Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 20. szám · / · Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége

Posch Jenő: Az erkölcsi érzület egysége
IV.

Az állat irányában tanúsított viselkedésünk (W. II. 490-514) olyan kivételes jelenség, mely a műveltség terjedésével nemhogy finomodott volna, de mondhatni, inkább eldurvult. Tény legalább, hogy az afrikai és egyéb vad népek között sokkal őszintébb állatszeretetre akadunk, mint számos keresztény népnél vagy a zsidóknál. Még azok a babonák is, melyek e téren felburjánzanak (így pl., hogy a gólya vagy a majom csak átalakult ember stb., a móroknál), jótékony hatásúak, mert az illető állatok kímélésére visznek. Hogy elszörnyülködik az európai nő, ha olyat hall, hogy ausztráliai társnője megszoptatja a kutyája kölykeit, ha árván maradtak! Egyike a legvisszataszítóbb jelenségeknek, mely különösen a "christlich-germanisch" nyelvben fejlődött naggyá, hogy az állatnak fiziológiai processzusait mind más néven nevezik, mint az emberéit. Az ember "meghal", a kutya "megdöglik", a német ember "eszik", a kutyája már csak "fal" stb. Ha megmosolyogjuk is, de kénytelenek vagyunk elismerni, hogy részvevő érzés dolgában magas fokon áll az ilyen nagyralátó európai felett az a Sziklás-hegységi indiánus, aki éppoly gyászos temetést rendez a "megdöglött" kutyájának, mint akármelyik atyjafiának. Evvel rokon vonás a vérbosszúnak állatra történt kiterjesztése, és az a borneói dajak szokás, hogy veszedelmes vadállatot, nevezetesen krokodilust, csak akkor szabad megölni, ha emberhalált okozott. A kereszténységnek, mely tanaiban az állatszeretetről végképp megfeledkezett, az állat iránt tanúsított megvetése összefügg a többi közt azzal a fakírszerű gondolattal, hogy minden, ami test, csupa bűn, s értéke csak a léleknek van. A kereszténységnek vezéralakjai közül az egy assisi Szt. Ferenc volt az, akit ezt a fogyatékosságot a tanításával és viselkedésével pótolni igyekezett. Másrészt az is megjegyzendő, hogy a keresztény Európa egészen a legújabb korig is ismerte azokat az állatpöröket, kártevő állatoknak formális törvényszéki tárgyaláson történt elítéléseit, amilyenek nyilván sokkal jobban illenek ama közép-afrikai népek gondolkozásához, ahol szintén feltalálhatók. Megörökíteni való jellemvonás, hogy Franciaországban a XII. században egyházi átok alá vetették a kártevő hernyókat - igaz, jegyzi meg Westermarck, nem annyira büntetésül, mint az átok bűvölő hatásának reményében. A zsidó és keresztény tannak állatok dolgában mutatkozó fogyatékosságát pótolja a haladó világi műveltség, mely lassankint kiveti magából amaz anthropocentrikus világnézetet, mely az állatban tisztán csak az ember szolgálatára, hasznára rendelt lényeket lát, és állatvédő törvényeket meg egyesületeket alkot - kellő, bár gyenge ellensúlyozójául a még mindig elterjedt sportszerű állatbántalmazásoknak (bika- és kakasviadalok, felesleges vadászatok, pl. galamblövés), és afféle törvényeknek (Ktk. 86. §), melyek az állatkínzást csakis közbotránykeltés esetében büntetik. A buddhizmusnak ama túlságaira pedig, hogy minden néven nevezendő állatnak megölését tiltja, európai utazók a helyszínen tett szomorú, sőt elháborító tapasztalatok alapján megjegyezték, hogy sokkal jobb lett volna az állatok kínzását, mintsem megölését eltiltania.