Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 4. szám

Berkes Imre: Kerek Ferkó

Az ember rengeteget olvas össze életében s csak későn jön rá, hogy a sok olvasmányból milyen kevés maradt meg benne. A jó könyv, amely, ha nem is egy életen de hosszú éveken át kíséri és kísérgeti az embert, olyan, mint a váratlan öröm vagy a szomorú fájdalom. Az örömöt dédelgetjük, sokáig rejtegetjük magunkban, hogy még akkor is érezhessük melegét, amikor már csak erőltetett fantáziával tudunk rá visszaemlékezni. A fájdalmat el szoktuk kergetni, vagy legalább is szeretnénk kiölni magunkból, de mivel ez lehetetlen, mindig tovább fáj, mint amennyi időre az öröm megvigasztal bennünket.

Körülbelül így voltam én is néhány olvasmányommal és ezek közé számítom Móricz Zsigmond Kerek Ferkó című regényét is. Nem tudom mikor olvastam, de arra pontosan emlékszem, hogy hetekig, sőt hónapokig foglalkoztatott. Sokat beszéltem róla, sokat gondoltam rá, egyszóval, szerettem. Azóta rengeteg idő telt el, nagy életet éltünk s a fájdalom és a csalódás fekete garmadába gyűlt köröttünk, mint egy óriási hegység... Engem, ha bánat ért életemben, majdnem mindig könyveimhez menekültem. Ilyenkor a rossz vagy a gyengébb könyv is lekötött, vagy csak úgy képzeltem, hogy fantáziám elterelődött a mindennap szörnyű keserűségéről, olvasmányaim kisebb vagy nagyobb eseményeinek tajtékában. Sokszor megesett velem, hogy évek múlva újra elolvastam egy regényt, amely úgy élt az emlékezetemben, mint ifjúságom, siheder éveim orkánja vagy forgószele, és mégsem tetszett másodszor. Vagy a könyv lett rosszabb, vagy az én ítéletem keményebb, ki tudná ezt megmondani? Geyerstam írja az Örök rejtély című gyönyörű regényében, hogy a szép soha sem tér többé vissza. A kiégett lelkek hiába kapkodnak a régi nász tüze után, csak hamura bukkannak a letarolt virágokon, a szomorúság hiába siet vissza a forró emlékek lángjába, lángot nem talál sehol, de a szomorúság megmarad... Nem szabad azt hinnünk, hogy az élet csodálatos játékait vénülő fejjel újra el tudjuk játszani. A játék elmúlt és a mi szemünk elbágyadt, a külsőnk megkopott, a lelkünk elfanyalodott, az idegeink megpattantak... És most mégis újra elolvastam Móricz Zsigmond Kerek Ferkó című regényét.

Sokszor órákig ültem éjjel az íróasztalom előtt és régi szerelmes leveleket olvasgattam és örültem újra megelevenedett stílusom egy-egy jelzőjének, vagy metaforájának. Sokszor turkáltam és vájkáltam félig összedőlt sifonérok mindenféle lim-lommal megrakott fiókjaiban, amikor egy-egy napra hazakerültem a vidéki városba, ahol az ifjúságom eliramlott. És mindig végtelen örömöt támasztott bennem, ha valamelyik fiók rozoga fenekéről kibányásztam egy lerongyolt, agyonolvasott gyermekkori könyvemet, amelyből már sok-sok levél hiányzott, vagy egy régi iskolai dolgozatomat, amelyen még piros tintával rajta volt azóta elhunyt magyar tanítómnak, Endrei Ákosnak a megjegyzése, hogy jelesnek vagy kitűnőnek klasszifikálta-e picinyke kis kísérletemet. Mintha ezek közé sodródott volna most a Kerek Ferkó is, ahogy átlapozgattam, elolvasgattam, oldalról-oldalra mind mohóbb és mind lázasabb figyelemmel és kíváncsisággal. Óh, ez nem kopott meg, ezt nem borította be a pók undok hálófátyola! Ugyanaz a szenvedély, ugyanaz az elborulás és mélység, ugyanaz a vad és tomboló izzás, mint valamikor régen. Móricz Zsigmond friss, ifjú és egészséges ebben a regényben, frissebb és ifjabb, mint ahogy én képzeltem, memóriám fáradt káprázatán keresztül.

Mint tudnék ma ebből a regényből kiemelni? Mi az, ami megérintette a szívemet, amikor először elolvastam., és ami olyan sokáig lázított és izgatott? Mi az, amiben legjobban érvényesül Móricz Zsigmond talentuma? Talán a regény képei, alakjai, levegője és elképzelése? Nem. A nyári éjszaka, igen, a nyár és az éj együtt az alföldi kun halmok mentén, a nyár és az éj együtt Kerek Ferkó vad, tüzes, sértett lelkében. A természet. Az éj mélysége és az ég magassága, az egymásba fúló víziók varázsa és forrósága, ősi csontok kísérteties zörgése, elmúlt temetők egymásba omló, óriási árnyai, futó szellő izgató sóhaja, az agy, az idegek, az ég és a föld és az írói fantázia nagyszerű összetalálkozása és összeforradása: a Kerek Ferkó nagy, viharos, pusztító és mindent kiengesztelő nyári éjszakája... Ez az, ami akkor is lebilincselt és megfogott, majdnem összetört, mert én együtt sírok, együtt szenvedek és együtt nyomorgok olvasmányom hőseivel, - talán nem is helyes, hogy ilyen gyermekes és ilyen érzékeny vagyok? Most is belefúrtam magam Móricz Zsigmond nyári éjszakájába, mélyen, sötéten és elszántan, mint a csibor a süppedő iszapba, hogy sokáig rám ne találhasson senki. Knut Hamsunnak nem tudtam üzenni, hogy mennyire szerettem az ő kis Edwardáját és szomorú és szerelmes Gláhn hadnagyát, Jakobsen sírjáról nem tudom, merre van, nem vihettem, nem ültethettem rá virágot, köszönetül Mógens szenvedéseiért, és elragadtatásomat nem közölhettem soha Maupassant-nal Puilera grófné halhatatlan alakjáért, de Móricz Zsigmondnak most megüzenem, hogy nagyon-nagyon szeretem az ő Kerek Ferkóját, az ő nyári éjszakáját, alakjai csodálatos szenvedélyét, stílusa végtelen és tiszta egyszerűségét és talentumának vakító szikrázását, amely némelykor úgy beletűz a szemembe, hogy le kell csuknom a szempillámat. Kerek Ferkó talán nem a legjobb regénye Móricz Zsigmondnak, de nekem drága vigaszom, mert igen, most már emlékszem rá, amikor először olvastam, akkor egy-egy pillanatra azt hittem, hogy még én is boldog lehetek ezen a földön.

Kerek Ferkó ma is a legkedvesebb olvasmányom, de ma már tudom, hogy a boldogságomat nem az életben, hanem a jó és vigasztaló könyvekben kell keresnem. Olyanokban, mint amilyen a Kerek Ferkó.