Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 18. szám

Dénes Lajos: Alexander Bernát: Filozófia

Az utolsó években meglehetősen gazdag irodalma támadt a filozófiának. Egyre-másra jelentek meg összefoglaló ismertetések a modern filozófiai irányokról, a főbb filozófiai problémákról és kézikönyvszerű összegzései az egyes diszciplínáknak. Ezeknek a könyveknek meglehetős kelendőségük is van a könyvesboltokban. A filozófiai érdeklődésnek mintha egy erőteljes új hulláma kapta volna el a magyar olvasóközönséget. A populáris ismeretterjesztő előadások között is a filozófiaiak a legnépszerűbbek és leglátogatottabbak. Egészen bizonyos, hogy ez nem puszta divatszerűség, hanem magyarázatát korunk lelki konstitúciójában leli, amelyhez még bizonyos helyi jegyek is determinálólag járultak hozzá.

Ennek az új magyar filozófiai irodalomnak az értékéről igen eltérők lehetnek a vélemények. Hiszen a filozofálás nem egyjelentésű. Filozófus az is, aki a filozófiával stúdiumszerűleg és csak stúdiumszerűleg foglalkozik, aki végigtanulmányozza a filozófia ismert rendszereit, oknyomozólag vezeti le egyikből a másikat, végigéli és gondolja mások rendszerbe öntött gondolatvilágát, és ezt újra átgyúrva, többé-kevésbé világos logikájú előadásban reprodukálni képes. Ezek között a filozófusok között akadnak kitűnő tudósok, akik bámulatos szorgalommal és fogékonysággal olvasnak el és dolgoznak fel mindent, ami a filozófiai irodalomban megjelenik, és széles körű tájékozottsággal tudnak beszámolni arról, hogy az egyes problémákkal szemben milyen állásfoglalásokkal találkozunk, hogy oszlanak meg és válnak el egymástól az egyes irányok, és kik azoknak a legjelesebb képviselői. Nem nézzük le ezek munkájának jelentőségét és értékét, bizonyos, hogy a filozófiának mint akadémiai stúdiumnak ezek a munkásai sok hasznosat, sőt nélkülözhetetlent produkálnak. De éppen az ő munkájuk érezteti legközvetlenebbül, hogy a filozofálásnak van egy másik értelme és módja is. Ez a ritkább, ez a vonzóbb és ez az igazabb, ősibb filozofálás.

Ebből a filozófiából kaptunk most egy kötetrevalót. Alexander Bernát gyűjti most össze hosszú évtizedekre terjedő irodalmi munkásságából azokat a tanulmányokat, amelyeket ő maga is ki akar emelni abból az efemer keretből, amelyben annak idején napvilágot láttak. [*] A több kötetre tervezett sorozatból a most megjelent első kötetben tíz tanulmány van együtt, amelyek közül a legrégibb 1893-ból, a legújabb 1923-ból való. A tanulmányok nem olvadnak egy filozófiai kézikönyv rendszeres egységébe össze, de aki végigmegy a tanulmányokon, érzi, hogy ezek egy szemlélődő elmének szükségképpen felvetődött problémái, amelyekkel le kellett számolnia.

Alexander filozofálását az különbözteti meg a céhbeliekétől, hogy az ő problémafelvetésén és gondolatfűzésén egyáltalán nem érzik meg a szakmaszerűség. Az ő problémáit nem a filozófiai stúdiumok termelik. Ő nem a mások filozofálásából meríti a problémákat. Ő is ismeri, mégpedig rendkívüli alapossággal, a filozófiai szakirodalmat, de ő nem ott veszi fel a filozofálás fonalát, ahol más elejtette. Az ő problémáit az élet termeli, mert neki a filozófia nem foglalkozás, nem stúdium, hanem életforma. Ő a filozofálásban éli a maga életét. Talán ezzel is magyarázhatnám, hogy az ő Sokrates-ről szóló előadása maradt meg egyetemi éveim egyik legszebb emlékének. Ahogy ő Sokrates filozofálását magyarázta, abban egy élet teljes kifejlését és betetőződését láttuk. Megéreztük, hogy ebben a filozófus-típusban találta meg ő is az igazi filozófust, akinek a filozófiai eszmélés nem csupán egy dekoratív járuléka, vagy ha annál több is: konstruktív eleme életének, hanem maga az ő élete. Ezért tudott oly felejthetetlenül megkapni mindnyájunkat az a jelenet, amikor Alexander Sokrates utolsó óráit magyarázva, felolvasta Plátóból azt a részletet, amelyben Sokrates búcsút vesz híveitől, és felolvasás közben elcsuklott a szava. Akkor éreztük mi is őt a szokrateszi egyéniség közvetlen közelében. És ebben különbözik elsősorban ez a filozófus-típus attól a másiktól. Ahogy a vérbeli művésznek a művészet, a költőnek a költészet a maga életlehetősége - nem életének kifejezése! -, azonképpen az igazi filozófusnak is a filozofálás az ő élete formája. Ebben éli a maga életét.

Ez a szokrateszi közelség egyebekben is észlelhető. A szokrateszi típusok filozofálásának van stílusa is. Nem az írói stílusra gondolok, nem a gondolatok szóbeli kifejezésére, hanem a gondolatsorok kifejlésének módjára. Alexander gondolatfejlesztésének is megvan a maga külön stílusa. És éppen nem véletlen, hogy ebben egy bizonyos tanítói elem is érvényesül. Az ő okoskodása nem a műhelymunka száraz és kimért logikáját érezteti, hanem megvan annak a maga külön eleven ritmusa, amit csak onnan nyerhetett, hogy ez az okoskodás maga szíve ügye a filozófusnak. A tanítói elem éppen a gondolatoknak ebben az eleven ritmusában van, abban a lökő erőben, amellyel az előző gondolatok életre hívják a következőket. Hiszen a jó tanításhoz nemcsak a gondolatok megbonthatatlan logikai kapcsolata kell, hanem még ennél is inkább, sőt éppen elsősorban, a gondolat élményszerűségének szuggesztivitása és életereje. Ezért mondhatja Alexander bevezető "Vallomás"-ában: "Én tanítás közben bizonyos fokig átélem gondolataimat." És minthogy az átélt gondolatok mindjárt közvetlen formát is kapnak, ezek egyszersmind a legszuggesztívebben ható, mert együttélésbe magukkal ragadó tanításokká is válnak.

Ami már most Alexander filozófiájának egészét illeti, ebben is egy szokráteszi elem adja kezünkbe a kulcsot. Azt mondja Vallomásában: "Vallom a szellem primátusát. Vallom a haladás, a fejlődés, az evolúció elvét, de olyképp, hogy annak egyedüli eszközlője a gondolat. Hiszek a gondolatban, mint a világot megváltó erőben... A tettnek egyedüli biztos vezére a gondolat, az életértékek legfőbbje, a világos, az öntudatossá vált, a hatalommá növekedett gondolat. Az igazi tettek a gondolati tettek. A gondolatban minden foglaltatik. A gondolat az alfa és az omega. A gondolaton át akarjuk az életet emelni. A világ titka nem az élet önfenntartásában rejlik, hanem az élet önkifejtésében. Az élet önkifejtése pedig a gondolatban rejlik. A gondolkodó élet az élet teljessé tétele. A filozófia pedig nem egyéb, mint kipusztíthatatlan törekvésünk az életnek ebben az értelemben teljessé tételére." Ebben a vallomásban az a szokráteszi alapgondolat terebélyesedett ki világnézetté, mely a gondolatot, a tiszta fogalmi megismerést nemcsak passzív elemnek tekinti, mint a téglát, amelyből az épületet összerakjuk, hanem olyan eleven erejű formáló potenciának, mely egyedül képes az életet teljessé tenni. Szokrátesz is azt tanította, hogy elég az igazságot és az erényt tisztán és világosan ismerni, és ez már magában lehetetlenné teszi, hogy ne jól cselekedjünk. Ebben is benne van a hit a gondolat nagy hatalmában és életformáló erejében. A gondolat uralma ennek a filozófiának az alapja. Nem fontos, hogy ezt milyen néven, vagy milyen vignettával skatulyázhatjuk el az iskolás osztályozásban, de ha úgy tetszik, nevezhetjük idealizmusnak is, ha nem is a szónak Plátóra vagy Kantra vonatkoztatott értelmében.

Ha egy filozófus gondolatvilágában ilyen központi és mindent átsugárzó szerepe van a potenciális gondolatnak, csak természetes, hogy ebben a filozofálásban nemigen kaphat helyet a szaktudós Kleinarbeit-ja. Sem a filozófiatörténet sok apró-cseprő kis problémája, sem az egyes filozófiai diszciplínáknak a szakirodalomban ezrével jelentkező részletkérdései - minden érdekességük ellenére sem - nem köthetik le oly mértékben a filozófus érdeklődését, mint akár az élet jelenségei, akár pedig magának a filozófiának és a filozofálásnak a problémája. Alexander kötetében a tanulmányok mind ilyen principiális kérdéseknek vannak szentelve. Az első, 1893-ból való, a filozófia feladatával foglalkozik. Ezzel kapcsolatos és ugyanabból az évből való a következő kettő is. A filozófiai története és A nemzeti szellem a filozófiában.

Amit az első tanulmányban a filozófiáról és annak feladatáról Alexander mond, azt röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a filozófia nem speciális tudomány, a filozófia összekapcsolása, összefoglalása, rendszeresítése az emberi tudásnak. Speciális tárgya nincs, ő "a tudományok tudománya, a tudás, az igazság a maga egészében". Egy későbbi, 1915-ből való tanulmányában (Magyar filozófia) úgy határozza meg a filozófiát, mint a világgal szemben való állásfoglalásunk tudományát. A kettő nemcsak ellent nem mond egymásnak, hanem éppen kiegészíti egymást. Az utóbbi meghatározás éppen csak jobban hangsúlyozza az aktív elemet a filozofálásban, azt, amit a szokrateszi gondolat potenciális mozzanatának nevezhetünk, ami a gondolatot megmenti attól, hogy puszta passzív töprengéssé fakuljon, ami a gondolatot életet formáló eleven erővé teszi, világnézetté avatja.

De az ember állásfoglalása fejlődő valami, amely a maga sajátos feltételei és törvényei szerint alakul ki. Ez a fejlődés más lesz korszakok, fajok-nemzetek és egyének szerint. Itt adódnak azok a problémák, amelyekkel a fent említett két tanulmányban és az 1916-ból való Az egyéniség a filozófiában c. tanulmányban foglalkozik Alexander. A filozófiai története, összehasonlítva más tudományok történetével, azt a látszatot kelti, mintha itt nem is lehetne szó fejlődésről, mert míg a többi tudományokban az utódok folytatják az elődök munkáját, a filozófiában mintha minden rendszeralkotó elölről kezdené a munkát, "a meglévő épületet lerombolja, hogy helyébe a magáét fölépítse, legföljebb épületkövekként használva föl valamit abból, amit elődei alkottak". Ez a része a könyvnek, amelyben gyönyörű okoskodással gyűri le Alexander a problémát, egyike a legszebbeknek. Hogy a filozófia látszólag mindig elölről kezdődik, ezt a filozofálás természete teszi érthetővé, mert a "filozófia, mint az elme szükséglete, mindig újból keletkezik a szemlélődő lélekben". Hogy a filozófiában igenis van fejlődés, amely ugyan különbözik a többi tudományok folytatás és hozzáadás jellegű fejlődésétől, azt a filozófiának az emberi szellem négy más momentumához való vonatkozásából, a valláshoz, a pozitív tudományokhoz, az egyes korok kultúrájához és végül az igazságnak, a gondolatok belső kapcsolatának momentumához való vonatkozásából magyarázza. S bár a filozofálás, mint a világgal és élettel szemben való állásfoglalás, ilyeténképpen a kollektív szellem produktuma, benne is, ha szokrateszi értelemben vesszük, character indelebilisként érvényesül az egyéniség. Ennek külön tanulmányt szentel Alexander, amelyben megtisztítja e fogalmat a divatos jelszó sok henyeségétől és parallellába állítva a művészi egyéniséggel, annak értékteremtő erejét a filozofálásban centrális jelentőségűvé emeli.

Három tanulmányát említjük még meg a kötetnek: az egyik A lelki élet egységéről (a genfi nemzetközi filozófiai kongresszuson 1904-ben tartott előadás), a másik Az intuícióról (1918), a harmadik pedig A tudattalan lelki életről (1923) szól. Ezek, címük után ítélve, elsősorban pszichológiai fejtegetéseknek tetszenek, de alapjában véve ezek is a filozofálásnak principiális kérdéseit világítják meg. Az első a múlt század végén uralkodott mechanisztikus pszichológiával szemben a lelki élet sajátos, sehol a világon másutt fel nem található egységére mutat rá, a másodikban az intuíció mivoltát deríti ki. Az intuíció is azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyekkel sűrűn operálnak a filozófusok, sőt vannak olyanok is, mint Spinoza és Bergson, akik a legfőbb, legigazabb megismerésnek tartják, anélkül azonban, hogy mivoltát megmagyaráznák. Alexander a fantázia és a tapintat vizsgálatán át ahhoz a sajátos lelki beállítottsághoz jut el, amelyet valamely meghatározott egészre irányuló gondolkodásban és annak bizonyos cselekvéssel való kapcsolódásában találunk, és ennek vizsgálata után jut a nyelvnélküli gondolkodás elemzéséhez. És itt találja meg az intuíció rejtélyének a nyitját. A tudattalanról szóló tanulmányában szembeszáll azzal a filozófiátlan kritikanélküliséggel, amellyel újabban, különösen a freudiánusok egyre növekvő tábora, a tudattalannak egész lelki életünket centrálisan irányító misztikus hatalmat és jelentőséget tulajdonítanak.

Alexander Bernát azok közé a filozófusok közé tartozik, akiknek legnagyobb kvalitása a filozofálás stílusában van. Ő nem derivál, nem csinál magának olyan gondolkodási stratégiát, mint a matematikus gondolkodók, éppen ezért nem is könnyű dolog az ő gondolatfejtését "kivonatban" ismertetni. Ez nem gondolatról gondolatra való átmenet, nem is madártávlatból való áttekintés. Inkább a drámához, annak kifejléséhez hasonlítható, amelyben az erők expozíciója után azok összecsapása, birkózása vezet el a megoldáshoz. De ez csak akkor lehetséges, ha a filozófus a problémákat nem kívülről veszi, ha azok belülről jönnek, lényében teremnek. A filozofálás így nem válik puszta elmeműveletté, igazi élmény lesz belőle, mely művészi alkotásban projiciálódik. Az iskolás filozófia talán nem ütné rá a maga céh-jegyét, de annál inkább elfogadja ezt filozofálásnak az, akinek a filozófia nem csupán az értelmi erők luxusa, hanem komoly belső vívódás. Mert aki világszemlélethez akar eljutni, az nem akarja azt készen átvenni, nem is lehet. A világszemléletnek mindenkiben újra ki kell alakulni. És hogy ez kialakulhasson, ahhoz nem elég a gondolattartalmak puszta átvétele. Hiszen talán nem is ez a leglényegesebb! Mindennél fontosabb a filozofálni megtanulás, a problémáknak önmagamban való feltámadása, magamévá tétele és bennük saját küzdelmemnek a megvívása. Ezt lehet megtanulni Alexandertól. Nem tanulni iskolás értelemben, tételszerű megformulázottságokon keresztül, hanem úgy, ahogy az életben tanulunk. Ebben van az ő igazi tanítómesteri nagysága is.

 

[*] Alexander Bernát. Tanulmányok. - Filozófia. - Budapest, 1924. A Pantheon irodalmi intézet rt. kiadása.