Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre

Babits Mihály: Könyvről-könyvre
Nagy Zoltán: Elégiák.

S az emberek? Elnézem néha őket:
Óh hogy tolongnak, bújnak, küzdenek,
Hazudnak, csalnak, s mind miért, miért?
Oly furcsák nékem, oly idegenek,
Minthogyha volnék vén misszionárius
Vadnépek közt, szűz ős sziget kopárján
S nézném dühödt táncuk s nagy tollaik.

Ez a vers szimbolizálja Nagy Zoltán attitűdjét a környező élet előtt, s ebben az attitűdben, mint egész költészetében, a költő ösztönös és tudatos egyszerre: ismeri ösztöneit, s nem hagyja magát kizavartatni utaikról, még a küldetés csábításai által sem.

Ugy rémlik néha: hírvivő vagyok,
Tán bús vagy tán víg híradással küldtek
A földre engem titkos őserők,
Eszembe jut tán... Már a nyelvemen van.
Egy-egy szó halk tüzével felragyog,
Miként az első csillagok, remegve,
S néz s hallgat még a bús misszionárius.

Néz és hallgat... Ez a vallomás megadja már a Nagy Zoltán költészetének - ennek a szemlélődő, ritkán s akkor is szinte csak magában és magának megszólaló, befelé forduló s kifelé csak feltűnés nélküli, gondos de szerény öltözetben jelentkező poézisnek - legmélyebb vonásait. Szemlélődő és magányos költészet ez, nem képvisel semmit, csak egy lelket: szélen jár és nem tolong a sodorban: - ezzel a sodorral, mely az élet sodrának nevezi magát, alig tart valami közösséget, de mély közössége van az élet mélyével és forrásával, mellyel minden lélek önnönmagán, önnön mélységein át közlekedik. Nagy Zoltán önmagába mélyülő költő, s szava olyan mint az izlandi hőforrások kibuggyanása, melyek hosszú időkre visszaivódnak a mélybe és szinte eltűnnek, hogy aztán forró gazdagsággal fakadjanak föl, olykor csak egy pillanatra. A lírai anyag meggyül és árad így: meleg zene buggyan, s az érzelmi mondanivalónak oly torlódása egyetlen versben, amiből egy "termékeny" zsurnaliszta-poéta négyet-ötöt is csinálna. Az ilyen költészet, mintha valami állandóságból szívná erőit, megtartja ízét és hőfokát: nem függ a külső körülmények változásaitól, s nem változik velük.

Valahogy az statikus jellegű.

Csakugyan kétféle költő van: statikus és dinamikus. A kritikának gyakran hangoztatott jelszava: a költői egyéniséget fejlődésében érteni meg, bizonnyal nem a leglényegesebb szempont a Nagy Zoltán megértéséhez. Nem mintha az ő költészete nem fejlődött volna s új kötete nem volna tisztultabb, mélyebb, bensőségesebb még az elsőnél, nem mintha magában ebben az új kötetben is, - mely vagy tíz év termését gyűjti egybe - nem éreznék ezt a fejlődést a mindig mélyebb belsőségesség felé. Mégis azt kell mondani, legmélyebb lényegében és általános nívójában ez a költészet nem változott, szinte teljesen készen jelentkezett és mindvégig egyenletes maradt. Fővonása éppen valami hűség és állandóság. Ez a hűség és állandóság túlnyúl az egyéni élet határain: a Művészet valami örök és lényegében változatlan dolognak tűnik föl, korunkon éppúgy, mint évszakokon át:

Nem múlik el, csak nő! Hajt galyakat, ágat...

mint a költő az időről mondja. Nagy Zoltán egy galynak, egy levélnek érzi költészetét valamely erős ágán a Művészet nagy örök fájának, mely nem múlik, nem változik, csak "hajt galyat, ágat": nem azért, hogy azok szabadulni iparkodjanak a fától, vagy színeikben kiütni a többi lomb közül vagy túlnőni rajta: hanem éppen hogy méltón, illően és hozzásimulva gazdagítsák. Ez a titka rokonszenves tradícionalizmusának, mellyel nyelvében technikájában igaz debreceni létére a régi debreceni költők, a Csokonai-iskola hagyományaiba kapcsolódik - nem külsőségekben, hanem a forma belső szellemében, - talán egyszerűbben és közvetlenebbül, mint bármely más mai magyar költő bármely más hagyományba. S ez különbözteti meg a vele sokban testvér költőtől, Tóth Árpádtól is, aki szintén a debreceni hagyományokból indult ki, de azonnal erősen egyéni formát alkotott magának: Nagy Zoltán megelégszik a tradicionális formákkal, s a kifejezés raffinementjaiban át tudott menni a francia dekadensek (a Bandelaire és Verlaine) iskoláján anélkül, hogy a debreceni tradíció gyökereitől pillanatra is eltért volna.

Úgy látszik, mintha Nagy Zoltán ebben a tradicionalizmusban is mindig jobban és jobban tudatossá válna, új kötetének már a címében is érezni véljük ezt a tudatosságot s utolsó ciklusai mindjobban és jobban éreztetik. A Tél című verse, mely legújabb költői érájának gyöngye, dokumentum erről. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy Nagy Zoltán bárhogyan is a Csokonai-iskolának vagy egyes költőinek hatása alatt állna: a tradíció követése egészen más, mint a hatás. Nagy Zoltán verseiben hiába keresnők a rímek és ritmusok könnyű ujjongó és kíméletlen hangosságát, ő tud élni a tradícióval anélkül, hogy tartalmasságát, bensőségét és halkságát föláldozza: sőt tradicionális formáit is ennek a tartalmasságnak hordozóivá, ennek a halkságnak eszközeivé tudja tenni. Verselése mindinkább a halkság felé fejlődik. Különösen meg lehet ezt figyelni a rímmel kapcsolatban.

Unom a rímet. Érces csendülése
Fülem vakítja...

Így kezdi Levél Tóth Árpádhoz című költeményét, mely igazi ars poeticája, s az új magyar költészetnek egyik legbensőbb érdekességű önvallomása. A debreceni rímelők utóda határozottan a blank vers felé megy, melynek enjambement-okkal komplikált ritmusát alig kezeli nála valaki dúsabb és mélyebb hangszereléssel. A rím helyett a ritmus teltségét és gazdagságát keresi, de ritmusa is inkább belső ritmus. Versei elsősorban zenei alkotások: de zenéje nem a külső mechanikus eszközökkel elérhető zene, gyakran elhanyagolja még az utolsó jambus obligát tisztaságát is, s mégis a formai tökéletesség és szigorúság benyomását tudja kelteni az olvasóban. Nem a zsonglőr virtuóz és tüntető tökéletessége ez, inkább az úriember öltözködésének választékosságához hasonlítható, ki nem azért gondos toalettjében, hogy keresse, hanem hogy elkerülje a feltűnést.

Nagy Zoltán versművészete nem rímek és ütemek csengésében, hanem az ízlés makulátlanságában, a belső zene meg nem akadó harmóniájában áll.

Versei elsősorban zenei alkotások, minden a belső dallamnak szolgálatára áll bennük, s még színek és képek is csak mint zenei elemek szerepelnek és érvényesülnek. Hangsúlyoztuk már, hogy magányos és belső művészet ez. Mi lehet a témája ilyen művészetnek? Nagy Zoltán mindinkább a nagy lelki vers felé fejlődik (amilyen a Jelenések, a gyönyörű Régi Aloé-virág), melynek alig találjuk mintáját irodalmunkban, s mely a lélek ülepedett mélyeibe ás be, rétegeit a napfényre hozza, gyűjti, míg hatalmas verspalotát építhet belőlük magának. Az élet - a külső élet - az ilyen költő számára csak mint szín-anyag létezik, még szinte a saját élete is. A hullám, mely ringatja, megtöri, csillogtatja és elsimítja ezeket a képeket, sokkal mélyebbről jön, olyan mélységből, melyhez képest minden kép csak sekélyes felszín, a lélek, ahogy már mondtuk is, közvetlen, önnönmaga mélyein át közlekedik az élet mélyeivel, s ezért legmélyebb érzésében filozofikus ez a költészet. Vagy inkább elégikus, mint maga nevezi magát. Filozofikuma zene és érzés. Minden zene és érzés, mely közvetlen a lélek mélyeiből táplálkozik és nem külső képek és benyomások által váltódik ki, filozofikus és elégikus. A külső élet csupa kép és emlék, (még inkább emlék) tükrözve mintegy a lélek kútjának felszínén, a kút mélye azonban sötét és magányos hullámzás, ötét töprengés és hullámzó zene.

Ezeket illusztrálja Nagy Zoltán költészetének egyik csúcspontja, az Elégia című költemény.

A kút mélye sötét, az elégikus magányosság és mélység melankolikus zenét ad. A magányosság mindig a céltalanság érzését költi, a mélység a csüggesztő végtelenségét. Nem keserű és lázadó fájdalom ez, hanem zenébesimuló, harmonikus, nem a kor fájdalma, hanem örök emberi nyomorúság, mely a költőben végre tudatra ébredt.

Nagy Zoltán költészete sem a koré és távol áll attól a napi poézistől, melynek ösztönzője és jutalma a pillanatnyi siker. Új verskötetét szinte a lezajlott nagyszerű lírai periódus utolsó fontos és maradandó monumentumának érezzük. Ehhez a könyvecskéhez, melyet ma talán kevesen olvasnak, sokan fognak visszatérni.