Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám · / · Földi Mihály: A költő a regényíróban

Földi Mihály: A költő a regényíróban
3.

Az írás lélektana szerint Babits Mihály optimista költő. Nem szorul a világra, amikor alkot, önmagából teremt új világot. Nem támadhatnak aggodalmai az írás eszközeivel szemben s nem érezheti szegényebbnek magát a "kint folyó életnél", egyenrangú vele, sőt gazdagabb nála, mert nem az ad neki témát, hanem ő gazdagítja új tartalmakkal és új formákkal. Az ős-költő gazdag boldogságában él.

Rendkívüli jelenség az a regényíró költő! Primitív erőkbe nyúlnak a gyökerei, koronája pedig meghaladja az öntudat mai nívóját: ősi ösztönnek és a mainál magasabb tudatnak nagy harmóniája tárul belőle felénk.

Ösztönei szűzi eredetiségét mutatják lelki elemeinek ősi kapcsolódásai: zene, kép, hang harmonikus szimfóniában egyesül nála. Klasszikusan befejezett képei vannak, - nem metaforák, amelyekben stílusa egyébként csodálatosan gazdag, hanem valóságos élő képek, olyan készek és tökéletesek, mintha múzeumok halhatatlan faláról néznének reánk. A "Mitológia" majd minden oldala tele van ilyen zengő festményekkel, minden jelenet képpé tisztul. Nem tudom, más is így van-e vele, de engem hosszan elkísérnek utamon ezek a záró jelenetek: "Hylas lassanként lehunyta szemeit, és erőt vett rajta a gyengeség. Herakles sokáig hallgatta egyenletes, alvó lélegzését. Aztán torlaszt csinált a vadállatok ellen, elszórta a tüzet és maga is lepihent. Nagy csillagok ragyogtak az égen, valami különös vonyítás hangzott az erdőből, a szétszórt tűz még sokáig zizegett a földön." A szavak mögött kép van, a hangok kottára járnak, s mire végére ér a jelenet, szimfonikusan összecseng szó, zene, vonal. Ősi, eredeti egységében él itt minden érzet.

Ám Babits nemcsak költő a regényben, hanem költői a témáiban is. Kevés mai írót ismerek az egész világirodalomban, akinek annyi önmagában szép, költői témája volna, mint neki. Meg lehet írni Babitsnál az érzések mitológiáját. Semmi sem holt itt, minden él, s mindennek lelke van, amellyel belekapcsolódik a világnak, Babits világának sajátságos, nagy lelkiségébe. Babonásan megelevenedik és valőrt kap nála minden, mint a dolgok ősállapotában. A nap - férfi-nap s a kéjes erdő, nőstény. A rettenetes nőstény-erdő, a sűrűség vad és buja szemei, a nagy ellenséges nősténység, "A rázkódások mintha átfutottak volna az egész nagy erdőn, mintha az erdő felelt volna rájuk, titkos és vágyó rázkódásával minden női erejének."... "Az ifjúban benn ég már, benn pusztít az asszony vágya, a nimfák hatalma, az a titkos, ellenséges, asszonyi erő, amely elönti az egész erdőt, a földet, a fákat, amely elönt mindent! A maga életére gondolt, az ő találkozásaira az asszonyi erővel, a feleségére, megértett most már mindent, megértette a nagy, ellenséges nősténységet, amely a nagy Dühöt kicsalta belőle, amely miatt megölte a nőt és gyermekét, a saját gyermekét!"... Babitsnál a vonzás és taszítás eredeti állapotába zuhannak vissza a dolgok s a világot egy nagy ősi szerelem hálózza át. Ez a szerelem nemcsak az erotikum vibrálása, bár Babits nagy szövője a legfinomabb erotikum bíborszálainak, hanem a lélek testvérisége, amely a test elragadtatásainál értékesebb kincsekkel is meg tudja ajándékozni az embert. A barátság kincsével.

Babits Mihály a barátság költője. A görögök óta nem dicsőítették a megtisztult férfi-barátságot olyan szép szavakkal és képekkel, mint Babits. Itt van róla egy egész regény, a "Timár Virgil fia" s itt van Herakles és Hylas szép találkozása a Mitológiában. "Mintha minden engesztelődést meghozott volna már ez a barátság és untig elég cél lenne ezentúl, egy-egy vadat ejteni, amennyi elég élelmül kettejüknek, s aztán sietni vissza a tanyára, hallgatni tovább a meghitt, kiapadhatatlan csevegést, mely egészen új örömök ajtaját nyitotta halkan az óriás forró és vad lelke előtt." Ez a mély és tiszta férfi-barátság teszi Babitsot az ifjúság költőjévé, - Babits az egyetlen magyar költője a fiatal férfitestnek és léleknek. Három kimagasló művének csírája ebből a szférikus érzésből hajtott ki, a Gólyakalifa, a Mitológia, a Timár Virgil fia. A Mitológiában ritka gyöngyszemei vannak a fiatal férfiértékek költészetének. "S amint öntudatlan, de nyüzsgő ígéretként megérezte a fiú szépségét, öröm volt elgondolnia, hogy Hylas is talán az istenektől származik, mint maga, és mindketten fölötte állnak e hitvány földi fajnak"... Fölötte állnak, a hitvány fajnak, a gonosz istennőknek, akik az Ember barátjára lesnek. Mert az élet sötét nőstényerdejéből az Emberre nyílik pillantás.

Mások is daloltak, írtak már az emberiségről Babits előtt és után! De ez a hatalmas téma kevés írónál fejlődött olyan szervesen a legmélyebb ösztönökből, mint nála. Ott kavarog az örvényben testek és lelkek erotikus szálakkal átfont vonzása-taszítása, ott nyújtogatja csápjaik a nőstényerdő, aki tőrbe csal és mámorba vakít, a mámoron átzeng a megváltó férfibarátság, a lélek zenéje, s a barátságon át kinyúlik keze az ember, az emberiség felé. Így válik az ifjúság költőjéből az emberiség írója.

Ember Timár Virgil cisztercita pap. És ember Herakles. "Mert ő ember volt, neki semmi köze sem volt az egészhez. Neki más harcai volta, őrá cél és munka várt. Ő kiszakadt már az iszonyú sodorból: neki külön útja volt. S szívét leírhatatlan büszkeség szállta meg." Ó milyen egyedül van még az ember! "A távolokban föltűnt még Hylas halvány képe, de az az erdőé volt és Herakles egyedül volt, egyedül az egész erdő ellen!"

Az Ember egyedül megy az erdő ellen.

Ezen a ponton emelkedik fel Babits az ősköltészet ösztönös elemeiből egy magasabb régió, talán a holnap regényírójává. E korban, melyben az öntudatlannak egyre előbbre haladó tudattá válása, a hit ideális kúrájának elégtelensége, az emberek bizalmatlansága minden idealizmus iránt, a realitásoknak minden áron keresett megismerése tudománnyá tette a vallást, az igazi költő akkor válik az ember lelki képviselőjévé és vezetőjévé, ha egyéni konfliktusaiban megmutatja az emberiség szenvedéseit, ha - magára veszi az emberiség szenvedését. Babits Mihály hordja ezt a keresztet, s ez a kereszt teszi ma őt rendkívüli íróvá, ösztönös, befelé látó költő: aki az emberiséggel szenved és álmodik. És emiatt menekült meg az írás tragédiájától, emiatt optimista költő, őselemekben él és velük érte el a tisztult öntudat magasságát.

Tisztán és egyedül megy az erdő ellen.