Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 19. szám

Laczkó Géza: Johanna
vagy a tetszés és nemtetszés logikája

A "szép" filozófiájának nem sikerült alapelveket találni, mert a szép meghatározását olyan meghatározhatatlan hangulattól tették függővé, mint amilyen a tetszés.

A tetszés analogonja az anyagi világban az ízlelés, a fizikai ízlés, amely mindenesetre rudimentáriusabb, mint például a szaglás, és éppen ezért türelmetlenebb, kizárólagosabb is.

A tetszés is ilyen vázlatos, kizárólagosságra hajló érzelmi keret lelkünkben. A tetszésnek nincsenek és nem lehetnek szabályai, mint ahogy nem lehet szabályba fogni a szerelmet vagy a hazaszeretetet. Éppen azért van annyi szerelmi vita és tragédia, és dúlják az emberek egymást a politikában, mert érzésük közös nevezőre hozhatatlan törtje a sok közt egy érzés-komplexumnak. Aztán vannak aberrációi is a szerelemnek s a hazaszeretetnek is, az elsőt, sajnos, már nem kell példával támogatnunk, olyannyira előrehaladt már e téren országok-világok előtt való megokosításunk, a másodikra Robespierre vehető. Szadizmus van, azzal, hogy tagadjuk vagy büntetjük, még nem tüntetjük is el, a politikai szadizmust sem oldja meg a bakó. Hiába végeztek ki annyi arisztokratát a franciák a nagy forradalomban, máig élő politikai tényező a francia monarchizmus.

Ugyanígy vannak aberrációi az ízlésnek és a tetszésnek is, de ezek a rendellenességek nehezebben ellenőrizhetők, mint a szeretésnél, de ezek a rendellenességek nehezebben ellenőrizhetők, mint a szeretésnél, mert a szerelem, mint érzés, végül tetté fordul az akarat tengelyén, a hazaszeretet is pozitív tevékenykedést eredményez, míg a tetszés önmagába zárt kör. Folytatástalan. Ellobban s vége.

*

Kíséreljük meg pár megállapítás lámpáját elhelyezni e nagy sötétség: a tetszés köré.

Az ember a létnek az a produktuma, amellyel a kezdetben csak anyagi élet egyre szellemibbé válik. Egyáltalában a teremtés spiritualizálása a cél, amely elébe tűzetett. Nemcsak az ember lelke fejlődik, teljesedik, gyarapodik, hanem az egész emberiségét is. Persze csoportok, szintek, állomások fedezhetők fel ebben a fejlődésben. Minden egyes embernek, minden osztálynak, minden nemzetnek stb. más a fejlődési koefficiense. A tetszés már most az a konzervatív egyedi mérce, amelyhez minden szép jelenséget hozzámérünk, és csak akkor fogadunk el, ha a mi egyedi mércénkkel fölmérhető. Erre pedig azért van szükség, hogy az individuumok - emberek és csoportok - fejlődése az alacsonyabbtól a felsőbbhöz törés és tétovázás, haszontalan időpazarlás nélkül, egyvonalúan történjék. Ezért van az, hogy egy városban, egy társaságban, egy családban annyiféle lehet, ami tetszik és ami nem tetszik. A tetszés a különböző fejlődésfokok cölöpeinek konzerváló kátrányfestése. A tetszés az a biztosító torok, amely csak a nyílása kaliberének megfelelő szellemi táplálékot ereszti át a szervezet belsejébe. A tetszés óvja meg az embert szellemi világának megzavarodásától. A tetszés a szellem határain álló végvárláncolat, finánc és határőrség.

Ez a magyarázata, ugyebár, annak, hogy egy korszakon belül annyiféle lehet az ízlés. Ma, amikor a romantizmus, realizmus, naturalizmus dús vonala szépen a szimbolizmusba vékonyul, még mindig van olvasóközönsége a romantizmus hajnalát jelentő Victor Hugónak, sőt Beniczkyné Bajza Lenkének is.

A különböző ízlés a szellemi fejlődés különböző, időbeli fokát jelenti. Időbeli s nem értékbeli különbségről van szó itt, ahol sokszor azt sem lehet megmondani, hogy a két szemben álló tetszésforma közül melyik a régibb.

*

Bernard Shaw-nak a Magyar Színházban most bemutatott Johanná-járól akarok egy pár ítéletet megvilágítani, s az előbbiek alapján koordinálni.

A költők, olyanok, akik a költészetet a világjelenségek lamartine-osan megrendült szemléleti formájának tartják, szóval a szentimentálisok, romantikusok, Dosztojevszkij-rajongók, a hangulatemberek visszariadnak Shaw darabjáról. Azt mondják, tönkretett egy gyönyörű legendát. Igazuk van. Azt vetik szemére, hogy nagyon kurtán-furcsán bánik el az egyházzal és az állammal, amelynek képviselői mind korlátolt, rosszakaratú, kicsinyes és kegyetlen emberek (veszik észre, csupa negatívum?). Ebben is igazuk van.

A kritikusok, az olyanok, akik nem versírókból, regényírókból lettek azokká, a drámát keresik Jeanne d'Arc történetében - hiába. Bosszankodnak s igazuk van.

A közönség egy része - a történelmileg teljesen műveletlen - egy szót sem ért az egészből. A történelemben csak kicsit jártast azonban megfogja valami, aminek hatása alól nehezen tudja magát kivonni.

Ezt a négyféle nézést megkötöttségeiből kioldva így hangolhatnánk össze.

Téved a költő, hogy Shaw legendát rombol. Csak az történik itt, hogy a legenda egy részét veszi át, azt, amelyre szüksége van, hogy története ne legyen csonkult mese. Azt sem lehet mondani, hogy csúnyán bánik el az egyházzal és az állammal, amelyeket pipogya alakok képviselnek. Mert ezek az alakok nem pipogyák, csak - nem is emberek, hanem elvontságok: az egyik az állam kapzsiságát, a másik az állam könnyelműségét, a harmadik az állam ösztönös erejét, a negyedik az egyház átformálódó képességét, az ötödik az egyház dogmatizmusát, a hatodik az egyház rajongását jelenti, mert az mindegy, hogy ezeket az elsőtől a hatodikig sorjában La Trémouille-nak, a dauphin-nek, Dunois-nak, a toursi érseknek, az inkvizítornak és Márton testvérnek nevezik.

Ezek az alakok egy elvont fogalom attribútumainak külön egyénekké való formálásai azzal, hogy egy kész történelmi személy vázlatos vonásai alá rendelte őket az író.

Nincs igaza a kritikusoknak, akik itt drámát keresnek. Ez nem dráma, nem is krónikás képsor, hanem moralitás.

Lehetetlen észre nem venni, hogy drámairányunk a XIX. század közepétől kezdődően pár lépést tett már visszafelé a középkorba, a moralitások, s talán a misztériumok felé. A moralitás pedig nem tragédia, s így nincs is benne tragédiai, beöthyzsolti vagy rákosijenői tragikum.

A közönségnek van igaza, amely, ha konyít a történelemhez, meg van hatva, ha nem ért hozzá, unatkozik a Johanna előadása alatt. Igen, ez történelmi darab, de nem témája (gyönge téma), hanem tendenciája miatt, tragédia is, de nem macbethi, mert ez inkább történelemfilozófiai tragédia. Egy hős áll szemben a fennálló renddel itt is, csakhogy a hős a morális haladás és a vele szemben fennálló rend: a társadalom momentán szervezeti alkata, ebben az esetben: a nacionalizmus fölibe kerekedése a hűbérrendszernek. A nacionalizmust Jeanne d'Arc képviseli, a hűbérrendszert a darab katonái, papjai és királya. Jeanne elbukik, de a nacionalizmus diadalmaskodni fog majd a hűbérrendszeren.

Ha így nézzük a darabot, lehetetlen száraz szemmel hagyni ott a kitűnően rendezett előadást.