Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 7. szám

Móricz Zsigmond: Babits Mihály

Egy egy édes csilingelő rímű vers jött távolról, Erdélyből s azt a jó érzést éreztük, hogy egyszerre gazdagok vagyunk: a magyar irodalom váratlan virágzásba borult.

Ady napja már akkor teljes fényében pompázott s ettől mintha az egész litteratura mezeje felüdült volna, özönnel burjánzott elő, mint hosszú tél után mindenféle fajta növevény, ígéret, öröm. Babits úgy jelent meg a meleg napokon, készen, éretten, valami megmondhatatlan édes ízzel, harmat rezgett a szavain, fojtott s szinte túlzott illat áradt a soraiból.

*

Először egy nagyon kulturált helyen találkoztam vele: a Royal épület ragyogó nagy hangversenytermében. Nyugat-estély volt s ő is felolvasott. Hallatlanul érdekes volt a dobogón. Sovány, fekete ember, hosszú kabátban, olyan Paganini-jelenség, izzó arc, amely befelé remeg, nem szuggerál, de magára vonz, nagyon egyéni deklamálás, egy sötétben élő ember, magános, önmagának szóló közlési modor, semmi megalkuvás és semmi kinyilatkozás: művészi játékban való megnyilatkozás, abszolút lelki élet.

Nagyon megszerettem, már szemmel: mulattatott, látványosság: egy igen-igen finom erdei vad, aki riadt szemmel s magára ijedten üti fel fejét a csalitban: figyel, nem lát, de őt látják s megrezzenve állja, hogy körülcsaholják az ezernyi figyelem kopói. Dámvad, szarvas, nagy címeres, karcsú gím. Fekete szeme ijedten lángol, gőggel s merészen a szokatlan helyen és daccal szegül szembe, mint egy nem harcra született, de a veszéllyel szemeszöktibe szembeszálló magányos csodaszarvas. Csodaszarvas, aki nem támad, nem tipor de bátran s hősiesen áll és harsányan trombitál: és jelent, s várj, egyszerre eltűnik, de hamar, fuss a nyomán, mert vezet: édesillatú berkekre, ligetek forrásaira, boldog rétek üdítő filozófiájára vezet. Fuss, fuss utána, jó szerencse csillog fölötte, ártatlanság és béke és ezernyi kötet könyv fullasztotta boldog hisztéria.

*

Egyszer Velencében, sok évvel később, de Tűz előtt, még Velencében kettesben bolyongtunk Párommal, a világ szalonjában, a szt. Márk téren, forró napon lankadtunk... És akkor is hurcoltam, mint, nagy zavar-darab, örvény, mélyen fuldokló, termő lázamat, boldogtalan boldogan viharzó nyugalommal... egyszerre csak Babits állt előttünk kedvesen és tanárosan s növendéket cipelve és forró, titkolt bánattal, fanyar illatú életsírással és igen kedvesen.

Jó néhány nap együtt: milyen kellemes és gyámoltalan, ítéletbiztos és járatlan, tudós, és élettudattalan, milyen ijedt és vértelen, gyöngéd és rideg és sérteni nem tudó és sérülékeny és engesztelékeny, és feledékeny, és költő.

Úgy benne van alakja életem Velencéjének kövei közt és Veronám téglái közt, az Aréna csúcsán (pedig talán ott nem is volt már velünk), és a kék olasz tavak tükrén, nevüket sem tudom már (ő tudja) kis olasz város, gyönyörű estén, másodemeleti ablakunkból a nagyszerű kék tó, csodálatos kék hegyek, kék ég, ó milyen kék vizek, ha az evezőt kiemelik, kéken csöpög a csöpp. Életem egy igen szép szakasza: nem beszéltünk sokat, de együtt, ugyanarra a pontra néztünk hármasban: Padua is, öreg templom, öreg képek, titkos, gazdagító művészi hatások, osteria, főtt bab, leve nélkül, apró kenyér, s zabbajjone, zabajjone...

Hol is váltunk el? Pályaudvaron, beszáll egy vonatba, úti zavarában az utolsó percben leejtette cvikkerét s egyik üvege szilánkokra pattant a barna betonon, beszáll a kupéba, mi utánanéztünk, szeretettel, mosolyogva, mint öregek a kedves fiúk után, sose nézett ki többet az ablakon...

*

A vihart egyszer felolvasta nálunk, egy este, kéziratból. Magával ragadó. Prosperó s Kalibán és Ariel. A legjobb színész, annyiban, hogy álarcot ölt, idegen a mű, amit olvas, még ha saját verse is: egy általa önállóvá kiteremtett s glóriába ruházott idegen és önálló lény, a mű: s idegen a hang, amelyen olvas, mint a kothurnus, magára a felolvasás szent művészetére kitermelt közlési eszköz, és mekkora szív ég és izzik, lélek lobog belülről s ennyi fátyolon át még fullatagabb és sodróbb és megmámorítóbb a belülről kirobogó indulat.

Valami emelkedettséget érez az ember: egy tiszta lélek ártatlan hevülete plántálódik át.

*

Dante. Ó mennyi munka, milyen szép szavak, milyen csoda nekem valakinek így átadni magát, ennyire tartaléktalan, ily alázatosan és kegyszernek fölajánlva magát, ó költő... És nem érezni kirabló vágyat és megfosztásra körmöt: mindent csak oda, semmit onnan. Így áhítattal lépni be egy templomba s ilyen szűzen távozni, még egy letörött ornamenset se vágni zsebre ó szent ember.

Katolikus.

Szerzetes. Barát. Erdei remete. Pietás. Alázat.

És az alázat megmérhetetlen gőgje.

*

Versek. Játékból kinőtt csodák. A gyermek mélázó babrálásából, szavakkal s gondolatokkal s istenekkel és Mindennel való játék: ó mindennél szentebb l'art pour l'art... S minő éjszakák és minő nappalok, sötét nappalok: s fehéren izzó éjjelek. Mennyi vágy s mennyi bánat s mennyi lemondás és mennyi lihegő üdv: ha egy sorát felolvasod, parfümmel telik meg a terem, mintha isteni csővel az őserdők egzotikus illatát permeteznék a lelkek fölött. S ez mind egy ember: egy ember: egyetlen lélek bűvös köre.

Csoda.

Drága, elzárt, megérinthetetlen varázskert, amelyből csak igen ritkán üti ki fejét a mesés csodaszarvas, de amint csak megjelenik, az egész maga földfeletti csodakertjét magával igézi.

*

Két költő egy időben s térben:

Ha Ady, mint egy fényforrás akarta mindenkire kiárasztani szeretetének sugárzását: Babits, mint egy csodaszarvas tárja ki magát a lelkek cirógatásának.

De a fényforrás csak üres és elvillanó sugarakat vetített ki másokra: s e szarvas rettenve szökik meg, borzongó riadással a becéző kezek elől.

Költő ha ád, ha vesz, csak magát éli: s az örvény is kisodorja rögtön magából, amit épp fölszedett, hogy tisztán őrizze meg zavargó önmagát.