Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 18. szám

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz (3.)

Lássa aranyom, azzal, hogy maga még nem volt a világon, mikor én már megszülettem, az egész esetnek nincs nagyobbszerű jelentősége. Erről sokat lehetne beszélni s kevésbé tréfás modorokban, sajnos. Minden születés oly tragikusnak tűnik, valami örök magányosság számára, nem igaz? De ha már nem mondhatom azt, Annie, hogy megelőzött e rendez-vous-n és türelmetlenül várt itt reám egy körúti platán alatt, vagy mondjuk a Margitszigeten a romok romantikájában, viszont azt is merészség volna állítani, hogy miattam jött e sárgombócra, hogy költőiesen szóljak, amint szoktam.

Nem is jelezte születésemet semmiféle különösebb természeti tünemény, ahogy ezt Berlioz is mondja, s még csak egy silány kis üstökös sem mutatkozott a sok céltalan csillag közt, az égen. Jó anyám sem ambicionálta soha egy pillanatra, hogy miként a Virgilius anyja, egy babérágat hozzon a világra, de sőt, úgy gondolom, arra sem áhítozott, hogy miként Olympias, Nagy Sándor anyja, égő parazsakat szüljön.

Azonban, jó dajkám, diadalmasan, stájer szoknyái hullámvetésével, kilobogott a folyosóra, s hozott a karján, magasan a karján, hogy a háznépének megmutasson, felmutasson! a rőt hajam miatt mint egy csodabogarat. De e barbarossai szempontokon túl, az anyám tündéri szép nő lévén s alig húszesztendős, mindenki kíváncsi volt rám, mint egy remekbe készült sarjadékra. Az udvarból mind kiabáltak, mint a görög drámák kórusa, egy öreg házmester-jós vezetésével, a sok népek, tömörülve:

- Hozza le! Hozza le!

Le is szaladt, tejcsarnokos pazarságával, rubensi emlők dagadásával, jeles dajkám az udvarra, legott. S aki még nem volt ott, a földszinten lakók és barlanglakók illattalan szférájából, mind összedobolta s trombitálta, s ezek mind jöttek és még jöttek, és a szomszédból is jöttek és jó falatok, ajándékok s apophoréták [*] reményében, amint az szokás ilyenkor, mind odavoltak a rajongástól, szaglászástól és ujjongástól, s csak az ifjú Keszler József, régi bölcs, már akkor is csak régi bölcs, s aki itt lakott a hátsó udvarban egy ágyon, intette meg az örvendezőket! Ama fondorkodó s onduláló hangján, mely keserű fajiságának még ma is őrzi zamatját és varázsát, a lengyelül német szavak dacos staccatóival csak magyarázott és magyarázott, mint Aphtonius szofista és rétor a syriai Antiochiából magyarázott Arábia vásárjain a dél-babyloni föld sémi lakóinak és a leprás koldusoknak, ősrégi kérdő modorokban:

- Gentes Judaei! Mért örültök? Mérthogy most örültök, most? Nem inkább sírnotok kellene, mikor születik az ember, s akkor ujjongani, mikor meghalt, no, mondjátok már, no nem igaz?

Még örülhettem e jóindulat montesquieui logikájának. Mert ha véletlenül, ez antiochiai szakállas helyett, a latin Baudelaire van itt körülem és dajkám körül, amennyire szereti a dajkákat és gyűlöli a csecsemőket, még kitekeri a nyakamat.

De ekkor, a nagy zsivajra, vásárra, lármára, hozsánnára, a dajka harsány szavalatára, bejött az utcáról az udvarra báró Podmaniczky Frigyes, a karján Liszt Ferenccel, mint egy elegáns biedermeier dámával, aki e kor ízlésében egy kis kurta, pörge, magyar kalapot viselt a vállára omló dús fehér hajak fölött, pontosan a feje búbján. Akkor, mind a ketten, így karonfogva egymás mellett, mint egy tüneményes házaspár a la Gavarni, egy másik csillagzatról, csak nézték a sok népet, miközben Liszt Ferenc, aki rendkívül művelt ember volt, s főleg verzátus őskori néprajzokban s etnográfiákban, rögtön e csinos kis magyarázatokba kezdett, magasröptű fantáziájával:

- Ezek itten, valószínűleg az Asser és Naphtali törzséből valók Dél-Galileából, talán éppen Zebulon és Isachar vidékéről - mondta -, s nem tévesztendők össze azokkal a hebreusokkal és kaldeusokkal az Eufrates és Tigris folyók között, akik valószínűleg Arábiából származtak. E galileai tartomány, északon, szép hegyvidék, délen teraszszerű fennsíkokat formál, ahonnan, régen, Magdala utcáin, a szép Magdolnát lehetett látni piros szandálokban.

- Igazán? piros szandálokban? - kérdezte érdeklődve báró Podmaniczky Frigyes, aki szerette az effajta eredetiségeket.

- Sans doute - intonálta Liszt franciául -, de e tartomány lakói nagyon összekeveredtek, különösen Tiglath Pilézer óta, idegen elemekkel, S azóta is, nagyot fordult a világ - sóhajtotta.

S most már egészen franciául folytatta, ahogy szokta, ha zsidókról beszélt:

- Ces proscrits errent, de pays en pays, tantot soufferts, tantot chassés, tantot tolérés, tantot persecutés, toujours unis, plutot fondue en une masse compacte, obstinément rebelles aux enseignements d'un autre dogme que le leur, aux bienfaits d'une autre loi que la leur, car ils possédent le premier des dogmes et ils ont la premiere des lois! L'un est inflexible, l'autre inexorable! Oh ce pauple de Dieu! Oh ezek a zsidók! - tette hozzá jóízűen magyarul.

S ezeket mondván, engem is megnézett, s mivel akkor még csak egynapos voltam, bátran megállapíthatta:

- Ez azonban keresztény!

- Nagyon jó szaga van - mondta kedvesen Podmaniczky, aki kissé bizarr ruházkodása, a mellényébe tűzött malmaison szegfűje, egész kockás emlékezete ellenére, a legfinomabb ember volt. S állandóan kart karba fűzve Liszt Ferenccel, most csendesen eltávolodott, s így tűntek el az estében ketten. Nyár volt, s az égen fenn, az első csillagok tündököltek. Liszt dúdolta: "Es muss ein wunderbares sein!" mert éppen ekkor komponálta ezt a dalt.

Mért kínoz olyan gyöngéden, Annie, mint Aspasia Periclést, a leveleim visszhangjával? Hiszen nincs miért, hogy higgyek magának, ha hozzám is simul, szellemileg szólván, s ha írja is azt, hogy zenékbe fürdetem! Rég ismerjük a szavak kéjének és szaporulatának babyloni éjszakáját, nem? És hogy így születtem muzsikában, ami minden buroknál több, s így folytattam is, no de mondja csak! szabad ezt leírni magának!? Holott igaz, még nem voltam tizennégy éves, mikor a Mesterdalnokokban felfedeztem, elveszve térben s harmóniákban, szólamokban és hangörvényekben, s amit ősz fejjel karmesterek is alig tudnak, a Tristan-ból egy sóhajt! Azóta van az, hogy így fölbátorodtam. Itt-ott elhintve s megidézve újabb pörök és szerelmek elé, amint azt nyilván meg is figyelte már, magamból veszek át magamnak sok mindent, még mielőtt elveszi más s úgy merül föl, egy-egy régi figurám eleven költészetével s mondhatnám leltározva gyorsan, még mielőtt ellopnák.

Hogy él maga ott Erdőházán, Annie szívem, aki a magányhoz is keresi a formákat, mint Lais a kéjhez és a szenvedéshez? A fátylai a vállán mind lobognak az őszben, vagy mondjam egy félhanggal lejjebb, mondjam, hogy lebegnek és a kerti rózsák illatával lebegnek, miközben lejön a Niel bokrok mentén a kőpadhoz szívem, a kőpadhoz egy könyvvel a kezében, amelyről tudom, hogy az én könyv az sajnos, A selyemzsinór! Itt vannak, tudom, e kőpadon s e könyv felett, kis szünetek olvasás közben, alig egy mozdulattal, alig egy tekintettel, alig egy hangtalan hanggal, ami száll, s amit csak fehér mellei hallanak meg és vallanak meg egymásnak, aranygombjuk szilárdulásával. S itt van maga, akihez lehullanék e percben azzal a nyírfalevéllel, ami hull, ha az a bársonyos zöld hernyó maradtam volna rajta, aki pillangónak szállt el még a nyáron, a boldogtalan!

Az égen nem volt egy felhő olykor nyáron, Erdőházán, igaz? s olykor nem volt egy hang a levegőben. A végtelen síkságon, a kastély tornáca alatt, egy-egy messzi ákác vékony dorongja állt a fényben, mintegy aranypapírból kivágva, a virágja gyémántfürtjeivel, mint egy nagy szőke női konty távoli függőkkel, amelyek izzanak a napban. És egészen lenn és egészen a mélyben, egeken és mennyeken túl, halálos horizontok bibliai tájképeket égettek a leáldozás visszfényében, ahol narancstüzek s öldöklő tündöklések, opálhidakban nyúltak el rubint fellegvárak felé, s a fény, a láng s a lángokban hulló rózsák oly zajos s hangtalan riadalmával e felgyújtott végtelenben, mintha Salamon király citerázna ott messze, földöntúli fáklyák alatt, a jó Istennek magának!

Hogy él maga ott Erdőházán, Annie, akit hattyúi gőgje, az ágya mentén, a titkos tükrök tavához hajt?

Megvannak-e még a juhnyájak, akik mentek, a sok birka birkák az utak felajzott porában, mint aranyködökben, aranygyapjaik torlódásával? Megvannak-e még azok a szűz reggelek, legszűzibb kezdetökben, mikor a nap még alszik, s csak néhány petrolőz setteng, aki felébredt, kis lámpásaik derengésével az égi átriumban, s ezüst paplanok teregetésével, prytaneumi fényvetésben. Csak később indul, e veszta-tüzek mécsfüzérén, s még mindig a nap mögül, az első, elszánt fénykovácslegény. Akkor rögtön, meghasadt egekből, végtelen vérek ömlenek. A nap is feljön ekkor, és előtte, egyszerűen előtte, Istenem, a mi életünk is ébred egy kis tolakodó golyón, ami forog. Oh, hányszor éreztem e skarlát percekben, Erdőházán, a határtalan egek előtt gyémántlavinákkal, a magam szűzi tüzét a szívemben, amit magáért szítok, piszkálok s ápolok egy másik Prytaneumban, amíg maga még aludt az ágyában, a paplan alól kinyúlt lábszárával térdig, amelynek rózsaszín derengése volt. Hányszor jöttem el e hajnali órákban zárt ablaka alatt, s az égi tüzekre, máglyákra és halálra, ami bennem visszafénylett, nem találtam egy szót, egy hangot, semmiféle nyelvben és zenékben. Elveszve, nem tudom, megsemmisülve kékselyem pizsamámban, amint dideregtem, egész vacogó lényem ahhoz a kerten túl magasló gémeskúthoz tapadt, mely az ágas, a gém s az ostora fájával, mint egy csonka hárfa bámult hangtalanul a világba, s szinte arra várt, hogy fölkössem rá magam!

No mára elég, Annie. Az isten áldja meg.

No most az egyszer, egy más hanggal, hogy üdvözöljem, egy más hanggal e percben, mikor nem találok mást.

Légy üdvöz, szép magyar hölgy
Szebb soha sem valál!
A haza gyász estején
A gyász legszebben áll!
Köss koszorút előre
Babérból, honleány!
Mert nagy, dícső lesz e hon
Illy áldozat után.

Egy G. T. jelzésű költő szignálja e verset, egy régi magyar verseskönyvben. Talán jobban is fogja szeretni, mint engem, mert ez egy romlatlan költő, és milyen kedves! Egész életemben nem volt nyolc ilyen inspirált percem, nyolc ilyen üde és naiv sor számára. De a bánatát érezzük e versnek mind a ketten. No ma sem írok többet, Annie.

Én így nem megyek magával semmire, Annie, ha mindent csak kezdek és semmit be nem fejezek, ami talán nem is lehet másképpen. Mint udvari deákja, írnoka, dalnoka, zenei fullajtárja Mátyás özvegyének, állandóan azokra a királynői pretenziókra gondolok, melyekkel maga, az én számomra, körülpántolja magát, mint egy ezüstpikkelyes ruhával. Szükséges az, hogy nekem minden olyan nehéz legyen, mondja, egy egyszerű mondat nehezebb legyen, mint másnak egy egész katedrális, lássa. Hogy élne maga, ha nem én szeretném s nem én írnék magának? Holott még mindig keresem a fonalat, s nem vagyok kész a harmóniákkal! S maga nem is sejti, mennyire zavar engem, gyönyörű formáinak közbeszólásával! Minek is írok én magának, így hosszú oldalszámra s ezzel a naiv elepedettséggel, színekkel, hangokkal, kétségbeeséssel s kottavetéssel, aki nem írnék másnak drága pénzért, s nem adnék egy autogramot Bernay Adriennenek a mülhauseni katonával! [*] Van-e célja ennek, ha ugyan, egyáltalában, lehet célja két embernek egymással, ha így papíron találkoznak, egy tintahullámos tengeren? Ami jóság van bennem, mind megöli a szó. Ami jóság van magában, mind megőrli a hiúság azért a kis lencséért, ami van a vállán. Hogyan boldoguljunk mi ketten, ha tudunk előre mindent? Maga azt mondta nekem egy este, Erdőházán, mikor ősrégi szokásomhoz híven, mondhatnám, atavisztikusan panaszkodtam, maga azt mondta:

- Nézze csak, Isten elhelyezi Ádámot a paradicsomban, azzal a föltétellel, hogy almát nem eszik. Már most, ha Isten mindent tud előre, aminthogy azt is tudja, hogy Ádám nem fogad szót, mi értelme van annak, hogy elhelyezi a paradicsomban?

Én már akkor sejtettem, hogy maga ezt olvasta valahol. Most véletlenül megtaláltam a forrását, ha jól emlékszem, Montesquieu urambátyámban. Én mindent kitalálok, maga mindent olvas. Én mindent kitalálok magamtól, magamban, még azt is olykor, amit mások gondoltak és írtak, egy Montesquieu, egy Shakespeare, de sőt egy Balzac olykor, a legmagasabb mélységekben és legmélyebb magaslatokon, mert ez csak hasonszenvűség dolga, lelki búvárkodás, magány és természeti szerencsétlenség dolga, melyekre egyformán jöhet rá minden ember, ha némi képességekkel kutatja, miért kínlódik és miért szeret? Én régebben, mikor még magát nem ismertem, s következésképp több időm volt, én megtettem azt, hogy például a Titus Andronicus első felvonása után, még mielőtt ismertem a többit, megírtam a második felvonást. S ha volna szíve elhinni az effajta bizonyítékot, mikor semmi értelme nem volna hazugságnak, megláthatná e régi kézirataimból, hogy e két második felvonás között nincsen is olyan nagy eltérés, de sőt szavakban és kis sóhajokban sem, köztem és az avoni hattyú között. Viszont maga, Annie, az olvasmányait is rejti, mint a többi titkokat az életében. Sok mindent elcsent s adoptált azzal a lelki hajlamossággal és jótékonysággal, amellyel más árvákat szed fel az utcáról. Maga okosabb ennél, kacérabb s ízlésesebb is, mikor megelőz szenvedelmes erudíciókkal, s régi, becses könyvekkel hárít el. Nem baj, csak rájövök, csak rájövök, s ha isten éltet, még lesz egy perc, remélem, amikor nem fog tenni közénk, nemhogy egy Montesquieu-t, de még csak egy vékony könyvfedelet sem, igaz?

És igaza van továbbá, Liszttel sincs vége a történetnek azzal, hogy találkoztunk egy udvaron, de sőt itt annyi van még, annyi minden, tollbokrétás halhatatlanságban, hogy alig merem folytatni. Én követtem ezt a sasmadarat, születésem vidám-bús percétől fogva, a hegycsúcsok örök haváig, felejthetetlen crescendó-kban, s ahonnan már nincs tovább. No várjon csak, ez is jönni fog, mert maga is, mint Gaál Franciska, mindent megérdemel ezen a világon.

Viszont ha nem elég magának, amint azt oly követelően írja, ha nem elég, amit vajúdó könyv-embriókról jeleztem a múltkor ama bizonyos százas szeriesben, engedje meg, hogy kibővítsem a következő csekélységekkel:

Még leadtam volna a névjegyemet egy-egy virgonc kötettel, először Bossuet-nál, továbbá a genti érsek Salesi Ferencnél, Racine-nál és Lafontaine-nél, Fénelon-nál, La Bruyere-nél és Saint-Simon-nál, ellenben Corneille-nél nem. Miért, ha szabad kérdnem? Mert e világnak húsból s vérből való nagyjai oly mély tisztelettel töltötték el e fiskális drámaírót, hogy még Kleopátrát is erényesnek látta.

- A szerelemnek - szól Charmion, e cigánykirálynő udvarhölgye -, a szerelemnek valóban igen csekély a hatalma felséged szívén.

- Ez már így van a fejedelmekkel magas születésüknél fogva - feleli erre Kleopátra. [*]

Hát ez csakugyan nevetséges. "Az ember nem érti, sóhajt fel Anatole France, hogyan írhatott le Corneille ilyen csacsiságot!" Szóval, azért nem írok Corneilleről, mert élettani ideáival, a királynők tekintetében, nem tudok egyetérteni. És nem is érek rá. S nincs is kedvem hozzá. És nem is szeretem. És királynőkről én sokkal okosabbakat írtam, ha sajnos, nem is franciául.

No de viszont, drága Annie egyetlenem, a XVIII. század második feléről szólván, egy külön kötetben Rousseaut méltattam volna, akivel talán a legtöbbet foglalkoztam s egy külön kötetben, Rousseau nyomán, azt a szabad Svájcot rajzoltam volna a víz-zuhatagjai tükreivel s a hegyeinek kupoláival, mint egy nagy, szabad s szellős lakást, habos cukrostorták architektúrájával. S leírtam volna itt, végső dekorációnak, természetileg szólván, azt a nagy és tragikus napot, amelynek tanúja voltam, mikor a genfi tó partjáról Erzsébet királynét hozták szíven szúrva, a Mont-Blanc elfagyott csúcsával mögötte, a háttérben. A francia forradalom egyéni szemlélete, külön 6 kötet lett volna, egy-egy függelék kötettel Mária-Antóniáról, akiről azóta egy egész drámát írtam, és Esterházy Valérról, akit talán csak én ismerek Pesten, Marcalit nem számítva. És most új kötetek sorakoztak volna alkotó képzeletem polcain, Nagyasszony-beli tanulmányaimból, tetszetős variációkkal és ezzel a címkével: Magyar urak küzdelme és mulatságai a XVIII. században. S utána rögtön, hogy mégiscsak elmondjak valami keveset abból, amit tudok: Bánffy Ágnes regénye, Zenészek élete Bécsben régi mágnásokkal, Lichtenstein Eleonora, II. József forradalmisága, Régi jegyzetek és tanulságok történeti drámaírók számára, egy külön kötet Balzac, Daudet Alfonz, Utazások Normandiában és Utazások Bretagne-ban, Haynau Londonban az összes dokumentumokkal, Londoni tanulmányok, Shakespeare egyéni szemlélete, Amit a College de France-on tanultam, s ezzel kapcsolatosan, függeléknek, Homér és Darmesteter James. Továbbá egy kötet: Renan, Taine és akik tőlük tanultak. Egy kötet: Petőfi és amit franciául olvasott. Egy másik kötet: Egy évig az oxfordi egyetemen, s egy másik: Rómában a Borgiákkal. S megint egy másik: Szent Dezső élete, amelyhez szubjektív érzéseim vannak, és még a Régi híres magyarok Párizsban című kötet és A monacói herceg udvaránál című kötet és még 6 kötet levelezés után, négy új kötet Tacitus! az antikvitás e legnagyobb festője, ahogy Racine nevezi, s végül, utolsónak e sorozatban, A szavak élete címmel, egy szimfonikus kötet.

De mindez csak gyerekjáték, Annie, ha az ember összeszűri és összekeveri hozzá pepecselő anyagnak, a Humboldt, a Michelangelo s a Balzac agyvelejét, amelyek valóban finom matériák, amint azt maga tudja. Holott 12 kötetem még mindig marad megíratlan, s amelyekben benne van Flaubert a Murillo utcában, Maupassant és Baudelaire morálja, Barbey d'Aureville kritikái, Villiers de Lisle Adam s egy szegény magyar hegedűs a zálogházban, Coppée, Goncourt, a Pasteur temetése és France gyászbeszéde Zola Emil ravatalánál, Ibsen Henrik drámaíró és Halász Mariska cimbalomművésznő Párizsban, a szociális eszme színháza, Antoine és Gemier, a wagneri küzdelmek, Berlioz és a francia új zenészek, Wilde és Verlaine a Voltaire-kávéházban, s akiket ott megfigyeltem, és München és a Prinzregent színház és a francia szimbolisták és pipisták és Clemenceau életelemzése, csak ez! S legvégül mármost, hogy csakugyan meglegyen elégedve, s jól aludjon Erdőházán nélkülem is, lett volna egyelőre egy utolsó, azt mondom, egyelőre egy legeslegutolsó kötetem, cím nélkül, de a természettudomány köréből, egy kis szomorú, noha egyszerű regényem az állatokról és a csillagokról s arról az utolsó estéről, mikor már nincsenek emberek, a nap kiégett, s a föld elgurul egy kis halk zörejjel.

Csókolom azt a két halálos kezét a rubintos gyűrűjével.

(Folyt. köv.)

 

[*] ta apojorhta ha nem tudná, Annie! Ezek mindenféle ajándéktárgyak dús lakomák alkalmával, a vendégség számára. Bővebben ha érdekli ez, Martialis fölsorolja e bibelot-kat, ha nem csalódom, XIV. könyvében.

[*] Bernay Adrienne híres szépség, dúsgazdag és nagyműveltségű leány, aki a háború első óráiban, a mozgósításkor, Párizsból menekül, és Mülhausennél, az elzászi határon, éjjel, kimerült lelkének mindenféle fájdalmasságával, egy kis szomorú francia tisztnek adja oda magát. Végre Bécsbe érkezve, a Hotel Sacherbôl megírja ezt a sorsdöntő kalandját egy gyönyörű levélben. (Mülhausennél a szomorú tiszt.)

[*] Charmion
L'amour, certes, sur vous a bien peu de puissance.
Cleopâtre
Les princes ont cela de leur haute naissance.
(La Mort de Pompée.)