Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Szép Ernő: A kicsi színdarabjai felől

A Nyugat összebeszélésében nekem azt súgták, hogy az egyfelvonásos darabjai felől írjak ebbe a Móricz Zsigmond nevének szentelt számba. Szívesen, de milyen szívesen írok akármi dolga felől, a kicsi színdarabjait is roppant szeretem és tisztelem, míg írok azok felől, addig is élvezetem van avval, hogy visszagondolok rájok, én azt hiszem mind láttam e príma primissima darabokat, valamikor a Magyarban, azután a Royal-Orfeumban, a legtöbbet meg az Andrássy úti színházikóban Dajbukát Ilonától és Bársony Pista barátomtól, a múlt műsorban is adtak ők ketten egy kis Móricz Zsigát, az volt a címe: Hány óra Zsuzsi? Még a fülembe van kérem a saját kacagásom, mondhatom olyanokat kacagtam hogy a publikum némely percben én rám nézett nem a színpadra. Agyon kacagtam magam a Kvitt!-nek nevezett kicsi darabon is egyszer, annál valami különb mulatságot nem tudom hallottam-e életemben. Ez a Kvitt! - ez aztán tökéletesebb mint a színház. Ez olyan kunszt mint a cirkusz. Meg még egy pár fiaszíndarabja van ilyen, aki túl van a legeslegjobbon is (a Násztehénre emlékszem a legfrissebben) ezek verik a leghatalmasabb mulatságokat is, azokat az országos adomákat amelyekkel az urak szokják egymást harsogtatni, mikor dámák nincsenek jelen. (A dámákat akkor vihogtatják, ha nincs több úr a hallgatóság között.) Rabelaisnak, Hans Sachsnak, Aristophanesnak, legalább is ennek a háromnak kéne összecsókolózni, hogy oly csurom nevetség, oly garázda igazság, annyi puttonyos humor, oly ezer s ezer gyertyafényes kedvesség szülessen, mint Móricz Zsigának egy-egy efféle robbanása egy felvonásban. Nem is robbanása, ha játékos perce. Ez a játékos kedves elefánt, ha neki hatalmasodik, az erdőnek nekimegy.

Dehát nemcsak nevetségre való kis darabjai vannak Móricz Zsigának. Ki emlékszik a Groteszk című krőzusi drámájára? A Magyar Színház játszotta 1915-ben, Hegedüs Gyulával. Annak az ábrándos falusi asztalosmesternek az ábrándja, az élete sorsa, a részegsége, aki Londonban dolgozott fiatal korában... emlékeznek erre? Ebben az egy felvonásban legalább is hét-nyolc felvonásra való álom és élet van, ebből valami gyönyörű magyar Maeterlinck tellett volna! Ha azt mondtam, hogy a kicsi parasztos komédiáinál az oldalamat tartottam nevettemben, ennél a Groteszknél azt mondom a szívemet kellett fogni nehéz gyászomban, köteles szenvedésemben, szeretetemben, felelősségemben ez iránt a szegény gazdátlan asztalos iránt, ez iránt a bolond szegény felnőtt ember iránt, minden szegény szegénysorsúak iránt akik felnőttek és itt élnek nekünk bolondjába. Ebből a határtalan témából háromfertály órás színházat csinált Móricz Zsiga. Sok csinálni valója van neki. Nem ér rá. Siet. Hát azt látták, hallották, azt a kicsi darabját, akinek az volt a címe: Kend a pap? Hát ebből nem futotta volna három felvonás a Nemzetibe? Dehogynem, akar négy is. Milyen cséplési bőség, mennyi hallott magyar szó, mennyi ev. ref. íz és egészség, milyen négy fal közül permetezett emberszag! Micsoda tettenért emberi élet! Micsoda világos gyermeksége a szakállas, címes, basszus hangú halandóknak! Mennyi hallatlan árulkodás, valamilyen örök jegyzőkönyvbe valók! És most jut eszembe az Aranyos öregek című mézes kis darab is, gondolom a Nemzeti színpadjáról hallottam... nem tudom mit beszéljek felőle, csak azt pletykálom ki, hogy most itt a szobámban sárga napsugár sétál rézsút az ablakból, több csend lett egyszerre, mint amennyi volt, s távol, messze Berkes Béla bandáját hallom, hogy játssza a Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levelét, a falból fátyolnyi, ködnyi, ábrándnyi formán vonul elő lehajtott fővel, mosolyosan a mi volt Erzsébet Királynénk. Nem erről szól az a darab, csak ez az emléke most rajtam.

Merem mondani, hogy egy pár ezek közül a Móricz Zsiga-féle kicsi darabok közül halhatatlan, olyan mint a természet. Az ember megrezzen egyszer-másszor, ha olvassa kinyomtatva az ilyen Móricz Zsiga-féle dialógot, mintha rányitották volna az ajtót. Elevenek hangját hallja az ember. Azokét a falusi, tanyasi parasztokét, akiket magam ismertem. Át kell a homlokomon simítani, hogy visszakerüljek ide az íróasztalhoz, olvasó állapotomba. Ez annyi, ez a Móricz Zsiga magyar írása, mint a gégén előgőzölgő élet. Vagyis nem annyi. Hanem ugyanaz és mégis más valami. A művészet. Egy természeti játék. Az Alföld plusz Móricz Zsiga. Délibáb.

Mi lesz már, nincs ebben az Európában senki Stefan Klein úron kívül, aki például Móricz Zsigmondot fordítaná? Hát angolul, csehül, olaszul, oroszul, dánul és jordánul nem kötelező tudomásul venni könyves társadalomnak emberi fölfedezéseket? A mi parasztjaink élete nem éppen olyan érték-e, mint az orosz parasztoké? (Én az eleven ember szavának, szívének világraszóló érdekességét, örök értékességét gondolom, mert ez az az úgynevezett irodalmi érték!)

Azt érzem, elsikkasztják, eltagadják, a kíváncsi világtól a mi gyémántos szépségeinket. Móricz Zsigának legalább is öt-hat ilyen kicsi darabját meg mondjuk csak huszonöt elbeszélését világgá kéne portálni. Nem hanyagság az, hogy nem iparkodnak ezt véghez vinni, az én sugalmam szerint buta bűn ez, csúnya tisztességtelenség. Kinek a bűne, ne tudakolják azt éntőlem. S ha evvel az országgal már ilyen part témák felől lehetne beszélni!

Szépséges édes Gazdám Nagyon de nagyon szomorú tudok lenni sokszor. Ha hozzád vezető érzésem, amelynek a telepe szívem fenekén fekszik, ha az valami volna, nemcsak semmi, ha az valamicske volna, amiből cadeaut tehetnék neked. Ha remek kis tajték pipát tudnék abból önteni. Pipázol kérlek? Nem is emlékszem, hogy pipát láttam volna Nálad. Ha legalább annyi kellemességet tenne neked az én irántad való kötelességem, hogy bajuszod az én szeretetemmel kenhetnéd meg minden reggel, mint avval a jóféle hajdúsági bajusz-sodróval. De hiszen Te nem is sodrod azt a Móricz Zsiga féle bajuszt. Még ennyire se használhatnád látod az én szándékomat. Le engeded azt a bajuszt, mint a legények a kalapjuk mellett a darutollat. Mint a tengeri a levelét. Mint a Bocskay bús hajdúi az ő hajdani bajuszokat.

Mikor a céklaszín alkonyatot tiszteltem egyszer egy tanyán, az Alföldön, mindenféle dévánkozásom közt, amint néztem a néző Napot, eszembe jutottál, nem tudom én már miről, talán arról az egész tájékról, meg arról az égről. És tudod, hogy az ember esze, szeme, hogy szokott játszani. Egyszer csak úgy pillantottam, hogy az a nap a Te teljes magyar képed. S olyan formán jött, mintha a nap hirtelen leberetváltatta volna a bajuszát. Hiányzott a képiről a Móricz Zsiga bajusza.