyen különös és nyugtalanító volt ennek a két embernek váratlan megjelenése arra, ki majd egy éve elkerült hazulról és az idegen világban, amelynek gondjai nem voltak az ő gondjai, melynek emberei nem fájtak neki, olyan békén és indulatlanul élt, mint viaszszobor az üvegbúra alatt! Ady nyugtalansága helyét változtató nyugtalanság volt. Nem sokáig ült meg egy-egy országban, egy-egy városban. De ha leült bennük, fel sem kelt helyéről, míg csak a vasút más városba, más országba el nem vitte. Egyhelyben való nyugtalanság volt az övé. Naphosszat elvolt a szállójában és Róma, a város alig érdekelte. Nem volt kíváncsi a látnivalóira, múltjának inkább csak a szagát ízlelgette.

Ignotus nyugtalansága ellenben pihenéstelen volt. Ő mindent, legalábbis mentül többet látni kívánt, ha kellett gyalogszerrel vagy kocsin vagy akárhogy. A Via Nomentanán, kívül, ahova egyszer kihajtattunk, még zöld volt a Campagna és a Via Appián is, azon a rekkenő vasárnap délután, amelyet a titáni erejű vad vihar tett Ady életében emlékezetessé. Az Aventinusról is, a cézárok vendéglőjének erkélyéről együtt néztünk poharunk sárga borán keresztül a Palatinus romjaira és a boruló estébe. Tervtelen, rögtönzött összevissza cikázás volt az a néhány nap, amit Ignotus akkor Rómában töltött. Útitársa, a nyugtalanság, nem hagyta megnyugodni. Róma isteni békéje, mely a mai Róma embertömegeinek lüktetésében is béke annak, aki messze földről érkezik, neki nem adott békét. A sokat látott és sokat csalódott embert már semmi sem bírta meglepni. A keskeny medrű és szennyes Tiberis, amely nyáron olyan sekély vizű, csalódást keltett benne. Emlékszem: a tenger hiánya fájt neki Rómában. Nem tudom, azóta járt-e újra abban a városban, s azt sem tudom, hogy első látogatása ma milyen emlékeket ébreszt benne? Akkor, úgy tetszett, hogy csalódottan válik meg tőle, mikor néhány nap múlva vasútra ült, hogy Abbáziába utazzék.

Hogy lehet az - kérdeztem magamtól akkor is, azóta is sokszor -, hogy Róma meg nem tudta nyugtatni? Sem őt, sem Adyt. Ma már nem kérdem. Mind a ketten a közelgő vésznek voltak rengésmegérzői. Mind a kettő nemesvérű paripa, mely a föld megdobbanását, a lőporfüstöt, az embervér özönét megérzi, minek előtte az első ágyú elindult, az első puskapor meggyúlt, az első emberszív vérét kibocsátotta volna. Ők ketten - Ignotus a korábban született, és Ady, az utána következett - egy élet pihenéstelen hánykódásával fizették meg azt, hogy vateseknek születtek, kénesőnek, melyet a meleg fölfelé kerget, a hideg lefelé szorít üvegfoglalatában.

Ady nyugtalansága Ignotusban kezdődött. Sok minden, ami Ady költészetében kinyílott, Ignotuséban bimbózott elsőnek. Abban a költészetben és prózában, amely egyformán élményből sarjadt, ma még követhetetlen és kinyomozhatatlan élményekből, melyeknek színhelye a mi költészetünkben eddig példátlan érzékenységű lélek volt.

Tizennégy éve lesz nemsokára. S akiben ez a lélek szenved, ma nyugtalanabbul keresi helyét a térben és időben, mint valaha. Csak a dal hallgat benne. Hosszú évek hosszú sora óta néma a költő Ignotusban.

Óh, nemes barát, pihenéstelen vándora a nyughatatlanságnak, lappangó balsors dalos hírnöke! Miért nem nyitod a szíved énekre? Az Isten megáldott dallal: miért nem dalolsz? Miért nem vigasztalsz meg bennünket, békén búsongókat, szomorúságoddal, amely mint illat a virágban, szendereg a lelkedben?