Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 12. szám

Sophokles: Oedipus király

tragédia

Fordította: Babits Mihály

Oedipus

Pap

Kreon

Thébai aggok kara

Tiresias

Iokasté

Követ

Pásztor

Hírmondó

Oedipus, a Dagadtlábú, a Szfinksz napjaiban érkezett Thébába, Kadmos városát a "kemény dalnok", az oroszlántestű "szárnyas csodalány" tizedelte. A Szfinksz a Talány szörnye volt: aki talányát meg nem tudta fejteni, megölte. Oedipus megoldta a talányt, s jutalmul kapta a királyságot s Jokaste királynőnek, az utolsó Labdakida-király özvegyének kezét. Sokáig békében uralkodtak. Ekkor jött a dögvész: a nép az esdeklést jelképező olajágakkal megjelenik a király színe előtt. [*]

Oedipus:

Gyermekeim, ős Kadmos friss hajtásai,
mit ültök igy körém e lépcső fokain
a bús esdeklők lombjaival lombosan?
A város tömjén illatával árad és
szent ének s hangos jajgatások öntik el.
Nem hirnököktől, gyermekeim, én magam
láttam méltónak s jöttem ime hallani,
én, mindenütt hiresnek mondott Oedipus. -
Szólj hát, öreg, mert téged illet többijök
előtt beszélni, mily lélekkel jöttetek:
féltek vagy kértek? Mindenekben rajtatok
segiteni kivánok, mert keményszivü
lennék, ha meg nem hatna, ahogy ültök itt.

Pap:

Igen, hazám uralkodója, Oedipus,
itt látsz bennünket, minden korból, itt ülünk
oltáraidnál: olyan is ki zsenge még
nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom;
én, Zeus papja, és ezek mind, ifjaink
virága, és a többi nép is lombosan
ül a tereken, Pallas kettős temploma
előtt, s Isménos jósló hamvai körül.
A város, amint magad is látod, nagyon
megingott és nem tudja fölemelni már
fejét a véres zavarok poklaiból,
pusztulva földje gyümölcsös bimbóiban,
pusztulva a legelő gulyákban s a nők
meddő szüléseiben; rajt ütött gyűlölt
lázzal a gyujtó isten, a vad döghalál,
és Kadmos háza megürül, s a fekete
Hades sirással, jajgatással, gazdagul.
Nem istenek párjának nézlek én s akik
tüzhelyedhez ültünk, e gyermekek, hanem
emberek elsejének, az élet gonosz
csapásai közt, s engesztelni az eget:
ki jöttél és föloldtad Kadmos városát
a kemény dalnok harácsától, és pedig
mi nem vezettünk, nem mutattunk módokat,
csupán az isten oktatott megváltani
életünket - igy mondják, és igy hisszük is.
Most hát óh mindnyájunk királya Oedipus,
mindnyájan im hozzád fordulva kérlelünk,
találj valami segítséget, istenek
sugallják bár, vagy ember adja ötletét.
Mert úgy látom, hogy a tapasztalt emberek
tanácsa hajt leginkább eleven sikert.
Kelj, halandók legjobbja, fogd föl városunk,
kelj, vedd gondodba! mert e föld még máig is
megmentőnek hiv régi nagy jótettedért.
Ne emlékezzünk majdan kormányodra úgy,
hogy álltunk előbb és elestünk azután:
de biztonságba vinni fogd föl városunk!
Mert akkor is szerencsés madár vezetett
szerencsét hozni nékünk: légy a régi most!
Ha már úr vagy e földön, ami vagy ma: szebb
embereken, mint pusztaságon, lenni úr!
Mivel semmi a torony, semmi a hajó
a benne-népes emberektől özvegyen.

Oedipus:

Tudom, óh hogyne tudnám, szegény fiaim,
mily epedéssel jöttök. Jól látom, hogyan
szenvedtek mind, de bár szenvedtek, senki sincs
köztetek, aki ugy szenvedne, ahogy én.
Mert mindenik gyötrelme csak egyé, csak az
övé magáé, senki másé, de az én
szivem egyként nyög rajtam, rajtad, s a hazán.
Nem is álomból ébreszt engem hangotok,
mert tudjátok meg, már sok könnyet sírtam én,
sok útat róttam gondok útvesztői közt.
S mit jól keresve, leltem, az egyetlen irt
nem mulasztvá, Menoikeus fiát, Kreont,
Phoebus pythói jóshelyére küldtem el,
sógoromat, megtudakolni, mit tegyünk?
milyen szót mondjunk? hogy megmentsük városunk.
És már a nap, ha összemérem az időt,
aggaszt: hol késik? minthogy túl a várhatón
elmarad, és a megbeszéltnél is tovább.
Ha megjön, akkor... hitvány lennék, hogyha nem
tennék meg mindent, amit az isten kiván.

Pap:

Ép jókor szólasz: most jelentik itt ezek
Kreont nekem, hogy közelegve erre tart.

Oedipus:

Urunk Apolló, add hogy mentő jóslatot
hozzon útjából! Vígan csillog a szeme!

Pap: Úgy látszik, jót hoz: máskép nem így jönne tán
bogyós babérral koszorúzva homlokát.

Oedipus: Mindjárt megtudjuk: már hallhatja szavamat.
Uram és sógorom, Menoikeus fia,
micsoda hirt hoztál az istentől nekünk?

Kreon: Jót, mert azt mondom: balsorsból könnyen lehet
szerencse még, minden jó, hogyha vége jó.

Oedipus: Mi hát a jóslat? Mert nem bízom el magam
szavadban, de előre meg se rémülök.

Kreon: Itt rögtön kivánsz hallani a nép előtt?
Vagy bemenjünk a palotába! Kész vagyok...

Oedipus: Mindannyiunk előtt szólj! E népért nagyobb
gond üli vállam, mint a saját lelkemért.

Kreon:

Halld hát amit az istentől hallottam én:
világos szókkal arra intett Phoebus ur:
fertőzetet táplál magában ez a föld:
vessük ki, ne növeljük orvosságtalan!

Oedipus:

Mily tisztulással? És minő fertőzet az?

Kreon:

Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért
lemosni. A városra vér hozott vihart.

Oedipus:

Ki az, akinek véres sorsát értheti?

Kreon:

Uram, e föld régi vezére Láios
volt, mielőtt eljöttél kormányára te.

Oedipus:

Tudom, hallottam... Látni sohse láttam őt.

Kreon:

Nyilván hát ennek haláláról a parancs:
gyilkosait hogy bosszuló kéz érje el.

Oedipus:

De hát hol vannak? Hol lehet föllelni ma
a régi bünnek elmosódott nyomait?

Kreon:

Ugy mondta, itt, miköztünk. Ki mit jól keres,
rájön - de elszalasztja, mire gondja nincs.

Oedipus:

Itthon, vagy a mezőkön lett, vagy idegen
földön, gyilkos kéz áldozatja Láios?

Kreon:

Azt mondta, jóslatért megy idegenbe és
elment! de haza többet meg nem érkezett.

Oedipus:

S nem látott semmit hirmondó vagy útitárs,
amit megtudva biztos fonalunk lehet?

Kreon:

Mind ottveszett, csak egy nem aki elfutott
rémülten, s egy dologra emlékszik csupán.

Oedipus:

Mi az? Egy dolog soknak a nyomára visz,
csak kis csücskénél foghassuk meg a reményt.

Kreon:

Utonállók estek rá, mondja, és nem egy
kéz ölte meg, hanem többeknek ereje.

Oedipus:

Utonállók? De hogyha föl nem bérelik
innen, ki adta volna erre a fejét?

Kreon:

Mi is gondoltuk ezt, de, halva Láios,
nem akadt bosszulója sok bajunk között.

Oedipus:

S milyen baj gátolhatta, mikor a király
ilyen módon pusztult, az illő nyomozást?

Kreon:

A színesdalu Szfinksz vitt rá, hogy lábaink
elé nézzünk csak s ne kutassunk tünteket.

Oedipus:

De én kutatni fogom őket ujra most!
Méltán kivánja Phoebus és méltán te is,
hogy a halottért ezt a gondot fölvegyük.
S méltó, hogy ebben én is társatok legyek
bosszut vevén e földért és az istenért.
Mert nem valami messzebb barátok miatt:
magam miatt irtom ki innen ezt a bünt.
Akárki volt gyilkossa, könnyen meglehet,
hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.
Nekem használ, ha emlékéért harcolok.
Hát menjetek most, gyermekeim, innen a
lépcsőkről és vigyétek szét a lombokat,
egyőtök gyüjtse Kadmos népét majd ide:
mindent megteszek és isten hirével itt
válik el, hogy győzünk-e majd, vagy elbukunk?

Pap:

Óh gyermekek, keljünk föl: hisz csupán azért
jöttünk ide, amit most íme megigér.
Phoebus, mert ő küldötte ezt a jóslatot,
legyen megmentőnk és bajunkat oszlató!

Kar:

Óh Zeus édes igéje, mi jót hozol a sok arannyal

1. str.

tündöklő kincses Delphiből
Thébának? Remegek, szivem elszorul, elfagy a vérem:
légy orvosa, délosi Paean!
Félve lesem szavadat, hami most vagy a
forgatag éveken át később sorakozva beteljesül:
Zengj csak, aranyragyogásu Remény fia, isteni Szentszó!

1. ant.

Kezdve veled ma imánk, Zeus égi leánya, Athéna!
s földünk védője, Artemis,
égi hug! óh, aki ülsz a kerek piac ősmüvü trónján,
s te messzelövő nagy Apolló!
hárman a végzetet oldani jőjjetek,
mintahogy egykor eloltottátok a régi csapást, mikor
égve a városon át lobogott tüze, - jertek el újra!

2. str.

Jaj nekem! ezer átok terhe nyom!
Küzködöm... egész népem beteg...
S szabadítani nincsen az észnek
fegyvere. Meg se növelheti sarjait
e dús-hirü föld, s az anyák ki nem állják
a gyötrelmes vajudásokat és belehalnak.
Egymásután szállnak el ők, lobogóbban a lángnál,
mint röpülő madarak raja, szállnak el
az Estnek istenéhez.

2. ant.

Igy veszik ezerenként városunk...
Igy hever a földön szerteszét
a ragályszagu hulla siratlan.
Hitvesek, őszbeborult bus anyák nyögik
oltár körül itt is, amott is a szörnyü
borzalmakat, könyörögve keserves imákkal.
Himnusz fakad s zord fuvolák ütemes zokogása...
Ments meg azért, jere, nyájas erőd, Zeus
arany leánya, küldd el!

3. str.

Arest, a rettenetest ki most nem öltött ércruhát,
s mégis jajok közt közeledve éget,
bird rá, háttal fordulni, s visszafutni, vagy
a révtelen Thrákia
sivatag égzajának
harcába, vagy Amphitritének
óriás ágyába.
Mert amit meghagyott az éj,
azt a nappal öli meg.
Jer, lángos mennykövek
szent hatalmát forgató
Zeus atya! jere tisztitó tüzeddel!

3. ant.

Apollo, farkasölő! segíts, hozd védő íjjadat,
melynek sodrott aranyfonál a húrja,
szakíthatatlan, s hozd fáklyáid, Artemis,
melyekkel ős Lykia
hegyei közt barangolsz!
Te is jer aranysüvegeddel,
borszin bőrü Bacchus,
földünk szülötte, hagyjad el
evoés menádjaid!
Kezedben lángoló
szál fenyővel, úgy rohanj
az istenek iszonyúját messzeűzni!

Oedipus:

Imádkozol, és amiért imádkozol,
csak szavamat s az orvosságot elfogadd,
az erőt és a könnyebbűlést megkapod.
Igérem... Bár csak még a vak hirt ismerem
és nem a valóságot... Egymagam nem is
lelek nyomot, ha nem vezérel némi jel.
S mert én csak később lettem polgár köztetek,
Kadmos egész népéhez szólok, halljatok:
Akármelyőtek tudna róla: ki keze
gyilkolta meg Lá-i-ost, Labdakos fiát,
parancsolom, hogy mindent mondjon el nekem!
S ha félni volna tán oka, előzze meg
maga a vádat: nem lesz akkor baja más,
csupán a várost hagyja el, bántatlanul.
Ha meg talán idegen földről ismeri
a gyilkost: ne hallgassa el, mert én fogom
jutalmát mérni, s hálám lesz a ráadás.
De ha nem szóltok, s egyik-másik, maga vagy
barátja bőrét féltve, megvetné szavam,
mit teszek avval, azt is meg kell tudnotok.
Kitiltom őt, akárki is, hogy földemen
melynek erejét vallom és székét ülöm,
valaki befogadja vagy szóljon vele
vagy az imákban és az áldozatban őt
társul válassza, s szentelt vízzel hintse meg.
Mindenki űzze el házából, mint e föld
fertőzetét, ahogyan Pytho isteni
jósdájából kaptuk imént a szörnyü szót.
Igy leszek én a jósistennek és a rég
halott királynak harcos szövetségese.
Ezt meghagyom hát híven teljesíteni,
mert ezt kivánjuk: én, az isten és a föld,
mely isten nélkül senyved és gyümölcstelen.
Ha nem jönne égiektől a parancs,
mosatlan tűrni mégsem illenék a bűnt,
hogy így veszett a legjobb ember és király!
Ki kell nyomozni! És mivel ma az enyém
a kormány, mely az ő kezében volt előbb,
enyém az ágya, asszonyom lett asszonya,
és gyermekével testvér lenne gyermekem,
ha nemzetségét nem szakítja meg a sors:
most, hogy a véres végzet a fejére hullt,
megvívom érte ezt a harcot, mint saját
atyámért vívnám, meg nem állit semmi sem,
mig nem tudom, ki ölte meg nagy Labdakos
fiát, ki Polydóros unokája, ős
Kadmos üke, mesés Agénor sarja volt?
S most még azt kérem én az égtől: aki nem
teszi parancsom, termést annak sem a föld
ne adjon, sem az asszony gyermeket, hanem
e mostani vész, vagy még szörnyebb, irtsa ki!
Megátkozom főleg a gyilkost, bár maga
bujik, bár cinkosokkal, a bosszú elől:
zúzza sirba hitványul hitvány életét!
S imádkozom: ha ennen házam adna tán
tudtommal és türtömmel néki tüzhelyet,
fejemre szálljon átkom minden betüje!
De, Kadmos többi népe, kiknek e szavak
szivünk szerint: Diké, az Igazság, legyen
harcos velünk halálig s minden istenek!

Kar:

Vallok, uram, hát, ahogy átkod rám köti:
Nem én öltem meg és ki ölte meg, nem is
tudom. Aki küldötte ezt a jóslatot,
Phoebus, tárhatná föl nekünk, ki ölte meg?

Oedipus:

Igazat mondasz. De ki kényszerítheti
az istent arra, amit tenni nem akar?

Kar:

Más módot mondok, amit jónak gondolok.

Oedipus:

Hármat is, ha van, el ne múlassz mondani!

Kar:

Jósnak a jós, Phoebusnak titkaiba lát
Tiresias leginkább: tőle biztosan
megtud mindent, királyom, aki kérdezi.

Oedipus:

Nem voltam ezt megtenni sem hanyag: Kreon
szólt róla, és én érte küldtem kétszer is.
Csak azt csodálom, hogy már régen nincsen itt.

Kar:

Mit mondjak még? Csak süket, ócska pletyka van...

Oedipus:

Halljam azért! Minden szót megvizsgálok én.

Kar:

Ugy hiszik, útas emberek ölték meg őt.

Oedipus:

Hallottam, de látad azt, aki látta is?

Kar:

Ha él, s szivében van egy szikra félelem,
nem fogja tán fejére várni átkodat.

Oedipus:

Mit fél a szótól, aki nem fél tenni se?

Kar:

De lesz, ki leleplezze: már az isteni
jóst hozzák vezetői, kiben egyedül
él az igazság minden emberek között.

Oedipus:

Tiresias, ki mindent vizsgálsz, tudhatót
és mondhatatlant, égi s földi titkokat,
a várost, ha nem látod is, tudod, milyen
betegség lakja; melynek, bölcs úr, harcosát,
se megmentőjét nem lelhetjük kívüled.
mert Phoebushoz - ha még nem mondta hirnökünk -
üzentünk, s ő visszaüzent, hogy oldozás
csak egy jöhet bajunkra, az, ha Láios
gyilkosait nyomozva megtaláljuk és
halállal sujtjuk, vagy száműzzük messzire.
Ne sajnáld hát madár szavából, vagy ha más
útját a jóslásnak tudod, mentsd meg vele
magadat és a várost, ments meg engemet!
mentsd meg a véres hulla bal fertőzetét!
Minden reményünk benned! És jót tenni, ha
módod van és erőd rá, legszebb áldozat.

Tiresias:

Óh jaj! keserves átok tudni azt, amit
nem-tudni jobb! Éreztem én, de mégse jól
tartottam meg... máskép nem volnék mostan itt.

Oedipus:

Mi az? Miért jössz oly kelletlen felém?

Tiresias:

Eressz haza! Könnyebben fogod hordani
sorsod, s én is enyémet, hogyha szótfogadsz.

Oedipus:

Nem jog szerint szólsz, s nem vagy hálás városunk
iránt, mely táplált, megtagadva jóslatod.

Tiresias:

Látom, hogy még magadnak sem javadra lesz
amit beszélsz, hogy hát ne érjen engem is...

Oedipus:

Ha tudsz valamit, el ne menj, az istenek
nevére! Könyörögve borulunk eléd.

Tiresias:

Őrültek vagytok, mindahányan! Én sohsem
mondom ki, ennen romlásomra, vesztedet.

Oedipus:

Mit hallok? Tudsz és nem szólsz? Érted-é hogy így
elárulsz minket, sirba döntöd városod?

Tiresias:

Én nem gyötörlek, s nem gyötröm magam se! Mit
faggatsz hiába? Nem veszed ki titkomat!

Oedipus:

Nem-é, te rosszak rossza? - fellázítanád
a kősziklát is! Fogsz-e végre szólni? Vagy
meg nem puhulsz, s nem megyek véled semmire?

Tiresias:

Követ lázítok? És te mit lázítasz? Óh
nem tudsz bünödről, csak enyémet korholod.

Oedipus:

Ki az ki föl nem ingerlődne, hallva ily
beszédet, mely egész várossal szembeszáll?

Tiresias:

Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is.

Oedipus:

Ép ami jön, azt kell hogy föltárd már nekem!

Tiresias:

Nem mondok többet. Most dühöngj, ha tetszik, és
a legvadabb haraggal őrjöngj ellenem!

Oedipus:

Harag bizony van bennem és nem fojtom el,
mit gondolok? Tudd meg, ugy tűnik föl nekem,
cinkos vagy, sőt magad a tettes, bár talán
nem kézzel ölve, csak vak voltod tiltja, hogy
azt ne mondjam: te vagy a gyilkos egyedül!

Tiresias:

Valóban? S én azt mondom: tartsd meg átkodat,
melyet imént világnak szórtál, és ne szólj
mától se hozzám; sem ezek közt senkihöz:
mert e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!

Oedipus:

Arcátlan ily szót mersz arcomba dobni? Mit
képzelsz? Hogy büntetéstől biztositva lész?

Tiresias:

Biztos vagyok már: mert az igazság velem.

Oedipus:

S ki oktatott rá? Jósművészeted talán?

Tiresias:
Te oktatsz, aki kedvem ellen szóra birsz.

Oedipus:

Micsoda szó az? Ismételd, hogy értsem is!

Tiresias:

Nem érted még? Vagy próbálgatva többre csalsz?

Oedipus:

Mondd ujra! Nem, nem hihetem, hogy érteném!

Tiresias:
Azt mondom: a gyilkos, akit kutasz, te vagy!

Oedipus:

Nem fogsz ilyent bántatlan kétszer mondani!

Tiresias:

Mást mondjak hát? Ami még jobban ingerel?

Oedipus:

Mondj amit tetszik! Most már hasztalan beszélsz.

Tiresias:

Azt mondom, hogy azokhoz, akiket szeretsz,
rut viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.

Oedipus:

S azt hiszed, ezt mind bosszulatlan mondhatod?

Tiresias:

Igen, ha van az igazságnak ereje.

Oedipus:

Van, de nem benned! Benned nincs, mert vak vagy és
füled és elméd épolyan vak mint szemed.

Tiresias:

S te nyomorult vagy, mert azt mondod rám, amit
mindenki nemsokára rád fog mondani.

Oedipus:

A te lelked az éjszakából él. Nekem
nem árthatsz és senki olyannak, aki lát.

Tiresias:

Nem sorsod az, hogy általam bukj. Ép elég
ehhez Apollo. Néki lesz majd gondja rá.

Oedipus:

Kreon találta ezt ki, vagy te egymagad?

Tiresias:

Nem Kreon a te bajod, csak te egymagad.

Oedipus:

Óh jaj, kincs és királyság és mások felett
győztes tehetség! mily irigylés árjait
gyüjtitek arra, aki boldog hirben áll!
hogy e gyeplőt is, melyet ingyen adomány
gyanánt a város kéretlen kezembe tett,
a hű Kreon, épen e régi jóbarát,
titkos fogással tőlem elragadni vágy
fölbérelvén ezt a szélhámos cselszövőt,
ez álnok mágust, aki nem lát mást, csak a
saját hasznát, de igazi jóslásra vak.
Szólj hát ugyan, hol az a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.
Én, kit te számüzetni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
De én hiszem, hogy még Kreonnal sirni fogsz
e számüzésen! Csak ne volnál ily öreg,
magad bőrén éreznéd, terved mily bitang!

Kar:

Nekünk ugy tetszik, csak harag beszélt az agg
szavaiból, s belőled sem más, Oedipus.
De nincs idő haragra. Azt kell nézni most,
hogy oldjuk meg legjobban Phoebus jóslatát?

Tiresias:

Ha király vagy is, egyenlőség jár nekem
szólni szavadra. Illet ennyi hatalom.
Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd,
s nem is Kreont fogom védőmnek mondani!
Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz:
te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz,
sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!
Tudod-e, kik fia vagy? És, hogy átka vagy
a tieidnek föld fölött és föld alatt?
Kétélü átok űz ki, apád és anyád
átka e földről, ádázlábu kergető!
Most mindent látsz, de akkor majd csak feketét!
Hol a kikötő, mely jajodnak réve lesz?
Hol a Kithaeron, mely nem visszhangozza majd?
ha megtudod, hogy néked tilos part a nász,
amelybe hajód annyi diadallal ért.
Pedig még rejtve más rémségek tengere,
hogy családostul szörny-magadhoz sujtsanak.
És most dobáld szavad sarával ajkamat!
dobáld Kreont! Nincsen tenálad senkise
halandók közt ki hitványabbként pusztul el.

Oedipus:

Hát türhetem még ezt tovább is hallani?
Nem futsz? Hajad se görbül, persze? Takarodj
vissza, ahonnan jöttél, hagyd el házamat!

Tiresias:

Ide se jöttem volna, hogyha nem hivatsz.

Oedipus:

Nem tudtam, hogy ily őrültséggel jössz, azért
hivattalak, máskép aligha teszem ezt.

Tiresias:

Előtted már csak "őrült" vagyok. Lám, apád
bölcsnek hitt hajdan és anyád is, aki szült.

Oedipus:

Apám? Anyám?... Megállj hát... Ki szült engemet?

Tiresias:

E mái nap szül és veszit el tégedet.

Oedipus:

Csupa talány a szavad, csupa rejtelem.

Tiresias:

Talányfejtéshez nálad jobban ért-e más?

Oedipus:

Csufold csak, ami tette, hogy ma nagy vagyok!

Tiresias:

Épen szerencséd hozta a bukást reád.

Oedipus:

Azt se bánom! ha a várost mentette meg.

Tiresias:

Nohát megyek már. Gyere, kisfiam, vezess!

Oedipus:

Vezessétek csak! - Nagyon is terhemre vagy.
Ha elmentél, legalább többet nem gyötörsz.

Tiresias:

Megyek, de előbb halljad, amért jöttem. Én
nem rettegek arcodtól. Rajtam nincs erőd.
Kimondom hát: az akit hirdetsz és kutatsz
és fenyegetsz, mint Láiosnak gyilkosát,
az itt van! Még ma azt hiszik, hogy idegen
bevándorolt, de nemsokára thébai
szülöttnek ismerik föl, s nem lesz öröme
a változásban: mert ki jól látott, vakon,
s ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd
botjával utját ismeretlen földeken.
És kiderül, hogy önnön gyermekeinek
testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő
anyjának fia s férje, apjának pedig
gyilkossa s ágy-utódja. - Menj be most, tünődj
szavamon, és ha rajtakapsz, hogy nem igaz,
akkor mondd, hogy már jósolásra vak vagyok!

Kar:

Kit érthetett jós-szavu szirtje Delphinek, ki rég e

1. str.

bünök-bünét véres ököllel elkövetni merte?
Most itt az idő, hogy az
fusson, sebesebben a
szélvész paripáknál!
Mert üldözi már, s lángfegyveresen
lesi villámmal Zeus fia őt,
nyomán a Halál vad
szellemei kisérik.

1. ant.

Fölvillogott hóboritotta Parnasszus tövében
a szent parancs: űzni, nyomozni a véres ismeretlent.
Mint kivert bika, bolyg a vad
erdőkben, vagy a szirtek ős
barlangjai közt ő,
nyomorún nyomorult lábbal s egyedül,
kerülve a föld jós köldökét,
melynek szava, míg él,
zsong körüle örökké.

2. str.

Rettenetet, rettenetet ráz föld a zord látnoki szó.
Nem hiszem és nem tagadom: mit tudom én, mi az igaz?
A remény dob le-föl, és vak a jelen, mint a jövő.
Mi viszály volt Polybos
nemes fia és Labdakidák közt? Sohasem
mondta hir ezt, most sem, előbb sem.
Soha még! Ki szavára hihetem, hogy a király
honi jóhire csalfa? s hogy a rejtett iszonyoknak oka ő,
kire Labdakidák bosszuja vár?

2. ant.

Nyitva Zeus s Phoebus előtt földi szivek titka, de vak
emberi jós annyira lát csak bele, mint én is akár.
Ki a bíró ilyenekben? A vetélgő tudomány
hiu földi tudomány.
Azért soha vak vádakat én nem hiszek el,
mig csak a tény nem bizonyítja.
Tudom én: mikor eljött ama szárnyas csoda-lány,
hiven állta a próbát hogy a várost szabadítsa okosan.
Soha nem hihetek róla gonoszt.

Kreon:

Polgárok, értesülve, milyen szörnyeteg
vádakkal illet engem Oedipus király,
nem tűrhetem, hát itt vagyok. Ha azt hiszi,
hogy még mostani nagy csapásaink között
szóval vagy tettel képes voltam ártani,
nincs is már kedvem többet ilyen vád alatt
sokáig élni. Mert nem ép az egyszerű
büntetés néz rám vádjaiból: iszonyubb
számomra hogy az egész város, hogy te, és
barátaim alávalónak lássanak.

Kar:

Csak indulat csikarta tán belőle ki
a gyanusítást, nem volt meggondolt beszéd.

Kreon:

Miből látszott az, mintha ép az én cselem
biztatta volna hazug szóra tán a jóst?

Kar:

Ő mondta így. Honnan gondolta, nem tudom.

Kreon:

S őszinte szemmel emelhette és igaz
lélekkel ezt a szörnyű vádat ellenem?

Kar:

Azt nem tudom. Uralkodóknak tetteit
nem vizsgálom. - Jön már házából ő maga.

Oedipus:

Te vagy? S hogy jöhetsz ide még? Van arcod és
van bátorságod fölkeresni födelem,
ki úgy állasz előttem, mint nyilt gyilkosom
s királyságomnak rajtakapott tolvaja?
Az égre, mondd, gyávának gondoltál talán
vagy őrültnek, hogy ezt tervelted ellenem?
Azt hitted, hogy nem veszem észre, mit koholsz,
vagy rájövén nem fogok védekezni majd?
Nem esztelenség volt-e e vállalkozás,
hogy így pénz és barátok nélkül trónt vadássz,
amit csak kincs és seregek foghatnak el?

Kreon:

Tudod, mit tégy most? Szavaidra szavamat
hallgasd meg, és ha meghallgattad, úgy itélj!

Oedipus:

Jól tudsz beszélni, de én nem tudok reád
hallgatni jól: mert hozzám rossznak leltelek.

Kreon:

Ép ebben hallgass rám előbb, hadd mondjam el -

Oedipus:

Ép ebben ne is mondjad, hogy nem vagy bünös.

Kreon:

Ha azt hiszed, hogy ily makacsság, oktalan,
dicsőségedre válik: nem jól gondolod.

Oedipus:

Ha azt hiszed, hogy büntetéstől mentesen
rokonod ellen törhetsz: nem jól gondolod.

Kreon:

Elismerem, hogy amit mondasz, az helyes:
de szólj, szerinted miben törtem ellened?

Oedipus:

Te birtál, - vagy tán nem te birtál rá, hogy a
hires jósért elküldjek és hivassam őt?

Kreon:

Tanácsom most is változatlan ugyanaz.

Oedipus:

Mennyi ideje mult is már, hogy Láios -

Kreon:

Hogy mi volt Láiossal? - Mert nem értelek...

Oedipus:

Mikor lett, hogy halálos kéztől elveszett?

Kreon:

Régi nagy éveket mértünk azóta már...

Oedipus:

S üzte már akkor mesterségét ez a jós?

Kreon:

Épilyen bölcs volt, s épigy tisztelték is őt.

Oedipus:

És abban az időben rólam nem beszélt?

Kreon:

Nem - előttem legalább nem beszélt soha.

Oedipus:

S haláláról nem tettetek vizsgálatot?

Kreon:

Tettünk - hogyne! - De nem jöttünk rá semmire,

Oedipus:

Hát hogyhogy akkor föl nem fedte ezt a jós?

Kreon:

Nem tudom, és nem mondom, amit nem tudok.

Oedipus:

De annyit mégis megvallhatsz, mert jól tudod -

Kreon:

Mit? - Semmit, amit tudok, nem tagadok el.

Oedipus:

Hogy, hacsak össze nem játszik veled, soha
nem fogja rám, hogy én öltem meg Láiost.

Kreon:

Rád fogott-é valóban ilyet, te tudod.
Kikérdeztél; most már hát hadd kérdezlek én.

Oedipus:

Csak kérdezz! nem hozod ki, hogy gyilkos vagyok.

Kreon:

Mondd hát: nem birod hitvesül nővéremet?

Oedipus:

E kérdésedre nem felelhet tagadás.

Kreon:

S nem uralkodtok városunkon közösen?

Oedipus:

Amit kivánhat tőlem minden teljesül.

Kreon:

S nem ülök én kettőtök mellett harmadik?

Oedipus:

Ebből látszik, mily hálátlan vagy, s rossz barát.

Kreon:

Nem: ha magadnak, szavam nyomán, számot adsz.
Figyelj először erre: ki választaná
inkább, folyvást-remegve királykodni, mint
heverni bizton, ha azért hatalma egy?
Nem az vagyok, akit jobban csábítana
a "király" név, mint a királyi élet, és
az ilyen embert józannak se tartom én.
Most nyugton élek s megvan tőled mindenem:
legyek király és mennyi kelletlen teher!
Hogy lenne hát vágyamnak édesebb a trón,
mint hatalomban uralkodni gondtalan?
Nem csalnak engem balgaságok annyira,
hogy azt kivánjam, ami sem szép, sem haszon.
Most minden ember szívből kedvel és köszönt,
engem hivat ki, aki hozzád kérni jő,
mert ettől érzi függni útja sikerét.
Miért kergessek mást, hogy elveszítsem ezt?
Bolond terv volna tőlem bármely csalfa terv.
Nem is voltam soha ilyennek embere,
mástól se türném, aki hasonlót kohol.
Ha kétkedsz bennem, menj, kérdezd meg Delphiben
a jóslatot, hogy híven hoztam-é hirül?
S ha rajtakapsz, hogy ama bölccsel bármit is
közössen szőttünk: mérjen dupla szavazat
halált reám, a tied és a magamé,
de vak gyanúból hátam mögött ne itélj!
Mert nem helyes, könnyelműn jónak tartani
azt, aki rossz, de rossznak sem azt, aki jó.
Eldobni hű barátot, annyi mint saját
életedet s amit csak legjobban szeretsz.
Idővel ezt jól megtudod, mert az igaz
embert egyedül az idő mutatja meg,
míg a hitványra első percben ráfigyelsz.

Kar:

Neked szólt ez, vigyázz, király, ha nem akarsz
botlani: gyors itélet nem jár biztosan.

Oedipus:

Hol gyorsan támad rám a titkos cselvető,
époly gyorsan kell határoznom ellene.
Ha tétlen várok, az ő terve sikerül,
míg az enyém előre elhibázva már.

Kreon:

Hát mit kívánsz? Száműzni gondolsz engemet?

Oedipus:

Óh nem! Halálra, s nem futásra szántalak.

Kreon:

Először mondd meg, mért irigyled életem?

Oedipus:

Nem nyugszol döntésembe? vagy nem is hiszed?

Kreon:

Nincs eszed, látom.

Oedipus:

A magam dolgára van.

Kreon:

Enyémre is kell lenni.

Oedipus:

Aki pártot ütsz?

Kreon:

Mit tudsz te arról?

Oedipus:

Bárhogy is - parancs: parancs.

Kreon:

S ha gaz parancs?

Oedipus:

Óh városom! Óh városom!

Kreon:

A város az enyém is, nemcsak a tiéd.

Kar:

Hagyjátok abba fejedelmek! Jókor ép
látom Jokastét jönni házából: az ő
jelenlétében e viszálynak szünni kell.

Jokaste:

Hogy gyujthattátok, szerencsétlenek! föl így
a nyelv bolond csatáját? Nem szégyenlitek
ország-bajában még külön bajt költeni?
Jer palotánkba, s te is, Kreon, menj haza:
ne dagasszátok kínná, ami semmi volt!

Kreon:

Óh testvér! szörnyű szándékkal van ellenem
Oedipus férjed, s két iszony közt válogat:
száműzni vagy hóhérnak adni fejemet.

Oedipus:

Megvallom, asszony, úgy van! Azon értem őt,
hogy gaz csellel személyem ellen tőrt vetett.

Kreon:

Ne boldoguljak, átokverten vesszek el,
ha jottát tettem abból, amit vádja mond.

Jokaste:

Az istenekre! higyj szavának, Oedipus!
Tekintsed az egekre-szóló esküket,
és engem, és e népet, amely körüláll.

Kar: Str.

Fogadd, királyom az észnek s a szívnek szavát!
Oedipus: S miben kivánod tennem azt?

Kar:

Hogy őt ki eddig sohsem volt ily őrült,
s nagy esküt tett, ne bántsd!

Oedipus:
Tudod, mit kívánsz?

Kar:
Tudom.

Oedipus:

Hát hogy gondolod?

Kar:

Régi barátokat könnyü gyanú szerint
el ne itéld aki fölesküdt hived!

Oedipus:

Tudd meg, hogy ezt kivánva az én vesztemet
kivánod, vagy hogy engem érjen számüzés.

Kar:

A Napra aki minden istenek
elseje: nem én! Égiek, földiek hagyjanak el és
ne érjenek jó véget, ha vágyam ez! -
Csak szivem marja bús sorvadó hazámnak
sorsa, ha régi sok baját
tetézi még az uj láz, friss viszály.

Oedipus:

Legyen hát: menjen! bár magamra mondok is
halált ezzel, vagy dicstelen száműzetést.
Csak a te ajkad hat meg, téged szánlak én,
nem őt: őt ott, ahol van, mindig gyűlölöm.

Kreon:

Fogcsikorgatva engedsz? Ez, ha dühödön
tuladsz, terhes emlék lesz... Ily természetek
önnönmaguknak legkinosabb terhei.
Oedipus: Nem hagysz békét, még itt vagy?

Kreon:

Már megyek. Te nem
ismersz. Ezek ismernek: én nem változom.

Kar: Ant.

Mért nem kiséred a házba, királynő, te is?

Jokaste:

Tudni kivánom, hogy mi volt?

Kar:

Vak szó homályos gyanut vert. S a vád fáj, ha mégoly jogtalan.

Jokaste:

Mindakét részről?

Kar:

Úgy van.

Jokaste:

És mi volt a vád?

Kar:

Legyen elég, elég, annyi bajunk között:
hagyjuk a szót, ha már viszályuk elült.

Oedipus:

Lásd, meddig mégy jó szándékoddal, hogy dühöm
eltompítsad, szivem jogával nem törődsz!

Kar:

Uram, nem egyszer mondtam már neked:
nem helyes-eszü, esztelen, képtelen volna közülünk,
ki tőled, urunktól, fordulna el.
Hisz hazánk csónakát annyi vad viharból
te vitted csöndes rév felé:
légy újra, hogyha tudsz most, jó hajós!

Jokaste:

Az istenekre, mondd el, uram, nékem is,
mi költhetett lelkedben ennyi haragot?

Oedipus:

Elmondom, - mert ezeknél több vagy énnekem, -
Kreon hogy trónom ellen milyen cselt koholt.

Jokaste:

Beszélj - ha biztos vádat tudsz-e ellene?

Oedipus:

Rágalmaz, hogy én gyilkoltam le Láiost.

Jokaste:

Látta talán? Vagy más szavára mondja így?

Oedipus:

Egy jóst, egy gazságmestert tolt előre, mert
saját nyelvét mindenben tisztán tartja ő.

Jokaste:

Óh, emiatt, bocsásd a szélnek gondjaid!
Hallgass rám és tanuld meg, halandók között
nincs senki jós, nincs, aki rejtelmekbe lát!
És erre könnyü példát adhat pár szavam,
mert jóslat jött valaha Láioshoz - én
nem mondom, Apollótól, csak szolgáitól -
hogy sorsa a gyermek kezétől veszni el,
aki tőlem és tőle majd születni fog.
Lám pedig rablók ölték őt meg hír szerint,
egy hármas keresztúton, ismeretlenek,
mig a fiát, ki életével harmadik
napig sem ért el, kitetette vad hegyen,
lába-csuklóit guzsbakötve szorosan.
Igy Phoebus nem váltotta be sem azt, hogy ez
megölje atyját, sem azt, ami Láiost
gyötörte: hogy saját fiától hulljon el.
Pedig hát ezt "határozták" a jóslatok.
Ne gondolj hát jósokkal, mert amit az ég
akar, hogy tudjunk, megjelenti ő maga.

Oedipus:

Mit mondasz asszony? Amit mondtál az imént,
zavarba veszti s megrendíti lelkemet.

Jokaste:

Mily izgalomba feledkezve szólasz igy?

Oedipus:

Mintha előbb azt mondtad volna, Láiost
egy hármas keresztúton érte végzete.

Jokaste:

Igy beszélték, s mindmáig tartja még a hír.

Oedipus:

És hol a hely, ahol a szörnyüség esett?

Jokaste:

A vidék neve Phokis: hol az ágas ut
Delphi iránt és Dauliából összejő.

Oedipus:

És mennyi idő mult is már azóta el?

Jokaste:

Nem sokkal később jelentél meg te a trónt
elnyerni, mintsem városunkba jött a hir.

Oedipus:

Óh jaj, Zeus, mily tettre szántál engemet?

Jokaste:

Mit vettél ugy szivedre ebből, Oedipus?

Oedipus:

Ne kérdezz, inkább felelj erre: Láios
milyen korúnak s termetűnek látszhatott?

Jokaste:

Nagy volt, az első fehérség gyült homlokán,
alakja a tiédtől nem külömböző.

Oedipus:

Én nyomorult: magamat dobtam tán imént
rémes átkok poklába, és nem tudtam azt!

Jokaste:

Mit mondasz, úram? Nem merek rádnézni így...

Oedipus:

Óh, félek, félek, mégse volt vak az a jós!
De még egy szót! hogy mindent jobban földerits.

Jokaste:

Csak kérdezz! Szavad borzalom: de felelek.

Oedipus:

Kevés emberrel kelt-e ő utjára, vagy
sok fegyveres kiséretében, mint vezér?

Jokaste:

Öten voltak, mindössze, köztük aki hirt
hozott. Egyetlen szekér vitte Láiost.

Oedipus:

Óh jaj, minden világos! És ki volt aki
hirt hozott, aki nektek mindent elbeszélt?

Jokaste:

Egy szolga. Több se menekült meg eleven.

Oedipus:

És az itt szolgál házunk mellett máig is?

Jokaste:

Már nem. Mióta halni látta Láiost
s megérkezvén a trónon tégedet talált,
kezem megfogta, ugy könyörgött, küldjem őt
ki a mezőkre, gyapjas nyájaink közé,
hogy a várostól mennél távolabb legyen.
S kiküldtem, mert megérdemelt - amennyire
egy szolga érdemelhet - ennél többet is.

Oedipus:

Van mód most rögtön visszahívni őt ide?

Jokaste:

Meg lehet tenni. De miért kivánod ezt?

Oedipus:

Már félek, asszony, úgyis túlontúl sokat
mondtam: azért akarom előbb látni őt.

Jokaste:

Jó, jönni fog. De annyit addig is talán
érdemlek én is, tudni hogy mi bánt, uram?

Oedipus:

Nem titkolom, ha már eddig jutottam - ily
hajszál-reményig! Kinek beszélnék, ha nem
neked, mikor e válságba sodort a sors?
Az én apám volt korinthosi Polybos,
anyám dórisi Meropé. A legkülömb
voltam én ott a polgárok közt, míg ez az
eset történt, mely méltán meglepett, de nem
volt, oly nagyon szivemre venni, semmi ok.
Valaki egyszer, tivornyában, ittasan,
"cserélt gyereknek" mondott engem bor között.
Dühöm aznap visszatartottam, bár alig:
másnap elmentem, s megkérdeztem effelől
apámat és anyámat. Bennük nagy harag
gyult arra, kinek száján kiszaladt a szó.
És én örültem haraguknak, de azért
gyötört is ez, mert feltünő volt s híre szállt
Titkon hát, hogy ne tudja apám és anyám,
Delphibe mentem, s Phoebus, bár nem méltatott
válaszra abban, amért jöttem, más gonoszt
jövendölt, más keserves, szörnyü dolgokat,
hogy anyámmal kell szerelembe esnem, és
e föld szinére türhetetlen fajt hozok
és hogy saját apámnak leszek gyilkosa.
Ezt hallva elfutottam, és azóta csak
a csillagok szerint mérem ki, merre van
Korinthos földje, hogy ne lássam a gonosz
jóslatnak rajtam teljesülni szégyenét.
S igy bujdokolva eljutottam arra a
tájra, hol, mondod, meggyilkolták a királyt.
Halld most, asszony, az igazságot. Amikor
a hármas keresztúthoz értem közel, egy
fullajtár jött szemembe, és egy fiatal
csikóktól vont szekéren olyan férfi, mint
leírtad. Engem ostorossuk le akart
lökni az útról, s maga is az öreg úr.
Dühömben, aki megtaszított, a kocsist
verni kezdtem, amit meglátva az öreg
kileste hogy a kocsi mellé lépek, és
kéthegyü fokosával fejtetőn ütött.
De aránytalan válaszban lett része, mert
én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy,
hogy hintajából földre hömpölyült, hanyatt.
Aztán a többit öltem meg. - Ha ennek az
utasnak köze volna Láioshoz, óh!
ki nyomorultabb akkor még, mint én vagyok?
ki gyűlöltebb az égi istenek előtt?
kit nem fogadhat sem polgár, sem idegen
házába, még csak hozzá szólni sem szabad,
minden otthonból el kell űzni. S aki ezt
az átkot mérte rám, nem más volt, mint magam!
A halott ágyát meggyalázzák ölelő
karjaim, melyek megölték őt. Nem vagyok
gonosz? Nem, mindenképpen szennyes? És ha el
kell innen futnom, nem szabad enyéimet
látnom s hazámba tennem lábamat, nehogy
anyám kedvese s apám gyilkosa legyek,
Polybosé, ki nemzett engem és nevelt.
Nem jól itél-e, aki szerint valamely
démon kegyetlen műve lehet rajtam ez?
Ne lássam, óh ne lássam, égi istenek
szent Magassága! e napot, muljak ki a
mulandók világából, mintsem ily sötét
sors szégyenterhét kelljen vinnem vállamon!

Kar:

Szorong a lélek bennünk is: de bízz, uram,
s mig majd a szemtanútól többet tudsz, remélj!

Oedipus:

Ugyis már egy reményem maradt meg csupán:
még ezt az embert, ezt a pásztort várom én...

Jokaste:

S mit kívánsz tőle, hogyha majd megérkezik?

Oedipus:

Megmondom. Ha ő minden pontban ugyanúgy
beszél, ahogy te, elkerültem rémemet.

Jokaste:

S mily pontot leltél szavaimban feltünőt?

Oedipus:

Utonállók, igy mondtad, ölték volna meg
szerinte Láios királyt. Ha most is így
beszél, többesben: nem én voltam gyilkosa.
Hiszen egy embert többnek nézni nem lehet.
De ha magányos vándorról fog szólni csak,
nyilvánvaló, hogy minden szava rám zuhan.

Jokaste:

De értsd meg hát, határozottan így beszélt,
s nem lehet, hogy meghazudtolja most magát,
hisz hallotta az egész város, nemcsak én.
De ha első szavától el is térne tán,
mégsem derülhet pontosan ki Láios
sorsa hogy jóslat-tölte volt: hisz Loxias
ugy jósolt, hogy az én fiam öli meg őt
és ez szegény ugyan nem fogja már soha
megölni őt, mert maga előbb elveszett.
Azért bizony se erre, se amarra nem
tekintenék én többé jóslatok miatt.

Oedipus:

És igazad van. Mégis küldj ki valakit
elhozni azt a pásztort. Ne mulaszd el ezt.

Jokaste:

Küldök azonnal. Menjünk palotánkba most.
Hisz mindent csak kedvedre s kedvedért teszek.

Kar:

Óh vajha sorsom lehetne, drága

1. str.

köntösül viselni szavaim
s tetteim tisztaságát, mint a Törvény
szabja, amely égi terek
mélyén fogant meg, és csupán Olympos
volt atyja, nem emberi
természetből született
meghalni, feledés soha nem fekteti sírba őt.
Nagy erő van benne, nem ismer vénülést.

1. ant.

A gőg a zsarnok ágya. A gőg, ha
felfuvódva dőrén eltelik
a sokkal, ami se helyes, se hasznos,
fölhatol a legmagasabb
csúcsra, hogy szurdék kényszerekbe hulljon,
hol semmi kapaszkodó
láb nem segít. De a szent
alázat harcát városomért védje az égi Kard!
Csak az istent hívom ügyünkben harcosúl!

2. str.

Azt aki gőgben él, gőggel jártatja kezét és szavát,
nem fél a Jog istenétől,
az eget sem tiszteli,
kerítse kezébe a Végzet,
baljós kéjek ostora,
ha igazság nélkül használja hasznát,
tilos utakra tántorul
s bántani bátorúl a Bánthatatlant.
Ki hiheti, hogy a bosszu nyílai
elkerüljék így a lelkét?
Hogyha íly gaz büszkén élhet s boldogan,
mit ér ez a kórus?

2. ant.

Nem megyek én soha tisztelni már a föld szent köldökét,
sem a bölcs phókisi jósdát,
sem a dús Olympiát,
ha mindez a kúsza jóslat
rendbe nem világosúl.
Mindenható! ha igazán megillet
ez a név - nézz felénk, Zeus,
ne hagyjon így haláltalan hatalmad:
már sorvad a jósigékben jó hitünk,
ami szent volt Láiosnak.
Nagy Apollo dicsősége elborul:
már semmise lesz szent.

Jokaste:

Nagyjai országomnak! azt gondoltam, e
koszorukkal s tömjénfüstölőkkel az
istenek áldó oltárához járulok.
Dagadva veti-hányja Oedipus szivét
ezer aggálya, s a jövőt nem méri bölcs
ember nyugodt eszével a multak szerint:
sőt minden szó megejti, ha rémet beszél.
S mivel az én tanácsom rajta nem segít,
Phoebus, ki itt közel vagy, óh Farkaskirály,
hozzád jövök uj áldozattal esdeni,
hogy hozz minden bajunkra szent föloldozást!
mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
kormányosát mily bús zavartság fogta el.

Hírnök:

Megtudhatnám-e, idegenek, tőletek,
Oedipus király palotája merre van?
Vagy mondjátok meg inkább, hol van ő maga?

Kar:

Ez itt a háza, jövevény, s ő benne most:
Gyermekeinek anyja e királyi nő.

Hírnök:

Legyen hát boldog, s éljen mindig boldogok
között, ha teljes jogszerinti hitvese.

Jokaste:

Te is légy boldog, idegen! Szives szavad
érdemli a viszonzást. Szólj hát, mit kivánsz,
miért jössz? Vagy milyen hirt hoztál minekünk?

Hirnök:

Jó hirt házadnak és férjednek, asszonyom.

Jokaste:

Mi az a jó hir? És kitől a megbizás?

Hirnök:

Korinthosból. S szavaimon te jóllehet
örülni is fogsz: hogyne? - de busulni is.

Jokaste:

Halljam hát: hogy tehetnek ily kettős hatást?

Hirnök:

Királlyá fogják választani Oedipust
a földszoros lakói is: ez ott a hir.

Jokaste:

Hogyan? Már nincs kormányon öreg Polybos?

Hirnök:

Nem: mivel már a halál tartja sírban őt.

Jokaste:

Mit szólsz? Oedipus apja meghalt? Igaz ez?

Hirnök:

Ha nem mondok igazat, haljak meg magam.

Jokaste:

Te lány, szaladj, ahogy csak tudsz, vidd hírül a
királynak ezt! Oh istenek jóslatai,
hol vagytok? Ez az ember volt, kit Oedipus
került, hogy meg ne ölje: és most lám, szegényt
megölte, nem ám Oedipus, hanem a sors!

Oedipus:

Drága Jokastém, édes asszonyom, miért
hivattál ki a palotából engemet?

Jokaste:

Hallgasd meg ezt az embert, s lásd magad, mi lett
az istenek szentséges jóslataiból?

Oedipus:

Ki ez az ember, s mit tud nékem mondani?

Jokaste:

Korinthosból jött, avval a hirrel, hogy agg
atyád, Polybos, meghalt, és többé nem él.

Oedipus:

Mit mondasz, hirnök? Hadd hallom magadtól ezt.

Hirnök:

Ha már erről kell szólanom:
tudd meg, hogy ő valóban elhalálozott.

Oedipus:

Beteg volt? vagy valaki cselt vetett neki?

Hirnök:

Elaggott testet kis betegség is ledönt.

Oedipus:

Ugy látszik hát, betegség ölte meg szegényt?

Hirnök:

És az, hogy hosszu éveket mért élete.

Oedipus:

Aj! haj! mit ér hát, asszony, megkérdezni még
a jós Pythó oltárát, és a madarak
légben rikoltó hangját? Hisz szerintük én
lennék apám gyilkossa: pedig ő a föld
alatt pihen már, ime! én meg itt vagyok
s kardhoz se nyultam - hacsak az nem ölte meg,
hogy reám vágyott: s igy lettem halála én.
Ő sírban már, s magával vitte e bolond
semmirevaló jóslatoknak hitelét.

Jokaste:

Nem mondtam én meg régen és előre ezt?

Oedipus:

Mondtad, de engem megzavart a félelem.

Jokaste:

Ne adj hát semmit ilyenekre ezután.

Oedipus:

S anyám ágyától ne borzadjak? Lehet ez?

Jokaste:

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors
rabja, s előre semmit sem lát biztosan?
Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.
Te se remegj, hogy anyád szeretője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
saját anyjával. Aki ílyet nem nagyon
vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.

Oedipus:

Mindezeket jól mondtad volna, ha anyám
se élne már! De ő még él, s a rettegés
nem hagyhat el, akármily szépen is beszélj.

Jokaste:

Apád halála mégis nagy könnyebbülés.

Oedipus:

Igaz: de még sulyos rém anyám élete.

Hirnök:

Mily anya az, hogy tőle így remegsz, király?

Oedipus:

Meropé, öreg: akivel Polybos élt.

Hirnök:

S mi benne az, mi ilyen rettegésbe ejt?

Oedipus:

Egy rém-jóslat az istentől, óh jövevény!

Hirnök:

Elmondhatod? Vagy másnak tudni nem szabad?

Oedipus:

Sőt inkább. Azt jósolta egyszer Loxias,
hogy anyámmal kell majdan szeretkeznem és
apám vérét saját kezemmel ontanom.
Ezért is hagytam magam mögött messzire
Korinthost: és szerencsém volt ez - óh pedig
nincs a szülők tekinteténél édesebb.

Hirnök:

És ettől félve vagy hazátlan máig is?

Oedipus:

Nem akarok apámnak lenni gyilkosa.

Hirnök:

Hát mért ne oldjalak föl én e rettegés
alól, hisz jó szándékkal jöttem, óh király?

Oedipus:

Méltómód hozzád hálás is lennék ezért.

Hirnök:

Hisz avval is jöttem főképpen, hogy, ha majd
hazajössz, csöppen tőled nékem valami.

Oedipus:

Sohse megyek én szüleimmel együvé!

Hirnök:

Látszik, hogy nem tudod, mit cselekszel, fiam.

Oedipus:

Hogy érted ezt, öreg? Az istenekre! szólj.

Hirnök:

Ha csak ez gátol abban, hogy még hazatérj -

Oedipus:

Félek, hogy ott utolér Phoebus igaza.

Hirnök:

S hogy átok szennye ég rád szüleid miatt?

Oedipus:

Attól, öreg, örökké attól rettegek.

Hirnök:

Tudod-e hát, hogy minden ok nélkül remegsz?

Oedipus:

Hogy, ok nélkül? Hisz csak szülők a szüleim?

Hirnök:

De Polyboshoz nincsen vér szerint közöd.

Oedipus:

Mit szólsz? Nem vagyok édes fia hát neki?

Hirnök:

Csak épenúgy, nem jobban, mint akár nekem.

Oedipus:

Apám nem jobban apám, mint aki nem az?

Hirnök:

Polybos sem volt apád, én se vagyok az.

Oedipus:

Mért hívott hát fiának akkor engemet?

Hirnök:

Mert, tudd meg, ajándékba kezemből kapott.

Oedipus:

S ha mástól kapott, mért szeretett annyira?

Hirnök:

Mivel magának sohasem volt gyermeke.

Oedipus:

S te ugy vettél, vagy találtál, hogy neki adj?

Hirnök:

Kythaeron erdős völgyei közt leltelek.

Oedipus:

S mi célból jársz te ílyen vad vidékeken?

Hirnök:

Mert én őriztem ott a hegyi nyájakat.

Oedipus:

Pásztor voltál hát? aki bérbe kódorog.

Hirnök:

De megmentőd is, fiam, kinjaid között.

Oedipus:

S micsoda kínok közt találtál engemet?

Hirnök:

Lábad csuklói megmondhatják néked azt.

Oedipus:

Óh jaj, miért említed régi bajomat?

Hirnök:

Én oldtam meg átfűzött bokád kötelét.

Oedipus:

Jaj szörnyü szégyen! Ilyen pólyám volt nekem!

Hirnök:

És erről kaptad Dagadtlábu nevedet!

Oedipus:

S anyám vagy apám tette ezt velem? beszélj!

Hirnök:

Azt jobban tudja az akitől kaptalak.

Oedipus:

Hát nem magad találtál? Más adott neked?

Hirnök:

Nem... Egy másik pásztortól vettelek csak át.

Oedipus:

Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

Hirnök:

A Láios házanépéhez tartozott.

Oedipus:

Aki e földnek volt királya azelőtt?

Hirnök:

Igen, ugyanaz: annak volt ő pásztora.

Oedipus:

És él még ez az ember, hogy láthassam őt?

Hirnök:

Ti idevalók, jobban tudhatjátok ezt.

Oedipus:

Ti, kik itt álltok, ráismer-e köztetek
valaki a pásztorra, kiről ez beszél,
hallott-e róla itt vagy künn a földeken?
Szóljatok! mindennek ki kell derülni most.

Kar:

Ugy hiszem, senki más az, mint kit ép előbb
kivántál ide a mezőkről: ezt csak a
királynő tudná igazán megmondani.

Oedipus:

Jokaste, tudsz-e róla, hogy kit az imént
hivattunk, s kiről szólt a hirnök, egy személy?

Jokaste:

Mi az? Kiről szólt? Mit törődsz te vele? Jobb,
ne is végy számba ilyen üres fecsegést.

Oedipus:

Szó sem lehet, hogy íly nyomokra jutva már
föl ne derítsem származásom titkait.

Jokaste:

Az istenekre, hogyha kedves életed,
ezt ne kutassad! - Elég kín ez énnekem!

Oedipus:

Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint
háromszoros rabszolga: rád nem szégyen az!

Jokaste:

Mégis: fogadj szót, kérlek, ne kutass tovább!

Oedipus:

Hogy fogadjak szót? Nékem látni s tudni kell.

Jokaste:

Én jót mondok... Én a legjobbat akarom...

Oedipus:

Már ez a jó régóta gyötri lelkemet.

Jokaste:

Boldogtalan, bár sohse tudnád meg, ki vagy!

Oedipus:

Menjen valaki, hozza a pásztort elém! -
S csak védje rangos családját a női gőg.

Jokaste:

Jaj, szerencsétlen! ez az egyetlen neved:
csak így hívhatlak, soha máshogy ezután.

Kar:

Miért rohant el a királynő, Oedipus,
ilyen vad fájdalommal? Félek, ebből a
különös némaságból nagy baj tör ki még.

Oedipus:

Jöjjön, aminek jönni kell! Meg akarom
ismerni származásomat, ha koldus is!
Jokaste tán, mert minden asszony nagyranéz,
szégyellni fogja alacsony családomat.
De én a Sors fiának vallom magamat,
ki minden jót ad, és pirulni nem fogok.
Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek
más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?

Kar:

Már a jövőt látom én és Olymposra jósolom:

Str.

Újra se tellik a hold még, óh Kithaeron
völgye s téged fogunk énekelni,
mert a te gyermeked Oedipus király,
anyja és dajkája voltál:
tánccal ünneplünk, ki országunk fejedelme iránt jó voltál, nyájas voltál,
Jó orvos, Apolló, ünnepünkre adj áldást!
Ant. Nimfaleány szült, óh melyik halhatatlan tündér szült?
Kedvese a csucsokon bolyongó Pánnak,
vagy Apolló volt az ölelője?
Vad hegyi réteken ő is ott tanyáz.
Tán a kyllénéi isten,
vagy tán Bacchus volt apád a fényszemü erdei lányok közt a legszebbiktől,
akikkel örökké eggyütt játszik, eggyütt jár.

Oedipus:

Ahogy én nézem, öregek - habár soha
nem láttam őt - az a pásztor jön, ugy hiszem,
akit oly rég kerestünk, mert agg élete
e hirnök életével, egykorú lehet,
s azokban, akik vezetik, fölismerem
szolgáimat. De jobban tudhatjátok ezt,
mint én: nektek bizonnyal régről ismerős.

Kar:

Csakugyan ismerős is, mert ha valaki,
ő az: a Láios hüséges pásztora.

Oedipus:

Te szólj először, korinthosi idegen:
erről beszéltél?

Hirnök:

Erről, akit jönni látsz.

Oedipus:

Hé, öreg, jer hát, nézz szemembe és felelj
kérdéseimre. Láiost szolgáltad-é?

Pásztor:

Nála vásált születtem, szolga nem vagyok.

Oedipus:

S mi volt a munkád, milyen volt az életed?

Pásztor:

Nyája mellett bolygtam le éveim javát.

Oedipus:

S melyik vidéken volt karámod többnyire?

Pásztor:

Kithaeron bércén tanyáztam, vagy akkörül.

Oedipus:

Hát ezt az embert láttad-e valaha ott?

Pásztor:

Mit csinált ott ez? Vagy hát kiről is beszélsz?

Oedipus:

Itt - aki itt áll. Volt-e dolgod már vele?

Pásztor:

Nem: ahogy hamarjába visszagondolok.

Hirnök:

Nem is lehet csodálni ezt, király. De én
tisztán eszébe juttatom. Mert arra még
tudom, emlékszik, hogy Kithaeron oldalán
hogy volt, mikor, két nyájjal ő, és eggyel én,
szomszédban kóborogtunk három éven át
tavasztól őszig hat-hat hosszu hónapot?
s a tél jöttével én saját tanyám felé,
ő Láios aklába hajtá nyájait.
Úgy volt-e minden, ahogy mondom, vagy nem úgy?

Pásztor:

Igazat mondasz, noha bizony rég esett.

Hirnök:

Most emlékezz rá, nékem ott egy kis fiut
adtál, hogy fölneveljem, mint a magamét.

Pásztor:

Mit akarsz evvel? Miért kérded tőlem ezt?

Hirnök:

Itt áll, barátom, ez volt az a kisfiu.

Pásztor:

Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el íziben?

Oedipus:

Lassan, öreg, mit bántod őt? Hiszen a te
beszéded inkább érdemelne korholást.

Pásztor:

De, kegyelmes királyom, mit vétettem én?

Oedipus:

Mért nem szólsz a kisfiuról, ha kérdenek?

Pásztor:

Nem tud ez semmit, csak beszél! Mit ér vele?

Oedipus:

Ha jószántodból nem felelsz, majd sírva szólsz!

Pásztor:

Az istenekre! vén ember vagyok: ne bánts!

Oedipus:

Hamar valaki kösse hátra a kezét!

Pásztor:

Óh jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

Oedipus:

Te adtad ennek a fiut, kiről beszél?

Pásztor:

Én adtam. Bár meghaltam volna aznapon.

Oedipus:

Ma fogsz meghalni, ha nem vallasz igazat!

Pásztor:

Jaj, ha vallok, még biztosabban meghalok.

Oedipus:

Ez az ember, ugy látszik, kibuvót keres.

Pásztor:

Nem én, hisz mondom: tőlem kapta a fiut.

Oedipus:

S te hol vetted? Másé volt, vagy a magadé?

Pásztor:

Nem az enyém - én is kaptam valakitől.

Oedipus:

A városból? Ki volt az? S mily ház gyermeke?

Pásztor:

A nagy égre! ne kérdezz többet, óh király!

Oedipus:

Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

Pásztor:

A Láios házából volt a kisfiu.

Oedipus:

Szolgaporonty? Vagy rokonságából való?

Pásztor:

Jaj, jaj! most kell a szörnyüséget mondani!

Oedipus:

S nekem hallani! Mindegy: meg kell hallanom.

Pásztor:

Azt mondták, hogy saját fia: de hogy van ez,
csak a királynő mondhatná meg odabenn.

Oedipus:

Tán a fiut ő adta néked?

Pásztor:

Ő, király!

Oedipus:

S mit kivánt tőled?

Pásztor:

Hogy veszítsem el szegényt.

Oedipus:

A saját anyja! Szörnyü!

Pásztor:

Bal jóslat miatt.

Oedipus:

Mi volt az?

Pásztor:

Hogy meg fogja ölni szüleit.

Oedipus:

És miért adtad ennek az öregnek át?

Pásztor:

Megszántam, és azt hittem, ő majd elviszi
idegen földre, ahol ő lakik... De csak
nagyobb bajra mentette meg. Ha te vagy az,
mint ettől hallom: szörnyüségre szült a sors.

Oedipus:

Oh jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Óh napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el,
kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!

Kar:

Jaj, emberek! emberek!

1. str.

Milyen semmibe veszlek én múló életekkel!
Kinek lehet itt nagyobb
boldogsága a földön, mint
amit adhat a látszat, mely
látszik, s látszva enyészik?
Gyász példád van előttem, gyász
sorsod démona, Oedipus! és boldognak az ég alatt
senkit se dicsérek.

1. ant.

Fölhágtál az orom felé,
ijjad célba feszült, a dús boldogságot elérted!
Ég adta, lebirtad a
horgaskörmü dalos leányt,
vészben szomoru városom
élén mint torony álltál!
És azóta te vagy a király
országunkban, a legnagyobb tisztesség a tiéd, a nagy
Thébában uralkodsz.

2. str.

De most tenálad nyomorultabb ki van?
Ki él jobban a vad végzettel egy
fedél alatt? óh változás!
Óh jaj! Oedipus dicső feje!
Ugyanaz a rév
nyilt meg, ugyanegy
asszony öle nyilt
apának és fiunak!
Jaj, nyomorult, hogy türhetett eddig is ős hazád röge?
Apai föld hogy viselt a hátán?

2. ant.

Nyomodba ért a mindent látó Idő,
törvényt tart a sötét szerelmeken
a szülött és szülő között.
Óh jaj! Láios szegény fia!
Bár ne láttalak
volna sohase!
Hangosan sirok:
Senkiért se sírtam így,
mint ma teérted, mert te adtad vissza belém a lelket hajdan
s bús szemeink álmát is visszahoztad.
Hirmondó: Óh városunknak mindig tisztelt nagyjai
mit kell most hallanotok, mit kell látnotok,
mily fájdalmat kell érzenetek, hogyha még
előttetek Labdakos ősi háza szent.
Mert sem az Ister, sem a Phásis árjai
nem moshatják tisztára ezt a házat, oly
iszonyt rejt, s tár elétek majd, nem kényszerű,
hanem önkénytes fátumot: de nincs csapás
szörnyűbb, mint amit ember önmagára mér.

Kar:

Amit eddig tudunk már, semmi borzalom
nem hiányzik abból se: mit mondhatsz te még?

Hirmondó:

A felséges Jokaste meghalt! Ennyi az,
mit első szóval mondhatok, hogy rögtön értsd.

Kar:

Óh szerencsétlen asszony! és mi ölte meg?

Hirmondó:

Maga magát. De ami legkeservesebb,
nem tudhatod! csak aki látta, tudja azt.
Mégis, ahogy emlékem egyre festi még,
hallgasd meg a szegénynek szenvedéseit.
Mint bánatától megzavart, rohant a nagy
csarnokon át, be egyenest a hitvesi
ágyhoz, tizujjal tépve bomlott fürteit.
Mihelyt beért, magára csapta ajtaját,
a rég halottat kiátkozva, Láiost,
régi szerelmét, és a baljós foganást,
amely megölte, őtmagát pedig saját
fiára hagyta, annak szülni szörnyü fajt.
Ágyát is, melyben szülte, kétszer átkozott,
férjétől férjét, s gyermekétől gyermekét,
Hogy azután mi módon halt meg, nem tudom:
mert Oedipus üvöltve tört be, s így nem is
láttuk többé királynőnk vergődéseit,
csak őt bámultuk, hogy rohan föl és alá.
Rohant és tőlünk kardot kért, majd asszonyát
kérdezte, ki nem asszonya volt, mert neki
s gyermekeinek egyformán az anyja volt.
Addig őrjöngött, mignem hozzá vitte egy
isten - mert ember nem vezette senki ott.
Szörnyet hördülve mintegy titkos jel nyomán
ment a szárnyas ajtónak, kiemelte azt
sarkaiból, és a szobába beesett.
S megláttuk a királynét. Ott függött szegény,
nyaka körül egy kötél hurka. Ahogy őt
észrevette, rettentőt jajdult a király,
úgy oldta meg a hurkot. És mikor a holt
földön hevert, iszonyu látvány várt reánk.
Mert letépvén az aranyból vert kapcsokat,
melyek fölfogták a királynő köntösét,
fölkapta s szeme golyójába szúrta, így
kiáltva: "Nem láttátok, miben éltem én,
nem láttátok, mily rémségeket tettem én,
ne lássátok most, kiket oly jó látnotok
s kiket legjobb lett volna sohse látnotok!"
Igy nyögve és pilláit fölemelve szúrt
és újra szúrt. Vérrel festette arcait
kifolyt szemének vére, és nem csöppeket
csurgatott rajta végig: zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor volt a vér
az ő arcán, fekete zápor és vihar.
Óh szörnyüség! ketten okoztak ott halált,
férfi és asszony, s ketten szenvedtek halált.
Máig igaz szó volt a régi szó e ház
felől, hogy "áldott": mától fogva rajta már
halál, jaj, átok, szégyen, és a szomorú
szavak más szennye - egy sincs ami nem tapad.

Kar:

S hogy csöndesült meg kínja? Hogy van most szegény?

Hirmondó:

Most azt kiáltja, nyissanak kaput, hogy a
thébai népnek megmutassák azt, aki
apját megölte, s anyját - el se mondhatom!
Most önmagát száműzi, többé nem marad
házában, - mint kit maga-szabta átka sujt.
De támaszra és vezetőre van neki
szüksége - máskép hogy viselje el baját?
Mindjárt te is meglátod. Nyilnak a kapu
zárai már: és oly jelenet jő eléd,
mely ellenségben is szánalmat keltene.

Kar:

Óh emberi szem bús réme. Kinok
kinja! Soha még nagyobb kinokat
nem láttam én. Milyen őrület
szállt meg, nyomorult! Mely isten ugort
rá legnehezebb ugrásaival
bús végzetverte fejedre?
Ajjaj, te szegény! Még látni se jó
téged! Pedig én mennyit akarnék
kérdeni tőled, tudni felőled!
de borzalom fog előled!

Oedipus:

Ajjaj, ajjaj, boldogtalan én!
Hol járok a földön? Merre száll,
kikhez jut el ajakamról a hang?
Óh jaj, sorsom, mire vittél?

Kar:

Még sohse látott, sohse hallott bajba vitt.

Oedipus:

Óh vak homály

1. str.

ködje, szememre borult örök éjszaka,
névtelen reménytelen, végtelen!
Jaj! Jaj!
S még egyszer jaj! jaj! Sebeim fulánkja és
sorsom emléke együtt rontanak reám.

Kar:

Nem is csoda, ha annyi bajaid között
kétszer nyögöd és kétszer érzed kínodat.

Oedipus:

Baráti szív,

1. ant.

csak te maradsz ma is oldalomon: hiven
ápolod szegény vakot: gondozod.
Úgy, úgy!
Tudom, hogy itt vagy, tisztán hallom hangodat
s megismerem, habár sötétben járok én.

Kar:

Óh szörnyü tett! Hogy bírtad így kioltani
szemed fényét? Mely isten izgatott reá?

Oedipus:

Apolló, ki más, Apolló adott

2. str.

száz bajomnak ily végső teljesedést.
De nem más szúrta ki szemem, csak én, csak én magam.
Mit ért a szem nekem,
ha látva sem láthattam volna semmi jót?

Kar:

Biz ahogy mondod, úgy igaz.

Oedipus:

Mi még amit láthatok,
hallhatok, szerethetek,
mi öröm érhet még, barátaim?
Óh vezessetek el messzire, földetek
bús fertőzetét, messzire, híveim,
átkos életemet. Nincsen nálam akit
jobban gyűlöl az ég.

Kar:

Boldogtalan! mert lelked époly szörnyü, mint
a sorsod. Bár ne tudnék rólad semmit én!

Oedipus:

Átkozott aki megoldotta zord

2. ant.

bérci réten csöpp lábaim kötelét
és megmentette életem: nincs benne köszönet!
Ha akkor meghalok,
magamnak sem, nektek sem lennék ily teher.

Kar:

Én is azt jobbnak tartanám.

Oedipus:

Sem agg apám gyilkosa
nem lehetnék akkor én,
sem annak férje, ki világra szült.
Most istentelen és bűn fia, az vagyok,
mocskosan szüleim ágyán osztakozó.
Hogyha a rossznál van valami rosszabb még:
nékem adta a sors.

Kar:

Nem tudom, hogy helyesleném bús tettedet:
jobb volna tán nem élned, mint hogy vakon élj.

Oedipus:

Ne mondd hogy nem legjobban tettem azt amit
tettem, és ne adj nékem ily tanácsokat!
Mert nem tudom, ha látnék, hogy néznék apám
szemébe majd, ha alvilágba szállok én,
se szegény anyáméba, mivel ellenük
olyan bűnt tettem, amilyenre nincs bitó!
Vagy azokat kívánjam látni még, akik
úgy lettek, ahogy lettek, gyermekeimet?
Óh nem, az én szememnek már nem kellenek
sem ők, sem ez a város, sem a bástya, sem
az istenek szobrai, melyektől magam,
ki egymagam voltam Thébában legkülömb,
tiltottam el magamat, és mindenkinek
meghagytam, hogy lökjék ki házukból a gazt,
kit a Láios vére bélyegez, s az ég.
És nektek is még hogy lehetne szégyenem
nyilt tudatával nézni szemetek közé?
Sehogyse. Sőt ha hallás forrásának is
volna zsilipje, nem haboznék percre sem
oly teljesen elzárni gyászos testemet,
hogy se ne lássak, se ne halljak. Édes a
lelket a szenvedéstől messze tartani.
Óh jaj Kithaeron, mért fogadtál lombjaid
közé? Mért nem öltél meg rögtön? hogy soha
ne tudta volna senki származásomat.
Óh Polybos, Korinthos és te őseim
vélt palotája, mért tápláltál engemet?
szép bőr alatt csúfságok gennye voltam én!
s most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.
Óh hármas ösvény, tölgyeserdő, sűrü völgy
s te szurdék, ahol összejő a három út,
kik fölittátok ujjaimról csorduló
vérét apámnak: emlékeztek, köztetek
mit tettem én? S még idejőve azután
mit tettem itt?! Óh szerelem, óh szerelem!
mely szültél engem, s megszült magvadat megint
méhedbe fogva vetettél világra szörny
testvér-apát, apával-testvér gyermeket,
fiával feleség-anyát, és ami csak
lehet emberi kötelékben borzalom!
De szólni sem szép arról, amit tenni rút:
az istenekre, rejtsetek hát engem el
messzire innen, öljetek meg, dobjatok
tengerbe, hogy ne lássatok többé soha!
Tegyétek meg, ne átalljátok átkozott
testemhez nyúlni: nincs ok félni, mert amit
szenvedek én, el nem viselné ugyse más!

Kar:

Kívánságodban cselekedni és okos
tanácsot adni épen jókor jő Kreon,
helyedben városunk egyetlen őre már.

Oedipus:

Óh jaj, milyen szavakkal szólítsam meg őt?
mit várhatok jogossan tőle? - mert imént
igazságtalan voltam hozzá és gonosz.

Kreon:

Nem jöttem gúnyolódni rajtad én, se mult
sérelmeket szemedre hányni, Oedipus.
De ha nem néztek emberekre, emberek,
tekintsétek legalább a nagy Hélios
mindent dajkáló lángját, és ne hagyjatok
Nyilt téren ilyen átkozottat, kit se föld,
sem égi zápor, sem a napfény nem tür el.
Vezessétek rögtön a palotába őt:
mert nem való, hogy más valaki, mint rokon,
lássa és hallja rokonának kínjait!

Oedipus:

Az égre, már ha reményemen felül ily
jó vagy irántam, aki legrosszabb vagyok:
hallgass rám, kérlek, érted és nem magamért!

Kreon:

Mily kívánságot unszolsz teljesítenem?

Oedipus:

Vess engem e városból messze mielőbb,
vad földre hogy ne halljam emberek szavát!

Kreon:

Megtenném, hidd el, csakhogy legelőször az
istentől kell itt megkérdezni, mit tegyünk?

Oedipus:

De hisz ő már világos szóval veszni szánt
engem, mint apagyilkost és szentségtelent.

Kreon:

Mondott ilyesmit. Mégis, ahogy most vagyunk,
jobb isteni tanácsát újra kérdeni.

Oedipus:

S ily nyomorultért kérdenétek szent szavát?

Kreon:

Legalább a szent szóban te is bízni fogsz.

Oedipus:

Benned is bízom, s bizalommal fordulok
hozzád: temesd el illőn, aki odabenn
maradt, meg is kell tenned ezt testvéredért.
De ezt az ősi várost arra ne itéld,
hogy átkommal lakója legyek eleven:
hadd lakjam a hegyek közt, ahol áll hires
Kithaeronom, amellyel apám és anyám
még életemben választottak síromul,
és haljak úgy, ahogy ők gondolták el azt!
Bár jól tudom, betegség vagy más ily halál
nem ölhet meg: hisz nem kerültem volna el
hajdan sem azt, ha nem rosszabbra szán a sors.
De menjen már, amerre indult, végzetem!
Fiúgyermekeimmel szinte ne törődj
sokat, Kreon! hisz férfiak, s akárhová
vetődjenek, nem lesz hiányban életük.
De van két szegény leánykám, kiknek soha
nem terítettek eddig asztalt nélkülem,
soha külön: s ha volt királyi jó falat
ajkam számára, abból nékik is jutott:
vedd őket gondjaidba, s engedd meg nekem
könnyek között utolszor átölelni még!
Ne késsél,
nemes király: ölelve őket azt hiszem,
époly enyémek, mint amikor még láttam is.
Az égre!
mit is beszélek? Hisz már két kis édesem
sírását hallom! Óh hát megsajnált Kreon,
kiküldte hozzám drága gyermekeimet!
Kiküldte!

Kreon:

Igen, én gondoskodtam erről. Mindig úgy
szeretted őket: tudtam, örömödre lesz.

Oedipus:

Légy boldog hát, és legyen fáradságodért
az istenség jobb őriződ, mint volt nekem!
Kislányaim, hol vagytok? Jertek ide, hogy
elérjenek testvéri kezeim, e bús
kezek, melyek tették, hogy így kell látnotok
szegény apátok egykor oly fényes szemét!
Óh jaj, nem-látva és nem-tudva lettem én
apátok attól, aki szült rég engem is!
S ha nézni többé nincsen szemem, legalább
siratlak, elgondolva, milyen keserű
élet vár rátok künn az emberek között.
Mily ünnepség, micsoda összejövetel
lehet a nép közt immár, ahonnan ti nem
sirva jöttök majd vissza, mulatság helyett?
És ha eladó-sorba fogtok jutni még
ki lesz aki vállalja, szegény gyermekek,
azt a sok szégyent s átkot, ami szüleim
s szüleitek miatt titeket érni fog?
Mert mily átok hiányzik itt? Apátok az
apját megölte, anyját meggyalázta, és
abból a földből fakasztott föl titeket,
ahonnan egykor önnön élete fakadt.
Ez mind nektek lesz szégyen. És ki vesz el így?
Senki, szegények, senki! Szinte bizonyos:
szüzen fogtok fonnyadni majd és szárazon.
S te óh Menoikeus fia, ki egyedül
maradsz most atyjuk - mert mi kiktől életet
kaptak, meghaltunk mind a ketten - el ne hagyd
rokonaid szegényen, bolygva, férjtelen,
ne tedd enyémmel egyenlővé sorsukat!
Könyörülj rajtuk! Lásd, ily ifjan semmijük
nincs már, csak ami tőled juthat még nekik.
Igérd meg, nyujts kezet rá, óh nemes rokon!
Tinektek sok tanácsot adhatnék, szegény
gyermekeim, ha értenétek, így csak azt
kívánom: bárhova vet a sors élni: jobb
sors legyen az, jobb élet, mint apátoké!

Kreon:

Már elég a könnyek árja: menj a házba vissza most!

Oedipus:

Menni kell, bár válni kínos.

Kreon:

Mindennek van ideje.

Oedipus:

És tudod, mivel megyek?

Kreon:

Mondd! Majd ha hallom, megtudom.

Oedipus:

Avval, hogy más földre küldesz.

Kreon:

Istené a számüzés.

Oedipus:

Minden Isten gyűlöl engem.

Kreon:

Akkor vágyad teljesül.

Oedipus:

Gondolod?

Kreon:

Én sohse mondom azt, amit nem gondolok.

Oedipus:

Hát vezess már messze, messze!

Kreon:

Jőjj, ereszd el lányaid!

Oedipus:

Óh ne vedd el tőlem őket!

Kreon:

Mindent bírni ne akarj:
ami eddig a tiéd volt, nem kisér már sírodig.

Oedipus:

Nézzetek rám, Théba népe, itt a híres Oedipus,
ki a Nagy Talányt megoldta, leghatalmasabb király,
minden polgár írigy szemmel leste boldogságomat:
s nézzetek, mily rettentő sors hullámába hulltam én!
Senki hát halandó embert, ki e földön várja még
végső napját, ne nevezzen boldognak, mig élete
kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan.

 

[*] A fordítás munkájánál Csiky Gergely régi fordítását itt-ott fölhasználtam. B. M.