Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 12. szám

Tersánszky J. Jenő: A/B
(Kakuk Marci újabb kalandja)

Azt mondom, törje ki a nyakát az olyan kőművesmester, aki két egyforma házat épít egymás mellé. Mert, hogy jártam meg ezzel.

Volt egy menyecske ismerősöm. Az urával összerúgott és szolgált. Nagyon jóba voltunk, de akkor sokáig nem tudtam hozzáférni.

Ahol szolgált, az uraknak eladó lányuk volt, hát ezért, vagy miért, de nem nézték el a menyecskének, hogy valakit beeresszen magához este a konyhába. Persze nyáron kijöhetett ő a kapuba, meg az udvarra, ha nem eresztettek be hozzá. Csakhogy ott volt a hiba, hogy tél volt. Kinek van kedve szerelmeskedni, ha a hidegtől úgyis reszket, meg vacog, az ég alatt?

Nahát egyszer, úgy farsang táján, találkozom a piacon a menyecskével. Katinak hívták, hogy mondjam.

Azt mondja nekem:

- Na Marci, holnap lehet vásár. Két napszámra való fánk van felfűrészelni. Gyere holnap reggel. Este az urak bálba készülnek. Ha elmennek este, bejöhetsz a konyhába. Csinálok egy jó rumos teát, spórolok egy kis vacsorát is neked, és mulatunk mi is.

Tudják, hogy nem nagy embere vagyok a favágásnak. De már ha így, vacsora, tea, menyecske is van ráadásnak a napszámra, hát:

- Jól van, ott leszek - ígérem meg a menyecskének.

Azzal másnap el is megyek és hegedülöm ott a fát reggeltől a fásszínben.

Hideg volt, mint a veszekedett nyavalya, egész nap. A tüdőmet majd kifújdostam a körmömre. De még nem elég.

Mert persze hamar besötétedett, és a fűrészelést abba kellett hagyjam. De még addig várni kellett, ameddig az urak elmennek a bálba.

Mondtam is a Katimnak:

- Hallod-e, én már egy jégcsapnak érzem csak magamat. Ha sokáig kell várni, míg a gazdáid elmennek, úgy jársz velem aztán a meleg konyhában, mint a mesében van. Csak egy tócsa válik belőlem, ha kiolvadok.

De Kati csak biztat:

- Nahát, táncolj még egy kicsit. Mindjárt elviszi őket a rossz szél. Egy úrfit várnak. Az jön érettük kocsival. Annak akarják elsózni a kisasszonyunkat.

Hát várok. Járok le és fel bokázva az utcán a ház előtt. Gondolom: na, ennyit a bálban sem fognak táncolni, amennyit engem ugráltatnak ezek a büdös urak, hogy nem mennek már! De már mindegy, ha eddig vártam.

Mondjam itt, hogy az uraké mellett a másik ház tisztára olyan volt, mint az uraké. Egy telekre épülhettek, és egy vállalkozó építhette őket. A számuk is egy volt. Csak egyik A, a másik B. Estefelé én is összetévesztettem sokszor őket, míg lámpát nem gyújtottak. Akkor már nem lehetett elvétni, mert az utcai lámpás éppen a menyecském urai háza előtt volt.

Nahát várok-várok. Már csak úgy tartom magam a hidegben, hogy a miatyánkot hadarom magamban. Így szoktam, ha nagyon szorít valahol a türelmetlenség. De itt már visszafelé is el próbáltam mondani a hiszekeggyel együtt. Ennyi penitenciát már a pap se adott volna, ha azt gyónom neki, hogy apámat öltem meg.

Na egyszerre mégis. Jön csakugyan egy kocsi az utca végéről, jön tán az úrfi, ahogy Kati mondta. Vonulok félre én is, egy szeglet mellé, hogy ne lássanak meg az urak, ha kijönnek.

És a kocsi csakugyan ott áll meg a ház előtt. De, úgy tetszik nekem, mintha valahogy hamarabb hajtana el.

Nacsak gyerünk befelé. De ahogy befelé settenkedek az udvaron, hát Kati néz ki a konyhaajtón, és ő kérdi tőlem:

- Mi az? Hát nem ide jött a kocsi? Mert úgy hallom, elment.

- Dehogynem. Persze, hogy ide - mondom. - Hála istennek, hogy elment.

Azzal akarok bemenni a konyhába végre megmelegedni. De a menyecske visszatart:

- Na várjál! - azt mondja. - Hiszen itthon vannak még az úrék. Kinézhetnek. Úgy látszik, nem értük jött a kocsi. Más kocsi volt. Ők is türelmetlenek már. Itt állnak felkészülve. Eredj, várj még egy kicsit.

- Hüjj azt a jótáncos öreganyjukat! - káromkodok én is. - Hát meddig várjak még? Ha még sokat kell, már én itt gémberedek meg az utcán. Beállíthatnak fagyosszentnek, mint Orbánt, a szőlők közé.

De már csak engedek a menyecske beszédének, ha eddig vártam. Hiszen tán hazáig se bírok menni, ha valami meleget nem szedek a gyomromba.

Ezzel kezdem megint a táncos miatyánkokat a ház előtt, hogy meg ne dermedjek az istentelen hidegben. De még úgy tetszik, a csillagok az égen is így járják, hogy oda ne ragadjanak. Ez már sok. Talán benn, a menyecském is, az urai is, két helyen állnak egyszerre, amiatt a kocsi miatt - gondolom. - De legalább fedél alatt. És mit vigasztalhat ez engem?

De hiába-hiába. A kocsi nincs.

Na már én nem bírom tovább. Már azt a hóbori fejemet is megátkoztam a miatyánkok után, hogy ilyenbe kevert engem. Hiszen csak egyenesen a kórházba mehetek innen, ha még várok.

Hallom már a toronyórát is, és számolom, tízet ütött. Nahát azt a hét felséges ragyogóját! Már ha csak a dühös méreg nem visz el hazáig is, éhesen, félig dögölve!

De már elébb odamondom ennek a cselédnek, kivel járasson áprilist, csikorgó farsangon.

Indulnék be éppen a kapun. Hát erre éppen a menyecske jön ki, nagykendőben.

- Gyere már, az istenért! - kapja meg a karomat. - Gyere már velem. Az orvosért kell szaladjak. A kisasszony rosszul, van. Elévette a kacagó görcse. Az a gyalázatos úrfijok, úgy látszik, csak megváratta és felültette őket. Én mindig is láttam, hogy egy nyámnyila. Csak éppen nem uzsonnázott kesztyűben.

Így lelkendezik nekem. Persze, hogy én se kezdjem a teremtésén, hogy ő meg engem csapott be. De kísérem és nem hagyom ott, már csak azért, mert kér is:

- Hát ne haragudj. Engem csak nem okolhatsz ezért. Mármost kísérj el. Nem bánok semmit. Benn tartalak a konyhában. Bebújsz a spejzba. Olyan hideg nincs ott mégse. Ráállsz valamire, hogy ne fázz fel, és magadra lököd a kendőm. Csak lefeküsznek már az urak, és csak megmelegszünk aztán. Reggel kiszöksz valahogy. Így is korábban jönnél fát vágni, mint felkél a nagysága.

Nahát ezzel elkísérteti magát az orvoshoz velem. Felcsengetjük, felverjük. Arra is várni kell, míg befogat. De legalább elhoz a kocsiján.

Én pedig csakugyan besurranok a kamrába, a konyhán keresztül. Persze ott sincs nagy meleg, de mégis.

Ráállottam két szakajtóra, a Kati kendőjével a nyakamban, és így várok. Na a nemjóját! - gondolom. - Ha napszámba futkosok és fázkódok ennyit, azzal is szerezhettem volna magamnak egy ilyen vacsorát, meg egyebet mindent.

De alig gondolok egyet, egyszercsak, csupa hűhó, nyit rá Kati:

- Nahát hallod! - sepetéli ez hirtelen. - Hát ne egye meg a fene azt, aki az oka ennek az egész bajnak. Most mondja a doktor. Hát a rendőr, az a marha, a városházáról.

- Hogy? - kérdem.

- Nahát - magyarázza. - Itt a szomszédban ragályos beteg van. Himlőben fekszik egy kisfiú. A doktor éppen délután volt nála. Persze rögtön ki kell ragasztani a veres cédulát a házra. Ez a két ház meg, akár két tojás. Még a számuk is egy. Hát az a mihaszna András, akire a cédulát bízták, ahelyett, hogy beszólna a házba, ahová küldik, kiszegezi a mi házunkra a veres cédulát a szomszéd helyet. Mi se vettük észre. Ki is gondol erre? De az a nyámnyila kérője a kisasszonynak észrevette, biztosan, mikor értük jött a kocsival. És amilyen féleszű, az is elszaladt a kocsival, ahelyett, hogy beszólt volna. Na ilyen legény se kellene nekem.

- Na dehát azt mondd, mi lesz velem? - mondtam. - Süllyedjen el a házatok urastul, himlőstül. Azt kellene kiragasztani rá egy cédulán, hogy bolondokháza. Hát legalább lefeküsznek már a gazdáid? Kijöhetek innen?

- Csak még egy percig várj - mondta a menyecske. - Csak ide futok a patikába, porért a kisasszonynak. A doktor már elment. Aztán ne félj!

Nahát ezt már megvárhatom. De csakugyan, ha tőlem kérné az én szerencsém is, hogy ilyen kalamajkákat találjak ki magamnak, nem tudnám megtenni neki - gondolkoztam ott magamban a sötétben, a szakajtókon.

Ha még csak ennyiben maradtam volna. De jön megint vissza a menyecske, és már előre dúl-fúl, amint mondja:

- Nahát, ezeket már a boszorkájuk táncoltatja. Nincs már semmi baja a kisasszonyomnak. Azon tanakodnak már, hogy mégis elmenjenek a bálba. Az úrék attól félnek, hogy a kisasszony most már attól kap kacagó görcsöt, ha nem engednek neki.

Éppen prüszkölni akarok, ahogy a nátha facsarja már, a hűléstől, az orrom, amint ezt mondja a cseléd. De nagyobb bajom, hogy fojtsam bele a kendőbe, és a cseléd hogy csapja rám a spejzajtót.

Mert most meg a nagyságája jött ki a konyhába. És hallom, amint így szól:

- Kati! Fusson azonnal kocsiért. Elmegyünk mégis. Csak tizenegy múlt még. De siessen, ahogy tud.

Ezzel ki is ment. Itt van. Most várj megint a kocsira, Marci!

Állok ott és várok ott a sötétben a szakajtón. De nem a menyecske jön ki, hanem a nagysága. És ha jól hallom, mintha a konyhaajtót zárná be.

Mi lesz ebből? Állok ott és várok ott. Már ez nem lehet istennel! Már úgy meg vagyok meredve, hogy csak a prüszkölés rázza meg a lelket bennem. Előbb még motoztak a házban. Lótás-futás. De most már csak az egerek kapirgálnak itten a polcokon a sötétben. Egyéb egy mukk sem. Több egy, tán két órája is. Hisz azalatt meg is csinálhatta volna azt a kocsit a kerékgyártó.

Miatyánk úristen! Hova lett ez a szuka? Gyere már vissza! Nem kell már semmi, csak eressz ki innen egyszer! Üdvözlégy Mária! Hiszekegy úristen! Nem marad már annyi sem az eszemből, hogy a nevemet tudjam, ha még itt kell üljek.

Hát halljanak oda! Az urak elkísértették magukat az én Katimmal a bálba. A nagysága zárta be a konyhát rám. Be se szólhatott hozzám. A spejzajtó pedig gombbal nyílt, csak kívülről.

Már jól megvirradt, mikor visszajött Kati és kieresztett. De már olyan voltam, hogy talán csak azért nem szállt ki belőlem a lélek, mert belémfagyott. Hangom sem volt a rekedtségtől.

Mondhatta már nekem, hogy: drága Marci, édes Marci, a menyecske. Csak ő támogatott az ágyáig. Hasznomat már nem vette. Tüzet rakott. Lábvizet csinált. A tejes asszony reggel úgy talált, hogy a dézsában áztattam magam. Olyan gőzben voltam, hogy majd kiszaladt tőlem, mint egy kísértettől.

De csak azt mondom az egészből, hogy így hűljön rá a bőr minden téglagyilkosra, aki két egyforma házat épít egymás mellé.