Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Király György: Babits Mihály
Az örök nyugtalanság költője
- Dialógus -(Kiadatlan cikk Király György irodalmi hagyatékából)

Ferenc: Zenét Madonna! Babits-vers. Persze ez is utánzás, tisztára Verlaine utánzás: De la musique avant toute chose! Szeretném tudni, egész modern lírátokban mi az eredeti?

Balázs: Szeretném tudni, mikor szűntök már meg mindenben, ami szokatlanabb illattal csiklandja orrotokat, idegen mintákat szimatolni? Kimutatták Moličre-ről, hogy összes ötleteit spanyol vígjátékokból koldulta össze, Shakespeare-ről, hogy az olasz novellistákat plagizálta, Goethéről, hogy az egész világirodalmat meglopta Ossziántól Hafizig, Aranyról, hogy nincs egyetlen eredeti balladája, - az epikából kifogytatok, most a lírára vetitek magatokat. Pedig tanulhatnátok az öreg Gozzitól, aki megállapította, hogy a drámában, éppúgy mint a szerelemben, nincs több szituáció harmincnégynél, és Schiller bár megfeszült, de még annyit sem tudott összehozni, amit ezt bizonyára magad is olvastad Goethe és Eckermann beszélgetései között. A lírában sincs több egy marok motívumnál s minden költő ezeket kombinálja, variálja, mint a zene is csak néhány skálára való hanggal űzi legpompásabb játékait és az egész világegyetem a maga hallatlan változatosságával nem egyéb, mint nem is egészen száz elemnek kimeríthetetlen összevisszasága. Merőben új motívumot éppolyan nehéz találni, mint egy új elemet fölfedezni, s minden új költői fölfedezésnél nagyobb művészet egy elkoptatott motívummal új érzéseket megremegtetni az emberi lélekben. Nézd a holdat, bamba fehér képével most ballag elő a mennyei rét sarkában, mint egy szent tehén! Hány költő szívta tápláló emlőit és ti mégis azt keresitek, hogyan adta kézről-kézre egyik költő a másiknak, mint egy kerek svájci sajtot: Ady Csokonaitól kapta, Csokonai Goethétől, Goethe Klopstocktól és így vissza Horatiusig és Sapphóig. Nézd, milyen jó téma volna: A holdvilág a lírában Li-tai-pé-tól Tóth Árpádig!

Ferenc: Miért ne! Kitűnő téma doktori vagy akár magántanári értekezésre. Mennyi sejtelem, hangulat, varázs, holdkórosság és dekadencia, - amit a líra ennek a derék égitestnek köszönhet! Mi lenne, ha földünknek nem volna holdja? Azt hiszem a romantika talán sohasem született volna meg. Vagy mi lenne, ha két holdunk volna, mint a Marsnak? Valószínűleg két költői iskola állna elkeseredett harcban egymással és a szerelmesek egy része Deimkosra esküdnék, a másik meg Phobosra... Nem gondolod, hogy a Marson ezért igen dús és fejlett a lírai költészet, bizonyára az epika és a dráma rovására?

Balázs: Hát még a Jupiteren, amelynek öt holdja van! De talán hagynák ezt az asztrofizikai szempontot, ha líráról van is szó, s térjünk vissza Babitsra!

Ferenc: Térjünk vissza Babitsra, s hogy megkönnyítsem neked a vitatkozást, elismerem, hogy a lírikusnál valóban nem a motívum-származtatás a fontos, hanem inkább a motívum kifejezése. Lássuk, miben eredeti Babitsnál a költői kifejezés!

Balázs: Miben új? Azt nem tudom. Talán nem is annyira új. Hanem inkább tiszta, sőt a lehető legtisztább. A kifejezés művészetében a legtisztább képviselője annak a típusnak...

Ferenc: Szóval az asztrofizikai szempont helyett a lélektanit veszed elő?

Balázs: És ez már kiment a divatból, azt akarod mondani? Tévedsz, a pszichológiai szempont sohasem lehet eléggé divatos, bármennyire fogják rá, hogy csak rejtett materializmust palástol. Különben sem az a szándékom, hogy most Babits Mihály költészetéről tartsak neked előadást s az ő egész művészetét interpretáljam, csupán egy külső szempontról van szó: hogy mennyiben eredeti:

Ferenc: S ehhez előveszed Müller-Freienfelst?

Balázs: A világért sem akarlak untatni az ő tarka-barka típus skatulyácskáival. Ne félj, nem akarom statisztikai alapon bizonyítani, mennyire a látási képzetek uralkodnak Stefan Georgéban vagy mennyire a zene költője Hölderlin. Annyira feltűnő a jelenség Babitsnál, hogy elég kissé figyelmesen végiglapozgatni benne, s rögtön észre lehet venni, mennyire a ritmus, a zenei mozgékonyság, a kozmikus nyugtalanság költője.

Ferenc: Szóval sem a vizuális, sem az auditív, hanem a motorikus típus élő példája.

Balázs: Nevezzük annak, ha úgy tetszik, bár a szó szürke és kifejezéstelen.

Ferenc: S az a hátránya, hogy elsősorban nem költőre, hanem színészre, táncmesterre vagy vívóbajnokra gondol az ember. Miért nem lép föl inkább az orosz ballettben, ahelyett, hogy verseket írna a költőd?

Balázs: Gúnyolódol, pedig igazad lehet. Olvasd el azt a mesteri leírást a Novella az emberi húsról és csontról c. elbeszélésében s meg fogsz győződni róla, hogy aki így tudja ábrázolni a táncot szavakkal, az a színpadon is megállná a helyét. Különben most egy olyan elemi, szembeszökő jelenségről van szó, amely éppen egyszerűségénél fogva rendkívülien jellemző. Sorolhatnám Babits Mihályt az auditív típushoz, mert hiszen a mozgás poézisát is csak szavakkal lehet kifejezni és ha lehet verseket eltáncolni, előbb mégis csak meg kell írni. Mondhatnám hogy Babits lírája elsősorban zenei líra, de éppen az különbözteti meg például Verlainétól, hogy míg ebben inkább a zene melodikus elemei érvényesülnek, különben szinte ritmustalan, éppúgy mint nálunk Ady, addig Babitsnál teljesen a ritmus veszi át az uralkodó szólamot s minden mást háttérbe szorít. A zene mozgékonyságát, lüktetését, ringatását senki sem tudja őnála nagyobb virtuozitással visszaadni.

Ferenc: És én mégis úgy veszem észre, bár nem ismerem annyira, hogy a színek, a formák, az illatok éppúgy szóhoz jutnak nála, mint a többi modern lírikusnál, akik kitanultak már belőle, hogyan kell az érzéseket közvetlenül és egyszerűen kifejezni, mint Petőfi vagy Heine, hanem mindenféle szimbólumhoz fordulnak, minden érzékszervre kívánnak hatni, mert csak ezzel az olcsó csillogással és csilingeléssel és tömjénezéssel és alkohollal és mákonnyal tudják közvetíteni, amit homályosan éreznek és még homályosabban megénekelnek.

Balázs: Petőfi, Heine! Hát azt akarod, hogy a líra örökké azt dadogja, hebegje, selypítse utánuk, amit ők már elkoptattak? De megint eltértünk Babitsról! Azt mondottad, hogy a fantáziája épp annyira dúslakodik képekben, mint hangokban?

Ferenc: legalább úgy sejtem, mert az is a modern lírának egyik ravasz fogása, hogy a színeket a fülnek és a hangokat a szemnek tálalja föl és egymásba hangolja és keveri, amint kedves költőd mondja:

Comme de longs échos qui de loin seconfondent...
Les parfums, les couleurs et les sons se répondent.

Balázs: Ne felejtsd el, hogy ezt a correspondance-t nem Baudelaire találta ki, már Dante is alkalmazza, mikor a minden fénytől néma poklot járja. De mindig letérítesz a tárgyról, mikor éppen azt akarom bizonyítani, hogy ahol képek, színek, vonalak, tájak kerülnek elő Babits költeményeiben, szóval csupa látási kép, ott is minden izzik, vibrál, nyugtalankodik, még a mozdulatlan, néma Campagna is hangokkal tükröződik a lelkében:

tikkadt tücsök dal zeng a bús vidéken
s tikkadt lelkemben zeng a bús vidék.

Hallod ezt: zeng a bús vidék, ez a mozdulatlanság megmozdulása, a nyugalom, mely végtelen apró mozgásoknak az integrációja.

Ferenc: Ez is csak frázis, csupán paradoxonja az elemi filozófiának, ahol a mozgás nem létezik, mert infinétézimális nyugvó pontokból alakul össze: a teknősbéka sohasem éri utol Achillest és a nyílvessző milliónyi helyen áll, míg az íjból kisurranva vérző sebet ver. Lássunk azonban egy prózai leírást Babitstól, ahol nem alkalmazhatja apró költői csínjeit, ahol mindent a maga szokott nevén kell megnevezni, ahol nem dalolnak a színek és a hangok nem pompáznak a szivárvány összes színeiben.

Balázs: Ezzel is szolgálhatok. Itt van a Gólya kalifa mellett egy Úti naplóm, igaz, versek is vannak közben, de a legérdekesebb mégis, hogy a robogó vonat ablakából nézi a tájait. Kellenek-e nyugtalanabb és rohanóbb képek, képek, melyek úgy remegnek, mintha a mozigép vetítené a vászonra?

Ferenc: Látod, miért nem ír a költőd mozidarabokat, ez volna a te elméleted szerint a tehetségének legjobban megfelelő műfaj.

Balázs: Ez egyszer az iróniádon fogtalak. Igazad van, Babits az első költő - talán az egész világirodalomban - aki, ha nem is foglalkozik mozidarabok írásával, a mozgófényképet lírai témává avatta:

A gép sugarát kereken veti, kép köre fénylik a sík lepedőn
mindjárt, szívem, új színek és alakok lovagolnak a fénylegyezőn
olcsó s remek élvezet összecsodálni a gyors jelenéseket itt:
első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a falra vetít.

Amerikai leányszöktetés, - olvasd kérlek, hogy zeng és remeg a szó, mint a vásznon a képek, íme az eleai filozófia megoldása, csupa pillanatnyi, mozdulatlan kép mozgássá olvad össze. Vagy itt egy másik: Egy kép, csak egy pillanatra, egy szonett címe, egy moziszonetté. Érzed a szimbólumot, a kép, a szemnek szóló kép, csak egy pillanatig tarthat nálam, mert ezek a pillanatnyi képek teszik össze a mozgást. Itt van megint a Zeno filozófiája. Igen az ezer pillanatnyi kép, a mozgás, és az örök mozgás költője, ha képet alkalmaz, csak pillanatnyi képet adhat, ha hosszabb volna a kép, az egyenlő volna a megállással, a nyugalommal. Itt pedig nincs nyugalom, csupán hangok és mozdulatok, és ha kép, hát ezer pillanatnyi, tünékeny kép.

Ferenc: Amíg beszélsz, lapozgatom ezt a könyvet az Úti naplóval, s íme egy kép, bár mozgásnak indul, mégis nyugodt: A tenger mint egy óriási szerpentintáncosnő, ütemre zilálta bőséges, végtelen, áttetsző selymeit. Érzed, hogy ez áll, hogy ez nem fog megindulni, mint a hullámok egy Mendlik-képen, melynek ez a címe: Vihar előtt.

Balázs: Tévedsz, bár érzés dolga az egész. Ez is egy pillanat, egy mozdulatlanságában ellesett, de tünékeny pillanat, mely egyszerre hihetetlen mozgássá válik. Akarod hallani ugyanazt a képet versben? Egy versben, mely mindennél szuggesztívebben érezteti a tenger örök hullámverését?

Halott világ! Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét...

Hallod a csobbanó, szabálytalan anapaestusokat:

itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz ütemét,
játszik selyem kék fodraival és táncol ős ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.

Ferenc: Hullámzás, eső, szél, táncoló falevél, suttogó lombok, - ezek kozmikus ritmusok, ezeket minden impresszionista tudja utánozni, könnyű őket átszuggerálni más lélekbe. S tudom azt is, hogy Babits itt elment a legvégső határig, ameddig csak impresszionista elmehet, föláldozta a saját ritmusát a természetének. Ez a strófa már szinte futurizmus, valamikor mosolyogtam rajta, ma bámulom a merészségét:

Csepp csepp csepp csepp csepp csepp, ez nem fecskenóta
csepp csepp csepp csepp csepp csepp, az olvadás zenél itt
nagy vizi óramű egyhangú mélabúja.

Az olvadás zaja belecsendül a szonettbe, elismerem harmonikusan, de ez még nem virtuozitás. Az volna a bravúr, ha a csöndet tudná így megszólaltatni.

Balázs: Megtette azt is. Nála a csönd is ezer hallhatatlan neszből olvad össze. A csönd nála a szférák zenéje, a legősibb zene, amit öröktől fogva hallunk és azért nem tudunk ráeszmélni. Babitsnál ez is megszólal. Vedd csak elő azt a Zenét Madonna! - kezdetét költeményt, amelyet az imént utánzatnak mondtál. Olvasd és ámulj, a szférák zenéje egy gyönyörű női testben zendül meg, - érted, mi az? - ez a legnagyobb érvem, a plasztikus nyugalom, a szoborszerű test a költő lelkében zenévé olvad, ünnepi lengés, muzsika a szemre, mely nagy harmóniát hangol húros szívemre,

Szférák zenéje ez! Világzene,
mely szép testedben hangszerre talált,
vagy a természet minden kelleme,
mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága testre várt,
hogy egybegyűjtse, mint a drága lencse
magába gyűjti mind a napsugárt
s a bámuló világ elébe öntse...

Ferenc: Valóban, ez szinte már patologikus, ez az ember a szemével is muzsikát hall, teljesen megcáfolja a Müller-féle teóriát, mások a szemen ért ütést is fénynek látják, ez a fényt is zenének hallja, Vajon milyenek lehetnek a víziói?

Balázs: Egyszerű, a víziói is csupa hang, csupa mozgás. Íme egy másik költemény: A költő szól:

Ha néha behunyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet...
Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én...

Vagy olvasd el a Karácsonyi Madonna víziós jelenetét, csupa halk zene, libegés, suhogás, a fagyos téli éjszaka hidegnyugalmú temploma hogyan megéled, amint Mária elsuhan:

Ah, a szószék galambja szárnyait rezzenti, halkan csobban a keresztmedence, megelevenedik a szegények bibliája a kőszentek hódolni jönnek Máriának.

S ez a költő tragikuma is, nézd ezt a verset a Recitativ-ban: Ó, mért nem lettem én muzsikus?

Ferenc: Ó, miért nem lettem én muzsikus? Valóban ez a kérdő-óhajtó mondat legjobban bizonyít elméleted mellett. Igazad van. Elismerem, hogy Babits az örök nyugtalanság, a zenei mozgékonyság, a kozmikus ritmusok költője. De van még egy utolsó ellenvetésem, egy ellentmondás, ami ugyan nem a kifejezésben jelentkezik, hanem a külső életfelfogásban. Ha Babits az örök ritmus, a panta rhei költője, hogyan lehet az életfelfogásában mégis pacifista? Itt van a legújabb kötete, a Pávatollak, mindjárt ez első műfordítás benne békedal, Bacchylides békedala. Miért nem inkább a harc költője ő, mint D'Annunzio, mit kacérkodik a békével, amely természetével nem rokon, hiszen ne felejtsd, Herakleitos, az örök nyugtalanság filozófusa, azt is mondta, a harc mindenek atyja!

Balázs: Igaz, a harc mindenek atyja.

Halálnak
köszönöd életedet, fű és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
S "nem lépsz be kétszer egy patakba"
így akarák Thanatos s Aiolos.

Tudod mi ez?

Ferenc: Valami alkainosi strófa, talán Horatiustól.

Balázs: Ellenkezőleg, in Horatium, Horatius ellen szól, ez Babits első kötetének első verse s ebben is Herakleitost, az örök nyugtalanság filozófusát idézi. S mégis a béke költője Babits, s mégis a harc költője. Mert a harc és harc között van a különbség, az ellentmondás. Babits a béke költője, mert ellensége a háborúnak, annak a harcnak, mely gyilkos, pusztító, életet, nyugtalan, lobogó, fiatal életet eloltó, csöndet, fagyos némaságot teremtő, amely után örök hallgatás fakad. S milyen más harc a béke harca, a lobogó dalok és daloló lányok, a szerelem furcsa vonaglásai, vérzsendítő, termékenyítő küzdelmei, a csírát fakasztó tavaszi zápor, villámlás, mennydörgés, a malomkereket, turbinát pörgető vízár, a vitorlát szállni feszítő szélvész, a vizet libegő, fujtató, prüszkölő gőzzé haragító parázs, a sziklát roncsoló csákány, a földet hasító eke, az izzó vason táncoló kalapács - mennyi harc, elemek küzdelme, erők birkózása, termékenyítő, áldásos tusa, amiből mozgás, elevenség, élet és dal terem, a "soha-meg-nem-elégedésnek" ezernyi himnusza, mely nem más mint a haladás, az örök jövőbe való rohanás vágya - a harc, amely valóban mindenek atyja.