Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 12. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (4)
9.

Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra, éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt... Tovább, azért is tovább s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé állítottak oda az otromba kerék elé.

- Rajta, húzd meg! - mordult rám hol az egyik, hol a másik. - Rajta!!

Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utána fúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta.

S a másik inas ördöngős ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított:

- Rajta, húzd meg! Rajta!!

Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyelet átfogjam.

- Húzd, húzd, te gigerli! - üvöltötte a másik. - A gimnázium az jó volt, mi? de ez nem ízlik?!

Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudtak megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet rámzúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát megimádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni.

Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja.

A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a lelkemet.

Keservesen sírtam.

- Térdelj le! - mondta a fúróvezető.

Szédülten erőlködtem.

- Térdelj le és imádkozz!

Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembe ugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz.

- Imádkozz, mert beledöglesztlek! - mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belémszúrja őket.

Tehetetlenül térdre ereszkedtem.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben! - röhögte. - No! Miatyánk...

Összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak:

- Nem! Nem!

A másik ingerlően és könyörtelenül újra kezdte:

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben...

Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam:

- Mi a-a-tyánk - nyöszörögtem utána.

- Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! - Ki vagy a mennyekben...

A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban.

- Ki-i vagy a mennyekben...

- No tovább, tovább!

A többiek is ordítottak:

- Gyű te! Ne gyű! Tovább gebécske, tovább!

- Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved.

- Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod.

- Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket.

- Miképpen mi is me-e-eg bocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

- És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól... A-amen.

A kerék lassan fölengedett és visszajött a lélegzetem.

- No jól van! - mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. - Most mehetsz... Rozsda, gyere hajtani!

Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menet közben, mintha a földön húztam volna őket.

Sok keserű pillanatomat felejtettem már el az árnyékszéken. Ez volt az egyetlen hely, ahol elbújhattam a gyilkos, idegen szemek elől, s ahol ügyesen még egy fél cigarettát is el lehetett szívni.

Pár percig fáradtan és szédülten üldögéltem, aztán elővettem a fél drámát, s a füstöt egy vékony pléhcsövön, amit mindig a nadrágzsebemben hordtam, áteregettem a szomszéd kertbe.

Szép nagy kert volt ez, sok diófával és ribizlivel. A többi inasok mindenféle szúró és nyíró szerkezetet kitaláltak, hogy valamit áthozzanak a gyümölcsökből, de minden olyan távol volt tőlünk, hogy eredménytelen lett a fáradságunk. Csak egy nagy vén ecetfa állt a palánk mellett. Egyszer nagyon szomjas voltam, belekóstoltam a héjába, azt hittem, valamiféle ecet van benne, undorodva visszaköptem. Azóta, valahányszor eszembe jutott, mindig átköptem hozzá a deszkanyílásokon.

Nemsokára hallottam, hogy kiabálnak utánam a műhelyből.

- Elaludtál, te Sátán?! Gyüssz-e már a dolgodra?

Elment fölöttünk a nap, s este gondtalanul futkostunk a cirkusznál. Ez az a hely volt a városban, ahol a nóta és a jókedv virágzott. Ide jöttek ki a lányok, legények, és ide szabadultak le a város inasai is. A fölnőttek valami természetes különválasztódásban éltek, külön a parasztok és külön a mesteremberek, és két csoportban is, külön a lányok és külön a legények.

Füttyögés, vihorászás hangzott mindenütt.

Mi nagy bolond csoportokban kódorogtunk ide-oda. Elkapkodtuk a legények cigarettavégeit, s mint az eleven ördögöktől féltek tőlünk a lányok.

Ott ingerkedtünk, körülöttük, és boldogok voltunk, ha megfoghattuk a mellüket, ha belecsíphettünk kemény, megugró húsukba.

Némelyik hangosan visított, mint valami óriási madár, de egy pillanatra ravaszul elengedte magát, nálunk felejtette a derekát, s mi a könnyű ruhákon át egy pillanatra megéreztük a fölfűtött testét.

Melegek és elevenek voltak ezek a lányok: egyre kívánatosabbak lettek a számomra, és lassan élni kezdtek az éjszakáimban, mint a nyulaim és galambjaim.

Széles, világos utak nyíltak meg előttem. Korán fejlődő, nagy gyerek vagyok, mondták az ismerőseim, és én magam is éreztem azokat a hirtelen változásokat, amik végbementek rajtam és bennem.

Hétköznapokon este és vasárnap délutánonként kijártunk a Nyitrára fürödni. Itt egészen meztelenek voltunk, és többé nem kellett szégyenleni magamat a nagyobb gyerekek előtt, és alig is volt köztünk fiú, akinek szebb teste lett volna, mint az enyém. A legszebbek általában a lakatosok voltak. A szabók púposabbak voltak, mint mi, az asztalosoknak nagy csontok álltak ki a mellükből, a boltosok x lábúak és fagyott kezűek voltak, s a suszterek olyanok voltak, mintha sárga öregasszonybőrt húztak volna magukra. Szinte féltem ezektől a világos színű vézna testektől. Hiába vetkőződtek le, a csiriz és a nyers bőr ecetszaga már beleette magát a testükbe, s valami émelyítő illat terjengett körülöttük állandóan.

Nincs az az erő és hatalom, ami engem akkor a háromlábú székekhez tudott volna kötözni.

Az én mesterségem az egészen más volt. Teste és lelke volt annak, amihez az ember hozzányúlt. A szerszámok fényesek és nehezek voltak, a vasrudakban éreztem az akaratot, és örültem neki, hogy birkózni és verekedni köllött velük, ha valamit csinálni akartunk belőlük. Mennyivel mások voltunk mi akkor, ha egy vasköteggel a vállunkon, amelynek egyik vége szétbomoltan csörömpölt utánunk a földön, végigmentünk a városon, mint azok a nagyülepű suszterinasok, akik bűzös, nagy talpcsomókkal, nagy kivikszelt csizmákat cipeltek a nyakukban. Ezeket senki sem vette komolyan emberszámba.

- Vacak suszterinas! - mondták nekik a lányok lent a városban, s mintha kellemetlen érzéssel kiköptek volna. A mi kezeink fényesek voltak a bőrök nyújtásától, marcangolásától. Egyedül az örökös jókedvük volt az, ami különb volt a mienknél.

Ők sohasem gondoltak a munkájukra, mi sokat beszélgettünk a mesterségünkről, s ha más bajunk nem volt, komolyan és odaadással tudtunk dolgozni.

Még alig voltam féléve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit.

Egy napon a mester odahívott magához s azt mondta:

- Nesze itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit!?

Nehéz megpróbáltatások napja volt ez.

Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán szinte kábultan gyötörtek a kétségek.

Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt nem tudtam miért, elvágta a csavarvágó.

- Szedd ki a forgácsot a fogak közül - mondta Józsi -, és akkor jó lesz.

Újra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra.

Úgy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal s a készülő csavarommal.

Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet.

Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterban.

- Vidd be az öreghez! - mondta a Józsi. - Elég jól megcsináltad.

A mester innen is, onnan is gondosan megnézegette.

- Egyedül csináltad?

- Igen.

- Biztosan emlékszel rá?

- Egészen magam csináltam!

- Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami.

Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim.

A mester sovány, hosszú alakja, anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúzósodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza.

Éreztem, hogy az enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek lehetnének a lakatos mesterségnél.

Nagytakarítás volt nálunk, s mivel az anyám csak esténként jött hozzá, hogy valami házimunkát végezzen, vasárnapra sem lett tiszta a lakás.

- Máma ne menj sehova, fiacskám! - mondta az anyám. - Végezd el szépen a galambokat, aztán segíts kicsit nekem. Estére visszahozzák a nagymamát, szeretném, ha tiszta lakásba jönne.

A gyerekek már kint vártak rám az udvaron, de nem mentem velük. Kitakarítottuk az ólat, ők elszéledtek csavarogni, én itthon maradtam segíteni. Munka közben a műhelyi dolgokról beszéltem, anyám időnkint elénekelt egy régi falusi nótát, búsat és cifraságokkal teleaggatottat. Aztán, hogy közeledett az este, nagyanyáról kezdtünk beszélgetni. Amióta fekvő beteg volt az öreg, azóta bizonyos időközönként ide-oda hurcoltatja magát a gyerekei között. Mindenünnen elmegy, hol a lányait, hol a menyeit unja meg, sír, hogy vigyék el ebből a pokolból, s még az udvar és utca népeit is összelármázza, hogy segítsenek rajta. A környék lakói már ismerték az öreg istenes nénit, és mindenki megígérte neki, hogy holnap elviszik a másik gyerekéhez. Ez heteken keresztül ment így napról napra. Aztán végre is kocsira kellett pakolni az öreget.

- Vigyetek bogaraim, vigyetek! Ezt a gyerekemet már nem bírom tovább. Még a hajam is kihull a szenvedéstől!

A kamrában volt egy öreg ágyunk, s ezt most beállítottuk a konyhába.

- Itt fog feküdni szegény - mondta az anyám. - Mért nem könnyít már szegény öregen az isten vagy jobbra vagy balra. Egész szomorú életével ugyan csak nem érdemelte ki, hogy így kínlódjon, öregségére.

- Dolgozott eleget - mondtam én is, és hittem is, amit mondtam. Még emlékeztem azokra a napokra, hónapokra és esztendőkre, mikor az anyámmal együtt állt a teknőnél és éjjel-nappal mosták a sok idegen ruhát. Egész gőzfelhők alatt és fehér ruhahegyek között éltek, mint valami elátkozott börtönben. Aztán jött egy karácsony, és az örökre elütötte a nagymamát a teknőtől. Az ünnep reggelén mi gyerekek éppen öltözködtünk, mikor a szerencsétlenség történt. S lehet, hogy úgy, mint sok mindenféle bajnak, ennek is egyedül mi voltunk az okozói. Víz kellett a mosdáshoz, s a nagymama, aki a mi főpatrónusunk volt, korsóval a kezében elindult az udvar végén álló kúthoz. De alig hogy kitette a lábát a konyhából, nagy tompa zuhanást, a korsó csörömpölését s éles sikoltást hallottunk. Egy pillanatra megborzadtunk, aztán az anyámmal együtt, aki szintén elsikoltotta magát, kiszaladtunk az udvarra. A nagymama, mint valami halott feküdt a síkos, megfagyott földön.

- Elcsúszott! - sírt az anyám, és lehajolt hozzá, és rimánkodón élesztgetni kezdte. A többi lakók is kiszaladtak és ők is segédkeztek az anyámnak. Él - mondták. - No, semmi, él! Csak elcsúszott szegény! - Fölemelték a földről és karjaikon bevitték a lakásba. Mint egy mozdulatlan fadarab feküdt az ágyon, s csak néhány óra múlva, mikor kissé magához tért, tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Fölnyitotta a szemeit, szólni akart, és az álla akkor ferdén elcsúszott, s a torkából nem jött ki a hang.

- Megütötte a szél - mondta az egyik szomszédasszony. - Már láttam ilyesmit. Nézzék meg csak a jobb kezét és a jobb lábát, nem tudja azokat már többé mozgatni a szegényke.

És valóban a fél teste hideg és mozgathatatlan volt.

Két napig se szólni, se enni nem tudott. Aztán kicsit magához tért, mintha újra tanult volna beszélni, csonka eltördelt szavakat mondott, és mi, mint valami kis gyereket, tejjel kezdtük itatgatni egy dudliból. Szinte fölismerhetetlenül elváltozott az arca, és két-három hét alatt egészen összeaszott. És később, mikor már újra tudott enni, akkor sem szedte össze magát többet. Ott volt közöttünk, de valamennyien éreztük, hogy a mi igazi nagymamánk mégis csak meghalt azon a reggelen. Az a sovány, hosszú test, ami most néha nálunk, néha más rokonoknál fekszik az ágyon, már csak az ő régi életének a nyűgös, elfáradt árnyéka.

- Dolgozott, fiam - felelte vissza az anyám. - Egész életében húzta az igát másoknak, most meg már magával is tehetetlen.

- Bizony, az istenke mást is csinálhatott volna vele - kerepelte közbe a Mariska. - Mindig olyan nedves szegényke, mintha most született volna. Megint kezdhetek mosni utána. Én szeretem, ha nálunk van, de azért a keresztmamának se köllene mindjárt elküldeni magától.

- Jaj, jaj! Veled már nem beszélek, lányom, te már megint nyelves vagy!

- Menjetek ki, lánykák - mondtam. - Csak rontjátok itt a levegőt.

- Ki is megyünk! Nem is fogunk itt benned gyönyörködni.

- Te Lajos, olyan vagy már, mint egy főszakácsné - darálta megint a Mariska. - Csak olyan nagy fejed ne lenne!

Visítva keresztülszaladtak az udvaron. Ki az utcára, és estig nem jelentkeztek.

A lakás már tiszta volt, anyám tejet forralt, kávét főzött be vacsorára.

Később kimentünk sétálni a Fő út felé, ahonnan a nagymamának köllött érkeznie. A lánykák fogócskát kergetőztek előttünk.

- A tatácska már tudja, hogy a nagymama visszajön hozzánk? - kérdeztem.

- Oh, apátokat, tudod, hogy nem érdekli az ilyesmi. Ő szó nélkül belenyugszik abba, hogy a nagymama visszajön, csak aztán az se szidná őt folytonosan.

- Mért ilyen minden öregasszony? Ahányat még ismertem, az mind olyan mérges és kötekedő természetű volt. Az öregeknek az lenne a legjobb, ha szépen leülnének és hallgatnának. Ha nem bántja őket senki, hát ők se bántsanak senkit. Az öregemberek ilyenek is. Kint ülnek a napon s csak pipázgatnak.

- No, no, ezek nem olyan egyszerű dolgok, mint amilyeneknek te gondolod. A férfiak többnyire egészen más életet élnek, mint az asszonyok, és bizonyára ezért egészen mások ők öregségükre is. Boldogult nagytata felét sem dolgozta annak, mint amit a nagymama elvégzett. A sok munka pedig senkinek sem használ, ingerült lesz, elvadul tőle az ember.

- Azt tudom. Az inasok is attól olyan vadak. Alig tudnak szólni egymáshoz marakodás nélkül.

- Csak vigyázz, fiacskám, hogy te el ne tanuld tőlük. Az embernek mindig embernek kell maradnia. Ha pedig bántanak, csak mondd meg nekem, majd én beszélek velük okosan.

Nevettem.

- Maga még mindig úgy csinál velem, mamácska, mintha óvodába járnék. Mit szólnának nekem, ha egyszer csak bevinném az anyámat, hogy az védjen meg engem. Ha maga egyszer eljönne oda pörölni, akkor biztos, hogy én soha többé nem mennék be abba a műhelybe.

- Ez a te rossz természeted, hogy ilyen büszke vagy! Mi van abban szégyenleni való, ha egy anya elmegy azokhoz pörölni, akik az ő fiát bántják? Tudod, azt mondja a közmondás: gőgös ember, buta ember!

- Jól van, mamácska, de engem soha senki nem bánt a műhelyben, és ne is beszéljünk erről.

- Nem bánom. Hiszen tudod, hogy én erőszakkal nem avatkozom bele a dolgaidba!

Sajnáltam, hogy oktalanul megint előhoztam a műhelyi dolgokat. Anyának még mindig fájt az én inaskodásom, s valahányszor szóba jött, szinte erőszakkal meg akart győződni arról, hogy rosszul bánnak velem a többiek. Bizonyára nagyon ismerte az emberek természetét. S még mindig úgy érezte, hogy meg kell mentenie ettől a veszedelemtől. Arra azonban nem gondolt, ha egyik helyről elvesz, be kell helyeznie valahová máshová, s hogy az új hely aligha lesz különb, mint a régi volt. Természeténél fogva ő azt szerette volna a legjobban, ha egyszerűen otthon maradok mellette, ő napestig dolgozott volna, s nekem csak egy hivatásom lett volna, naponta többször megmutatnom magam, hogy még mindig ép és egészséges vagyok. Kevés gyerek volt a városban, aki, ha olyan gyöngéd természetű anyja lett volna, amilyen az enyém volt, el nem züllött volna. Erősnek kellett lennem, hogy el ne rontson az anyám nagy jósága. Szerencsénk, hogy a dolgok egy része úgy teremtődik a világban, hogy drámák és tragédiák nélkül megértsék egymást és kiegyenlítődjenek.

Egy gyökérből fakadtunk, de mégis más-más utak felé nyújtózva sétáltunk az estében. Sűrűn mentek el mellettünk az emberek, köszöntünk egymásnak, s egy-két szóval mindig mondtunk azokról valamit, akik elmentek mellettünk.

A lánykák messze előttünk lármáztak:

- A nagymama! Mamácska, már jön a nagymama!

- Hát itt van szegény - mondta az anyám, s a szemeit törülgette. - Szaladjunk, fiam!

S mindketten futni kezdtünk a szürke parasztszekér felé, ami lassan közeledett erre a kocsiúton. Először a Mihály bácsiékkal találkoztunk, s utánuk nem messzire jöttek a keresztmamáék, ahonnan most költözik a nagymama. A keresztmama kezet fogott velünk, de a nagy mahomet-lánya ránk se nézett.

- Hát neked mi bajod van, te lány? - kérdezte tőle az anyám. - Talán te is köszönhetnél az embernek!

Szélesen megvetette magát.

- Jobb dolgom sincs bizony, csak maguknak köszöngetni! Vigyék már le azt a vén mumust arról a szekérről, aztán akkor lássam valamennyiüket, mikor a hátam közepét!

- Hallgass már, a fene a pofádat! Hogy nem tudott a ménkő már régen megcsapni azzal a vén, huncut apáddal együtt... Hogy mit köll nekem ezektől kiállnom! Várj, kutya, ezért a bánásodért meg fognak nyúzni a saját kölykeid!

Ezek az emberek mindig ilyen durván, kétségbeesetten veszekedtek. Csak találkozni sem igen szerettünk velük. Hogy közülök ki volt a nagyobb bűnös, azt a legigazságosabb bíró sem tudta volna eldönteni. Az ember napszámos volt a vasúton, ő járt bevásárolni a munkások früstökre valóját, és ebben a foglalkozásában egészen elrészegesedett. Az asszony évről évre másoknak mosott, és 24 gyereket szült a világra. Nagy, felfújt teste most már roskatag volt, mint valami üresedő zsák. Ha szóltak hozzá, ingerülten durva volt, de őhozzá is csak mindig durván szóltak.

- Miért nem bánsz jobban az anyáddal, te lány? - mondta az anyám, és megfogta a testvére karját. - Látod, hogy már nem bír veletek!

- Akkor mit kodácsol mindig!

- Már megint így beszélsz, te sátán! - sipította a keresztmama, s kihúzta magát az anyám karjából, neki akart menni a lánynak.

Az nyugodtan megfordult.

- Ha olyan hős, hogy verekedni akar, akkor csak jöjjön haza egyedül! - mondta, és hátra se nézett.

Az öregasszony szinte megdermedten állt egy pillanatig, aztán ijedten rimánkodni kezdett:

- Nina, az isten áldjon meg téged! Ninácskám, ne hagyj itt, hát hogyan megyek haza az én rossz szemeimmel! Nina, lányom!

Sírt, csapkodta a kezeit. Elhúzódtam tőle, féltem, hogy egyszer csak erőtlenül rám zuhan.

A lány már elveszett valamelyik mellékutcában, s ránk hagyta az anyját, mint valami szörnyű bútordarabot.

- Ne sírj no, majd mi hazavezetünk - biztatta az anyám. - Eljössz Lajkóm a keresztmamával?

- Az isten áldjon meg, Lajkó fiam! - sírta még mindig. Magához húzott, s a hideg szájával megcsókolt. - Várjatok csak, várjatok, nem jó vége lesz ennek a mi életünknek!

A szekér már egészen hozzánk ért, a lánykák mint a boszorkányok visongtak a tetején. Az emberek megálltak nézelődni, mintha cirkuszkocsi vonult volna végig az esti utcán.

Nagymama rongyok és öreg pokrócok alatt ott feküdt a szekér fenekén ágyazott szalmazsákon. Mikor hozzá mentünk, felragyogtak a szemei. Elgörbült szájjal nevetni akart, de csak kuncogott és olyan volt, mintha összetörött volna az arca.

- Csókoljatok meg, édes gyermekeim! - nyöszörögte és hangosan elsírta magát. - Csókoljátok meg ezt az elátkozott nagymamát. Vagy üssetek mindjárt agyon. Legjobb is szeretném, ha mindjárt agyonütnétek.

Megcsókoltuk. Egészen fölé kellett hajolnom, erős promencliszag volt körülötte. Az arca hideg és reszelős volt, mint valami téglalap.

Jó kezével szinte éhesen markolászott, simogatott.

- Nyugodjon meg, mama - mondta neki az anyám. - Nem bántja magát senki. Csak magának sem szabadna mindenbe beleakadnia.

- Én olyan vagyok gyerekem, mint aki már nem is él! Adjátok meg azt a darabka kenyeremet, aztán hagyjatok, hogy vigyen el az ördög.

- Hej, mama, dehogy tud maga ilyen csöndben maradni - mondta a Giza néni, Mihály bácsi felesége.

- Én, Gizuskám? Hát bántottam én magát? Uram isten, hogy ilyeneket mondjon a menye az ember szemébe.

- Jól van, mama! Jól van! Hiszen most már az Örzsire került a sor, a lánya, ő jobban fog bánni magával.

Megérkeztünk.

A kocsis és a Mihály bácsi a szalmazsákot, ami egy ajtószárnyon feküdt, leemelte a szekérről.

- Kinyitottam a kaput, s a két ember csoszogva vitte végig az öreg terhet az udvaron. Be a konyhába. Az asszonyok leemelték a szalmazsákról, s egy székre ültették.

Színehagyott, hosszú slafrok volt rajta, sovány, mezítelen lábai térdig kinéztek alóla, beteg keze, mint valami meghalt, zöld kígyó feküdt az ölében.

Csodálatosan hosszúnak és soványnak láttam.

Megnyírt, ősz feje ijesztően ült a vállai között, a szemeiből csak két kis gomb látszott, mint valami megbújt csigaszarvakból, vékony szája mélyen legörbült arra az oldalra, ahol egész testében benne lakott a betegség.

- Nincs már szegénynek emberi formája - sóhajtotta a kocsis, mikor kimentem vele, hogy a kaput betegyem utána.

Ezen az estén sokáig együtt maradtak a rokonok. Nehezen indult meg közöttük a beszélgetés, aztán végre is mindenki kimagyarázta a saját baját, s egy rövid időre megint összetalálkoztak.

Körben, a nagymama ágya előtt ültek.

De az öreg száraz horkolással, mintha spárgahegedűt huzigáltak volna mellében, már aludt.

Mi gyerekek bementünk a szobába, kávét vacsoráztunk és vidáman énekeltünk.

(Folyt. köv.)