Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Laczkó Géza: Természet, halál, vallás és szerelem

A földön lehetetlen boldogság után a szenvedés hosszú éjszakáiból az öröm harsanó hajnal-percére riadó emberiség két csápot remegtet ősidők óta: a vallást és a szerelmet. A szerelem az örökkévalóságot rövid pillanatokba zsúfolná, hogy az embert megváltsa önmagától, hogy testét a kéj húrjává feszítve, elröppentse róla lelkét arra a névtelen vidékre, ahol a salaktalan szellemi boldogság lakik. Örök próba ez, hogy a remegő sárból kiszakítsuk a test köntöse alatt rogyadozva lépegető lelket. Lázadás, hogy magunkat megtagadva valóban önmagunkká legyünk. A boldogtalanság földi özönvizéből kinyúló görcsös ujjú kéz, amely a lehetetlenség után markol. A vallás az élet rövid pillanatait úgy fűzi a hit fonalára, hogy az örökkévalóság gyöngy-füzérévé csillogja őket, hogy az embert közelebb hozza önmagához, hogy lelkét az égi örömök húrjává feszítve, elröppentse róla testét arra a mennyei vidékre, ahol ismeretlen ez a szó: testiség. Örök próba a vallás, hogy a bűnös sárból kiszakítsuk a test köntösét unva hordó lelket, hogy lélek-társaihoz simuljon s egy rejtélyes dicsőség vakító fénye alatt boldogsága, boldogságot erősítve, a hála csillag-miriádos himnuszává váljék, amely az örökkévaló dicsőség dicsérete. Szent együttműködés, hogy lényegünket fölismerve, valóban a világegyetem harmóniájának tudatosan és boldogan együttzengő részeivé legyünk. A boldogtalanság földi özönvizén úszó bárka, amely bízó nyugalommal tévelyeg ígért és biztos Ararátja felé.

"Minden igazi nagy művészetnek és költészetnek ez a két múzsája van, a vallás és szerelem, minden ezen kívül unalmas teória. - A két legnagyobb dolog, ami a lélekben lehet, a vallás és szerelem" - mondja Babits Mihály. S ha e kettőhöz hozzávesszük a földi örökkévalóság kimérájának, a szerelemnek abszolút tagadását és ellentétét: a halált, s a mennyei örökkévalóságnak gyönge és törékeny tükörképét: a természetet, együtt van a négy ős elem, amelyből minden líra fakad.

Babits költészetében a természetet csak mintegy ablakon keresztül szemléljük, egy könyvekkel dús, papírral halmozott íróasztalon, komor és rideg fehérfalú dolgozószobának ablakából, amelyen behallatszik a rigó hajnali tréfás-komolykás prédikációja, amelyen távoli, rokontalan hideg zöldjével bebámul a lomb, amelyen friss akác-illatú szellő táncol be egy percre kavarogva, amelyen azonban kikönyököl a kutató Gond, összemérve a kunsági juhnyáj kolompjának hangját a teokritosi nyáj kolompjának szavával, a magyar szó füttyét az angol parkok fülemiléjének énekével, az akác-illatot a lótuszvirág bódító szagával, az alföldi pagony zöldjét a Megtérő hajója felé bókoló ithakai lomb-óceánnal. - Másoknak a természet lelki táplálék, amely nélkül elsorvadnának, mint Péter Altenbergnek, lelkük testvéries, grandiózus néma mása, amelynek ők adnak hangot, mint Petőfinek, Tompának, hideg, részvétlen, rosszakaratú makacs, süket börtön, amely elnyeli a szenvedő jajkiáltásait, mint Alfred de Vigny-nek, ragyogó paletta, amelyről káprázatosan csillogó színeket emel fel bűvös ecsetje, mint Oscar Wilde-nak, óriási szentelt orgona, amelyből forrongó lelkét pompázatosan dübörgő oratóriumba szökkentheti, mint Rousseaunak, örök csobogású tenger, amelyben úszva merül el lelke, hogy mindig új és új muzsikával telítetten és megerősödve lépjen belőle partra, mint Romain Rolland-nak, az életművész templomos palotájának nagy díszletében remegő, eleven részlet, mint Horatiusnak - szóval valami, ami a szívén keresztül válik valójává.

Babits költészetében a halál csak a laikusoknak érthetetlen matematikai képlet. Az x-ek és y-ok helyébe tény örömet vagy honfibánatot, küzdést vagy lemondást, amit akarsz, az egyenlet jobb oldalán előre jelzett az eredmény: zérus. S a zérus a Semmi, a nagy Nihil. S ennyi tudás elég legyen neked. Ebben az okos hidegséggel csillogó szemű költészetben a halál nem a Hamlet kérdései elé meredő koponya, nem minden pohár fenekéről, minden gyönyör elragadtatásából ajkadat érő utolsó csepp, mint Ady Endrénél, nem a tudós, a szerelmes, a bajkeverő s a szűzi leány haláltáncát vezető hetyke léptű, hegedűt cincogtató hideg és gúnyos Utálat, mint Goethénél, nem az Omar Khájjám sírján sötétlő kő, amelyen a pohárnok szétzúzza majd az elárvult csillogó kupát, nem kívánt véres ünnep, amelyen fújó paripák vágtatnak a kivívott diadalra. Nem. Hiszen én, a költő, a Szellem, az Ész, én nem halok meg. Csak más, mindig más hal meg, én nem tudom, mi a halál, mert még élek, s ha megszűntem élni, megszűnik öntudatom is, s ami az öntudaton túl van, ahova sejtelem se ér el, az nincs, nem érdekel.

Két archimedesi pont van csak, amelyekről ó, nem kivetem sarkaiból a világot, csak fölmérem, a sejtelem kutató ónjával emelve öntudatom fölé a becses s csak tudósok előtt érthető adatokat: a vallás és a szerelem.

A vallás az egyetemes lélek csengése a földön lehetetlen után. De mily sok a vallás! S mind milyen szép és izgató. Csupa költői mű. A legsúlyosabb rejtélyeket könnyű képekben oldja föl, nem bizonyít, csak elkábít, de mikor a szellem kábulata a legcsodásabb jelenség, amelyet az önmagában kutató lélek tapasztalhat, nem mondhatom-e, hogy ez a kábulat a legfőbb bizonyíték? Mennyi csodálatosan változatos megfogalmazása ugyanannak a gondolatnak...! A lelkem hatalmas és tudós kézzel bölcsen rendezett Panteon, minden isten minden szobra a megfelelő díszítésű talapzaton áll benne... S mégis, gyermekkorom elsüllyedt világából, a dunántúli kis templomból ó Mária-ének zsolozsmázik föl, a feszületről a Megváltó félrehajtott szenvedő dicsősége sír mosolyogva felém... Katolikus vagyok, a Panteon szentélyében hatalmas kereszt ragyog, mert összehasonlító Szellemem úgy találja, hogy ez a legköltőibb vallás.

A szerelem az egyéni lélek csengése a földön lehetetlen után. De mily sokféle a szerelem! S mind milyen szép és izgató. Mindmegannyi költői mű. A legsúlyosabb vívódásokat tragikusan ragyogó elragadtatásokban oldja föl, nem vígasztal, csak elkábít, de mikor a test kábulata a legcsodásabb jelenség, amelyet a csontot és húst vizsgáló lélek tapasztalhat, nem mondhatom-e, hogy ez a kábulat a legfőbb vigasztalás? Mennyi csodálatosan változatos megoldása ugyanannak az erőfeszítésnek...! A lelkem hatalmas és gyengéd kézzel kéjes nyugalmúvá rendezett Vénusz-szentély a tudós és szkeptikus és élvező Alexandriában... minden költő, minden faj, minden Kiváló szerelmének minden szobra a megfelelő díszítésű talapzaton áll benne... s egy sötétebb sarokban arcára csuklyát borító rejtélyes Anonymus-szobor borong... az én egyéni szerelmem az!

*

Ezek a gondolatok tolakodtak ellenállhatatlan erővel tollam alá, Babits Mihály Karácsonyi Madonna című elbeszélés-gyűjteményének elolvasása után.