Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám

Ignotus: A kritika lélektanához

Kritikus úgy lesz az ember, mint az asszony anyává: saját gyönyörűségébe merül, s egyszerre egy tőle külön valóság vár gondjaira. Nincs kritikus, ki valamennyire maga is művész ne volna, tehát csakis magától megszállott. S ezért furcsa neki, amibe mintegy állatian keveredik: hogy másnak éljen. Nincs is sok áldás rajta. Ugyanúgy nincs, mint némely szépasszonyok jóanyaságán. Kik néha gondosabbak, lemondóbbak, áldozatosabbak, mint az anyaságra született asszonyok: de nemcsak ők maguk érzik, a gyerek is megérzi, hogy ez áldozat, s nem kiélés. Másnak az tud igazán élni, akinek saját élete, ha másban él. S erre tulajdonképp mindenki inkább való, mint akinek az az élete, hogy magát fejezze ki, s másokhoz csak magán keresztül jut, s másokban csak maga iránt érdeklődik. Ezért tragédia a kritikusság, s ezért ritka a kritikus.

Mert kritikája csak céhbelinek van, s művészethez az ért, aki ihletettje. Kérdezd meg a festőt, hogy kötetek, miket írók képekről írnak, mondanak-e képről annyit, mint ha festő ember kép előtt szemét rebbenti vagy hüvelykujját mozdítja. Pampapapamm! magyarázza egyik muzsikus a másiknak - s csakis ez a kritika, nem pedig ami másnap az újságban áll. A gyönyörködést ne tessék összetéveszteni a belelátással. Idők rendjén persze közlésre került a műterem-ábécé, s a dilettáns kritikus és közönség is e nyelven formálja vélt ítéletét. Ám származni művészektől származik, s érőt mondani vele csak művész tud. Minden más hozzászólás a művész számára tolakodás, még ha hódolat volt is. Mint ahogy az asszony magának s asszonyfeleinek öltözködik: a művész magának s céhbelijének dolgozik. Mert más nem ért hozzá, még a szabó sem - éppúgy nem, mint a festékfőző a festéshez, a bélcsavaró a zenéhez s a grammatikus a vershez. S az a piktor sem, ki egészen csinos képeket fest, az a muzsikus sem, ki egészen ügyes muzsikát csinál, az a verselő sem, ki egészen kellemes verseket ír. Csakis aki igazi festő, zenész vagy költő.

Viszont az igaziságon belül a fokozatok nem teszik. A művészet republika, hol a legkisebb egy jogon áll a legnagyobb mellett. Úgy látszik: az atyafiság jogán, különben a kisebbek, kiknél senki jobban megmérni nem tudja, hogy a nagy mennyivel nagyobb náluknál, nem volnának mégis bizalmasak a nagyokhoz, s a nagyok nem vennék észre a kicsinyeket. Kritikára egyformán hivatottak, mert egyformán szóbeli ügy számukra a saját maguk dolga, s e réven a mesterségük. S kritikára egyformán nem hajlanak s egyformán nem érnek rá, mert egyformán elfoglaltak önnönmagukkal. Ha mégis egyik-másik, olykor kisebb, olykor nagyobb, belekeveredik kritikába, annak mindig van története. Regénye. Lírai regénye.

Megint, mint az asszonyé, ki lett volna életre való, de a maga életét valami oknál fogva nem élte, vagy nem egészen. S ki nem volna arra való, hogy leányában éljen, de képes beleélni magát leányába: fájdalommal, gonddal, lázadással s igazságérzéssel. Ért hozzá, gyönyörködik benne, tud a nevében gyűlölni, tud a számára megejteni, tud visszaverni értetlenséget, tud felé fordítani figyelmet, tudja magyarázni, tudja felmagasztalni, tud mindent, mit magáért nem tudott, akár mert nem volt érdemes, akár mert vannak torkok, melyek elhangtalanodnak, ha magukért kell kiáltaniok. Persze: leginkább s csak akkor igazán, ha matre pulchra a filia pulchrior, sőt pulcherrima. Ez is beletartozik az automatikus szemérem lélektanába: aki nem kiabálós természet, annak hatszoros igazolás kell, hogy kiabáljon, nehogy egy töredéknyi érdekeltség illethesse bár maga-magával kétszemközt, és tizenhatszoros izgatás, hogy kiabálásig feszüljön, s magát a másért való verekedésben éppoly plebejusnak ne érezze, mint érezné valamely magáért valóban. Ám ha a megokoltság megvan, akkor, ó, micsoda részegség! Beszélhetni titkokról, mik a bőr alatt élnek, hevületekről, mik a szemhéját kápráztatják, s hívságos, hívságos - háromszor hívságos maguk élvezését átverhetni százszoros igazságtevéssé, áttehetni örökjoggá, mely az örökkévalóság edényének, a művésznek kijár. Exhibeálni: közön át, jusszerzésen át, műteremtitkok felfedésén, vérkeringések megmutatásán, letorkoló felülkerekedéseken át, letéve szerénységről, mely magam nevében kötelesség, más rovására kötelességmulasztás, s szigorú szemöldökké váltva a pávának legyezőteregető kurrogását. Felebaráti öncsalás, erkölcsös önkielégítés, szent prófétaság, melynek szent volta abban fogan, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Hogy ne maradjak az elméletnél, legjobb példát mondanom. A német irodalom ismerői emlékezhetnek a Platen gróf alakjára, kit nem kell a Heine bosszúálló festéséből megítélni: Lassale igazabb és értőbb képet festett róla. Nem volt legnagyobb művész, de finom művész volt, gyengéd átvivője a választékos antikvitásnak a német maiságba. Se halk művészetben senki jobban nem gyönyörködött, mint ő maga, s egy versében megpróbálta, hogy e szent gyönyörűségért hálát adjon önnönmagának. Nos: e vers nem sikerült, bugyborékolóan erőltetett, mint akinek torkát fojtogatják: szemérme lenyomta önmegítélését. Vessék ehhez a sorokat, a leveleket, a beszédeket, amikben Liszt Ferenc állt helyt Richard Wagnerért. Minden, amit Liszt Ferencről: értékéről, hivatottságáról, jelentőségéről el lehet mondani, el van mondva a hitvitákban, amikben Liszt Ferenc foglal pártot a Richard Wagner halhatatlanságáért.