Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 23. szám

Babits Mihály: Ignotusról

Betegen és megdagadt jobbal, mely már régóta nem járta betűk táncát (mert az Isten azzal a részünkkel büntet ugye, amivel vétkeztünk?) - megdagadt jobbal, fájó fejjel és a láz ördögeivel agyamban, akik pajkosan zilálják a nagy hálózat kapcsolását -, hogyan tudnék írni és még éppen Ignotusról írni? Ha egészséges volnék, talán tanulmányt írnék a költőről, akinek szavai, ritmusai feledhetetlenül lelkembe évődtek: válhatatlan kincs és el nem foszló íz. Elemezném talán a novellista művészetét, akinek minden kis darabja, egész a párlapos töredékekig - valamennyi oly jól ismert, s fájdalom mindössze oly kevés! -, egytől egyig díszei közé tartozhatnának a magyar novellaművészet ideális antológiájának. Történetet írnék, krónikát és eposzt a harcokról a "perzekutor-esztétika" ellen, melyek annyi diadalt hoztak az ügynek, annyi kíméletlen vágást a harcosnak, esszét az esszékről, melyeknek igazát oly hamar és fényesen kivilágosította az idő. S ha önbizalmam volna és hozzáértésem, méltatnám talán a publicistát is, akire pedig valaha szinte kedvetlenül néztem: mert ő az, úgy gondoltam, Ignotus, a publicista az, aki Ignotust, a költőt, az írót, a kritikust oly kevésszer hagyja szóhoz jutni, ő az, aki a drága aranyat a szaladó napok elé szórta, mint hajdan szent László vitézei a méltatlan kunok elé. (Óh, azóta más "publicistákat" láttunk: oly aranyat szórtak a nap sarába, amilyent Puck Mihály látott valaha a Nagyidai Cigányokban! Micsoda levegő!)

Zúgó fejjel, nyomorult bénaságban diktálom ezeket a sorokat. Óh, Istenem, futó ujjakat, kart, mely szabadon csússzon tovább a friss, fehér papíron, tiszta agyat, fájdalmatlan testet!... Írni az íróról?!... Eléri-e ennek a nyomorék karnak kéznyújtása legalább az embert, a jót, a megértőt, az okosat? Írni nem tudok, s már gondolkozni sem, a láz ördögei megkezdték táncukat, de van valami túl íráson és túl gondolaton, ami talán kimenti ezt a pár kusza sort.

1924. nov. 17-23.