Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám · / · Földi Mihály: Ignotus - élet és eredmény

Földi Mihály: Ignotus - élet és eredmény
1.

Nem tudom, milyen most az arca. Hogy fog a keze, milyen a hangja csengése... ami bennem róla él, régi múlt, s ami közöttünk áll, irtózatos idő, melyet a történelem zsúfolt eseményei töltenek meg.

Majd mindennap látom a nevét. Franciaország határáig alig van közép- és kelete-urópai állam, melynek lapjai ne hoznák napról napra fejtegetéseit, megjegyzéseit, ujjmutatásait és sóhajait. Ott feketéllik a neve: Ignotus, szemem szeretettel tapad meg a betűkön. Él! Ez jó. Megvan. Ez megnyugtató. Van egy-két férfi, asszony, mindenkinek az életében, akiknek az ember a saját életét méri: ő is él, ha ők megvannak, láthatja magát, ha őket látja, remélhet még egy jövendőt, ha az ő jelenüket érezheti... A rohanó munka, melyet félig a sors, félig az idegek és ambíciók kedvtelése nekem kiosztott, nem engedik meg, hogy mindig frissen fogyasszam el nékem oly kedves hangjait, gondolatait. Elteszem őket, s olykor egy hét alatt tíz is, egy tucat is összegyűl. Félrevonulok velük egy csendes zugba, s a sorokon át mögéjük fürkészek. Keresem ideges, barázdás száját, lesem feszülő, finom orrát, kutatom nyugtalan, okos szemét, látom a homlokát, és érzem halántékán a kanyargós erek lüktetését. De milyen a kedve? Van-e kedve, hite, buzdulása? Mikor Bécsről ír és Budapestre gondol, hol van otthon? Mikor olasz szobrokról beszél, érzi-e még azt az izgalmat, amely valaha egy monarchiát sugárzott be, amikor versről, képről, szoborról, szépségről, művészetről és költészetről írt? Mikor politikai és társadalmi témák vetődnek papirosára, amikor ugyanaz a toll, amely valaha Kossuth Lajost temette Nagy-Magyarországon feltűnő klasszikussággal és Ferencz Józsefet festette meg közép-európai sikerrel világnívón, s most Boselék palotavásárlásait állítja új idők perspektívájába, és Castiglionék titkait fürkészi - érdeklik-e még ilyenkor lelke mélyén az események, hisz-e még hittel szavakban, elvekben, vitákban és célokban, nem sápad-e el közönyben és reménytelenségben az arca, amikor keze gyakorlott tudással küldi e zúgó világba a megpudvásodott szavakat: politika... társadalom... nacionalizmus... revizionizmus... ember.

Egy-egy ismerős, egy-egy jóbarát, férfi, aki dolgaiban utazik, asszony, aki elviszi kicsit gyógyítani a szívét idegen zajokba, hoz néha róla hírt. Sokféle arc bukkan elő e hírekből, ki tudja, melyik az igazi. A rajongó-e, akit még el tudnak kábítani táncok, szemek, szépségek, a lemondó-e, aki már nem hisz az életben, magában sem, az okos-e, aki az időre, a kegyetlenre bízza, hogy jóvátegye, amit feldúlt, a kishitű-e, aki félreáll az útból, mert sokan tolonganak rajta, a nemes-e, aki szótlanul tűri a méltatlan kődobásokat és nyelvöltögetéseket... Oly rég volt, hogy utoljára írtam utána levelet, oly régen múlt, hogy sorai beköszöntöttek hozzám. Az embernek ma oly kevés bizalma van a levélhez, a postát is megölte e kor. Én még ma is 1918-ban vagyok vele, azon a kavargó napon, amely forradalomba sodorta ezt az országot és a kétségbeesésbe döntötte ezt a nem mindennapi férfiút, akinek nélkülözhetetlen életfeltétele a kulturális rend, a gazdasági nyugalom, a politikai harmónia, sőt a nagyhatalmi állású ország. E rendkívüli jelentőségű folyóirat szerkesztőségében találkoztam vele a forradalom kitörésének napján, ziláltan, tehetetlen idegességgel rohant fel-alá a szobájában, majd bénultan esett egy karosszékbe, és kimerülten hajtotta fejét íróasztalára. Tanácstalanul néztem néhány pillanatig, aki - átaludván e meggondolatlan éjszakát és délelőttöt - jóformán azt sem tudtam, miért bolyong őszi mámorban a sok ember az utcán. A lélek magányos panaszaira gondoltam, múló izgalmakra, melyek oly gyakran ledöntötték lábáról ezt az okosságba menekülő érzékenységet, amikor zavaromból fájdalmas zokogás térített magamhoz.

- Mi történt? - siettem hozzá.

Hosszas biztatásomra felemelte könnyes arcát. Karja kinyúlt az utca felé, melyen harsogott a hazarohanó, fegyvereit eldobáló katonaság és ujjongott veszedelmes örömében a lakásaiból kitóduló város. Arcán folytak a könnyek, s kétségbeesetten kiáltott fel: - Miért kellett ennek történnie? Mi szükség volt erre? Most, amikor a legnagyobb veszedelemben vagyunk és higgadt okossággal úgy is megkaphattunk volna mindent, ami nekünk külön jussunk...

Ezután már a mi életünkben is a zűrzavar következett. Barátok tanácsa, túlzott okosság, sikertelen politika, az elért eredmények, a meglévő értékek mentésének vágya, tartózkodás az itthoni bizonytalanságtól, félelem az egyre felhősebb jövőtől, s nem utolsósorban az aggódás a hazáért, melyet szolgálni akart, kiűzték Svájcba. Nem volt-e szükség a világ ítélkező fórumaivá emelkedett svájci városokban olyan értelmi erőkre, aminő Ignotus? Nem kellett-e önzetlen és európai nívójú embereknek ott állniuk, védelmére a világ prédájává vált magyar ügynek?

A rosszindulat és tehetségtelenség beszennyezte ezt a kérdést. Emberek, akiket felszínre vetett a történelmi osztályok megőrlődése és az újak gyengesége a viharban, akik egyszerűen csak azért vannak, mert elhullván vagy megrokkanván a hivatott erő, az élet nem tűr űröket, az elfogultság tajtékzásában és a gyöngeség hencegésében nekirohantak olyan értékeknek, akiken élesíthették dialektikájukat, megmutogathatták hézagos tudásukat, akiken bosszút állhattak természetes hátramaradottságukért, akiken kibonthatták sápadt és hiú győzelmi lobogójukat, mert... mert erőtlenek voltak ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal, mert könnyebb egy-két embert, egy-két osztályt, csoportot okolni a bukásért, mint magunkba szállni a sorssal, melynek ránkzuhanását évtizedek országos, sőt birodalmi, sőt világot átölelő hibarendszere idézte elő. Szétnézek ebben az országban, s meg kell kérdeznem, olyan gazdagok vagyunk-e finom értelmekben, publicisztikai tudásban, esszéista elmékben, költői értékekben, dramaturgiai erőkben, hogy vállat vonhatunk olyan nagy tehetség idegenben maradásán, aminő Ignotus? És megnézem az ellenfeleket, akiknek kedvelt vezércikktémájuk ez az író: tehetségük és műveltségük, életük és működésük eredménye hivatottakká teszi-e őket arra, hogy ítéletet mondjanak erről az emberről, akihez közülük nem egy iskolába járt, és az élet sok minden fordulatában segítségért sietett... Ez végül is ízlés kérdése, amit ma nem korszerű feszegetni Magyarországon.

Miben volt káros Ignotus működése? Hogy segítette az érvényesülés és elismerés útján a Nyugat gárdáját? Hogy odaállt Ady, Móricz, Babits mellé, amikor egy kis baráti körön kívül hiányzott mellőlük az egész ország, legtöbben azok közül, akik ma végül elismerik e rendkívüli értékek nagyságát, de szeretnék megtiporni a földet, melyben kisarjadzhattak és amelyben egyedül, sehol máshol nem nőhettek fel? Bűnök azok a barátian forró cikkek, melyeket értük írt? Hol volt a ma tombolók magyarsága, amikor e század elején új magyar értékek jöttek, s ebben az egész országban nem volt sem folyóirat, sem irodalmi társaság, sem napilap, sem Akadémia, csak két ember állott segítő kedvvel eléjük az elhagyatottságban, Osvát Ernő és Ignotus. Ignotus a hitével, a rajongásával, a sokszor elfogult, de - mint most kitűnik - végeredményben mindig hasznosan elfogult harsonájával. Milotay Istvánhoz mentek volna, hol volt? Vagy azokhoz a többi szavalóművészekhez, akik ma hipokrita szemforgatással, vagy tanáros hozzánemértéssel róják az unalmas kritikák végtelen sorát, de soha semmit nem alkottak és soha senkit alkotásában elő nem mozdítottak... Osvát Ernő és Ignotus nélkül nem lett volna "Nyugat", Nyugat nélkül pedig nincs modern magyar irodalom. Bűn volt a modern magyar irodalom megteremtésén dolgozni?

És bűn volt megírni a "Májusi fagy", a "Gondolatok szemjátékra" című verset s még azt a négy-öt kis remekművet, amelyben Ignotus költészete kimagaslik? Bűn volt megírni a "Hárman a szalonban", a "Kilenc óra tájt" című elbeszélést s még azt a két-három kis novellát, mellyel Ignotus a legjobb magyar elbeszélők közt foglal helyet? Bűn volt megírni Ignotus esszéit, bűn volt kiadni az "Olvasás közben"-t, melynek felszívó ereje előtt Gyulai Pál lapja emelt kalapot? Ha van hasznos konzervatív kritika, aminthogy van, akkor Gyulai Pálé elsősorban az volt. És vegye elő Milotay István a Budapesti Szemlét és olvassa el, mit írtak ott Ignotusról, mikor a Slemil keservei és az Olvasás közben megjelent. Ám ne vegyen elő semmit. Mutasson egy olyan verset, egy olyan elbeszélést, egy olyan tanulmányt, aminőt Ignotus nem egyet írt. Mutasson, és én elhallgatok.

Végül is mindez túlzás. Nem lehetséges egy Ignotus-Milotay et Comp.-kérdés, ha a mai felborult időkben néha úgy is látszik, hogy van. Nem volt még olyan áradás, amely el ne tisztult volna. De mégis... megdöbben az ember, ha ezt a sorsot nézi. Ignotus sorsát. Mi történt a Slemil keserveitől a svájci utazásig, a mai Bosel-Castiglioni-cikkekig? Mi van Ignotus egyéniségében, ami egyszer torz rajzra is indította egy nagy barát tollát, s ami kizárja őt évek óta a nagy magyar építőmunkából, melynél minden kéz kevés, főleg a látható serény kézsereg? Mi a titkuk e csodálatosan érzékeny idegeknek, melyekben minden képessége és reménye a nagy alkotásoknak megvan, amelyek - külső sikerüket tekintve - mégis elégnek nagyszerűen világító, de káprázatosan hamar elröppent rakétákban? Miért énekelhette olyan megrázó igazsággal, olyan régen-korán: "Alig kezdtem, ködök ereszkednek... Alig mentem, más ül a helyemben..." Miért igaz, hogy "ami tegnap ökölemelés volt, ma bizony jó, ha szájrándítás..."

És miért nem látom az arcát, magam sem? Miért dadog az én számon is a vers:

Part-e vagy füst, amit lábam tapod?
Harang vagy álom, mi fülem bekongja?
S ki bennem szól hozzám: hóhér-e vagy barát?
Az árnyékokat nézem, nagyok-e,
A napot keresem, hogy ragyog-e.
S így ködön által szeretem -
A kétségen is: vagyok-e,
Így tetszik által életem.

Belenézem az égbe képedet...

Hova lett hűs, közömbös mosolyod?
Nehéz keservem, ami lelobog,
Én vagyok a te, akit feldobok.