Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 10. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (2)
5.

Kormos és összegyűrt voltam. Nehogy a kimosott ruhát összepiszkoljam, anyám kézen fogva vezetett át a konyhán.

Nagy tányér levest tett elém sok zöldséggel és tésztával.

- Egyél! - mondta. - Ha becsületesen dolgozni akarsz, akkor erőt kell szedni magadra. Istenem, milyenek a kezecskéid?!

Elégedetten nevettem.

A testvéreim is meg voltak hatódva, alig mertek szólni hozzám. Apám csak egy óra felé jött haza, nem találkoztam vele. Anyám uzsonnát akart adni, én két krajcárt kértem tőle ehelyett.

A többi inasokkal a Szentháromság-szobor előtt találkoztam. A pénzemen cigarettát vettem, mindenkinek adtam belőle egy felet. Azt hittem, ezekkel a kis ajándékokkal sikerül kiszednem a fogaikat, amikkel állandóan vigyorogtak rám. Mintha valami félteni valójuk lett volna tőlem, nem látták meg bennem a segítő társat. Ez az oktalan ellenségeskedés megmaradt bennük mindaddig, amíg egy nálamnál is újabb áldozat nem került be a műhelybe. Szigorú és menetelesen fölfelé épült tekintélyrendszer volt köztük kialakulva. A legfiatalabb rongy és kutya volt, a legöregebb mint egy könyörtelen zsandár uralkodott a mester mellett, sőt annál is több volt, mert ő mindig köztünk volt és mindig készen állt arra, hogy ütlegelni kezdjen bennünket. Vannak inasok, akiknek nehéz esztendeik sora mindvégig így az öregebbek uralkodása alatt porzik le, ezekben valósággal meghal a tiszta fejlődő ember, egész életükben gyáva szolgákká vagy izgága, vad ellenségekké lesznek.

Ahogy hozzájuk kerültem, tudatos kiszámítással kerestem közöttük a magam tűrhetőbb helyét. Nem lázadtam föl, vagy nem menekültem el az igazságtalan ütlegelések elől, de iparkodtam azokat előre elkerülni.

Így kezdtem, hazulról megkaptam a reggeli vagy uzsonnapénzemet és ezen cigarettát vettem - nekik. Azt hittem, minden csak azért történik náluk. És én lemondtam arról, hogy együtt cigarettázzam velük. Az első délutánon megint a mester nélkül dolgoztunk s mikor a többiek rágyújtottak, én is közéjük álltam. A legtermészetesebbnek vettem, az enyémet szívják, hát én is elszívhatok mellettük egy felet.

- Ki engedte meg neked, hogy cigarettáz? - ordított rám nagy elképedéssel a Rozsda.

- Hiszen ti is szívtok! - mondtam értelmetlenül.

- Tömd bele, Rozsda! - üvöltötték egészen nekivadultan.

- Józsi nézd! - mondtam s már is védekezőn. Az egészből semmit sem értettem. Az előbb még egészen jóban voltak velem. Egészen a sarokba húzódtam és kézzel lábbal védekeztem a rozsdás fejű gyerek támadása ellen. - Józsi segíts! Józsi! - elszorult torokkal kiabáltam s a szemeimet nem tudtam levenni a mozdulatlan kamaszról.

- Józsi nézd, mit akarnak velem!

Végre megszólalt:

- Ne jártasd a szád no. Nem vagyok én a te keresztapád!

A többiek mint az indiánok rám vetették magukat. Legyűrtek a pad alá s az összeszorított fogaim közé bedörzsölték a keserű cigarettát. Valamelyiknek az ujját benne éreztem a számban, kegyetlenül beleharaptam.

Ordítás.

Aztán durva rúgásokat és ütéseket éreztem a testemen.

Mikor fölszedtem magam a földről, valamennyien vigyorogtak. A Józsira néztem, ő ott állt a satuja előtt és ő is nevetett rajtam.

- Te buta, azt hiszed, hogy most már neked is lehet akármit csinálni. Csak ne bőgj azért, mi lenne belőled, ha nem tanulnád meg a rendet?!

Keservesen sírtam. De nem a megbánás vagy a kétségbeesés volt az, ami fölsírt belőlem. Nem, hanem valami eddig ismeretlen dühnek, a visszavert akaratnak első felizzott gyémántjai voltak ezek a könnyek. Ha most újból hozzám nyúltak volna, mint valami láncról elkötött kutya mindenkit összemartam volna.

Leültem a földre úgy, hogy estig onnan föl se mozduljak.

Senki rám se hederített.

Folyt a munka. Kint szép meleg délután volt, itt bent nehéz füst alatt zörögtek a szerszámok, ketten-hárman taktusos, végtelen nótákat fütyörésztek a munkájuk fölött.

Alapjában véve így gondoltam el az inaskodást. Az iskola négy fala közé szorított szomorúság helyett a vidám, szabad munkakedvet. Az ember érezze, hogy él. Így minden könnyebben eltűrhető, megvan annak a lehetősége, hogy az ember kedve felderüljön, szabadon kiáradhasson a hang és fény, ami bennünk van s akkor a testünkre esett sebek önmaguktól beszáradnak és nem születhetik meg bennük az erőtlen lemondás s a vágyakozás a halál után.

Mire hazamentem, könnyű, tiszta volt a fejem, semmi keserű dologra nem emlékeztem.

Anyám százszavú kíváncsisággal kérdezgetett:

- Kovácsoltunk! - mondtam. - Hajaj, milyen más ez az egész, mint az a buta iskola.

Az anyám széles, jó vonásokkal mosolygott:

- Majd meglátjuk. Majd meglátjuk. Hiszen tudom én azt, ha szorgalmas akarsz lenni, itt is ember lehet belőled. Ha felszabadulsz, apád betesz a vasútra. Istenem, a Mihály bácsi, Lajos bácsi milyen szépen keresnek! A törekvő ember mindig meg tud élni.

Ezek a dolgok most igazán nem érdekeltek engem. Estig nem fogytam ki a meséimből. Égett a fejem, gondolataim magasan és messzire röpültek. Ami rossz történt velem, azt elhallgattam és kitaláltam dolgokat, amik szépek és nagyszerűek voltak. Beszéltem a reszelőkről, amiknek apró éles fogaik, vannak, mint a halaknak és beszéltem a tűzről, a megolvadt vasról, hogy egészen beleizzadtam. Anyám úgy tett, mintha mindent megértene s a lánykák nyitva felejtett szájjal figyeltek. Ha hívtam volna őket magammal a csodálatos műhelybe, bizonyára szívesen eljöttek volna. Egy új élet képe nőtt ki körülöttem és én ott álltam a középen, megsimogatható testvér és irigyelt hős voltam. Mozdulataim erőszakoltan szélesek és szögletesek voltak, ahogy az evéshez hozzáültem, meglátszott rajtam, hogy a kidolgozott, nehézkes munkás ül a tányér előtt.

Ezek az első órák hatása alatt kiváltódott hivalkodások voltak bennem, de ha egy kislány egészen magáról megfeledkezve le tud ülni a tükör elé, hogy arcán és mozdulataiban végig utánozza az anyák és nénék mókáit, épp így magamra vettem én is új környezetem formáit. És ez most a legnagyobb kielégülés volt nekem.

A szobában csönd volt a többiek már aludtak s én mint valami hajón ringatóztam ide-oda az ágyban. Nem fért el bennem annak a tudata, hogy holnap újra az élet kezdődik számomra, s mióta az eszemet tudom, ez az első szabad éjszakám. Nem kísértettek előttem az iskola mindennapi szokásai, a hosszú, üres órák s csak látszatra sem kötelező rám többé a bemagolt leckék unalmas, érdektelen elismétlése. Igaz, hogy ebben az esztendőben egyszer sem néztem bele könyveimbe, nem tudtak kordába szorítani a tanáraim prédikációi, de azért mindig élt bennem valami bizonytalan érzés a jelennel és jövővel szemben. Éreztem, hogy a gyökereim nem tudnak belefogózkodni valamiféle biztos talajba s ha megszólaltam, volt valami bántón kihívó a hangomban. Nem voltam bután üresfejű s azért mégis mindenki előtt és minden esetben elhencegtem rossztanuló voltommal. Nem tudtam, hogy ez ösztönös védekezés a felnőttek lamentálásai ellen, de megvolt bennem ez a természet, ki kellett beszélnem s éreznem kellett, hogy vagyok s hogy ott és ahogyan most vagyok, az nincs teljesen rendben. Azelőtt ezek a gondolatok szoktak álomba nyomni, hogy reggel nyafogva újra beletörjem magam ebbe az egyhangú kerékvágásba - s most nem hagyott aludni a holnapi nap ingere. Tisztán láttam magam előtt a műhelyt s nem estem kétségbe az esetleges új ütlegektől, azok egy-két perc alatt elmúlnak s ekkor megint szabad, az erejét megfeszíteni tudó ember lehet belőlem. Eddig még semmiben sem láttam meg mélyebben a szépet vagy a jót s most egészen felolvadtam valami nyers, munkabíró erőben.

Reggel negyedhatkor fölkeltett az anyám, cipőim kipucoltan várakoztak rám az ágy előtt.

- Álmos vagy szegénykém - mondta az anyám súgva és segített az öltözésnél. Fölhúzta a cipőimet, megkötötte, belesegített a nadrágba s aztán langyos vízzel megmosta a nyakamat.

Én nem voltam nyafogós és frissek voltak a szemeim, a mozdulataim, mintha egészen más anyagból lettem volna.

Testvéreim egymáson keresztbe heverten még aludtak. Máskor kegyetlenül föllármázta volna őket az irigységem, most azt a különbséget, ami köztük és köztem volt, egyenesen az én nagy szerencsémnek tartottam. Ha felébredtek volna, talán fájt volna, hogy osztoznom kell velük a napban, amit annyi erővel és örömmel kezdek meg máma.

Elsőnek voltam bent a műhelyben és éhes kíváncsisággal körül szaglásztam. Nagyon sok érdekes dolgot láttam öreg kávéőrlőktől kezdve egészen a fényes csavarvágó szerszámokig és a felbontott zárak belsejéig, amelyben csodálatos ragaszkodással tartották egymást össze a csavarok és rugók.

A többi inasok hangos lábdobogással jöttek végig az udvaron egyszerre. A toronyban éppen ütötte a hatot.

- No, te már bent vagy? - kérdezték komisz, megvető nézéssel.

Nem értettem meg, hogy miért lehet rám ezért haragudni.

- Már régen bent vagyok!

- Hát tudd meg, hogy ilyen pecsovicsnak nem lesz jó dolga nálunk! - szakított félbe a Józsi nagyon komolyan. - Ha még egyszer előbb jössz be, mint mi, elverlek.

- Itt várjál meg bennünket a takarékpénztár sarkán - mondta kissé megbékélten az egyik. - De vigyázz, mert az öreg ki szokott lesni a padlásablakon, ha meglát, akkor ő nem fog megsimogatni.

Nem szóltam semmit, láttam, hogy itt is bizonyos rendet kell betartani az embernek, tudomásul vettem. Hiszen még ez is mennyivel másképp van itt, mint az iskolában. Látszik, hogy ezek okosabb gyerekek, mint a diákok s ha a mester akar valamit, akkor ők is akarnak mindig valamit. Csak meg kell ismerni a dolgokat s akkor megy minden nagyszerűen.