Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám

Gál Vilmos: Egy új Aetherelmélet kísérlete

Amíg a csillagokról magukról van valami fogalmunk, addig a világűrről, amely a csillagokat magában foglalja, mindeddig semmiféle képet nem tudtunk magunknak alkotni. A végtelen fogalma, - az, hogy megállapítjuk a világűrről, hogy semmiféle határokkal nem bír, - vagy az, hogy öröktől fogva valónak, tehát időbelileg is határtalannak mondjuk, tulajdonképp nem nyújt semmiféle támpontot a világűr felfogására.

Ismerjük a világegyetem egyes izolált pontjait, amelyek fényük által érzékszerveinkre hatnak, de hogy mi van a csillagok körül, mi az ami a világűrt kitölti, nem tudjuk. Míg egyrészt a fénytünemények, elektromos és mágneses jelenségek, egy a világűrt kitöltő szubsztancia létezését látszanak bizonyítani, addig másrészt az elmélet egy oly anyagot követel meg, amelynek létezése - tekintettel azokra a lehetetlen feltételekre, amelyeknek ezen anyag meg kellene, hogy feleljen - teljesen kizártnak látszik. Semminthogy egy ilyen anyag létezésében higgyünk, talán inkább vagyunk hajlandók feltételezni, hogy a világűr az abszolút űrrel, a "semmi"-vel egyenlő, dacára annak, hogy minden mástól eltekintve már csak józan megítélésünk is ezen felfogás ellen kell, hogy szóljon: nem látszik valószínűnek, hogy az égitestek az abszolút űrben lebegjenek és nehezen tehető fel, hogy az anyag nagy tömegei, a keletkezésben és fejlődésben levő ködfoltok egy oly környezetben legyenek, amely velük semmiféle rokonságban nincsen.

*

Hacsak futólagosan is áttekintjük az aetherre vonatkozó tudásunk fejlődését, azonnal szembeötlő ezen elmélet ki nem elégítő volta és azok a nagy nehézségek, amelyekkel ezen elméletnek megküzdenie kell és amelyek megoldására semmi kilátás nincs is, hacsak maga az alap, amelyet ezen elmélet felépítve van, nem változik.

Tulajdonképp a fénytünemények közelebbi megismerése vonta maga után az aether-elmélet felállításának szükségességét.

A fénysugár az, amely által végtelen távolságokon át tudomást nyerünk a világűrben szétszórt égitestekről.

A csillagból kiinduló fénysugárnak végtelen tereket kell átfutnia, míg földünkig elér. Dacára az óriási, másodpercenkénti 300.000 kilométeres sebességnek, mellyel a világűrben halad, világrendszerünk legtávolabbi csillagjaitól földünkig 4000 évre becsüljük a fénysugár útját. Mai tudásunk szerint a fény rezgő, vagy hullámzó mozgás, ismerjük az egyes színeknek megfelelő hullámhosszakat és a másodpercenkénti rezgések számát, az elmélet megállapítja, hogy a fény az abszolút űrön keresztül hozzánk el nem juthatna és hogy kell valami, a világűrt kitöltő szubsztanciának lennie, mely a fényt hozzánk közvetíti. Ezt a mindenen átható anyagot vagy médiumot, mely az egész világűrt, de éppúgy a legkisebb anyagrészecskék, a molekulák közötti teret is kitölti, nevezték el aethernek vagy világaethernek. - Fény, sugárzó meleg, elektromosság, mágnesség, mind az aether rezgéseiben lelik magyarázatukat.

Míg azonban a fény keresztrezgéseinek terjedése megköveteli, hogy az aether olyan tulajdonságokkal bírjon, amelyek az anyagnál a rendkívüli szilárdságnak és rugalmasságnak felelnek meg, addig másrészt az aether egy olyan feltételnek kell, hogy eleget tegyen, amelynek még a legritkább gáz sem felelhet meg: az aethernél a súrlódás teljes hiányát kell feltételeznünk. Bármilyen csekélynek is vesszük az aether sűrűségét, az égitesteknek ellenállással kellene találkozniuk, holott az aethernek az égitestekre való ilyen hatása mindeddig nem volt megfigyelhető, de fel sem tételezhető, mert különben az idő végtelenjén az égitestek a súrlódás folytán már rég megálltak volna és mozgás a világegyetemben nem is létezhetnék.

De bármily áthidalhatatlanoknak is látszanak ezek az ellentétek, az aether létezése fényről, elektromosságról, mágnességről való ismereteink által úgyszólván kétségtelenné vált, ha ezáltal titokzatossága nem is csökkent semmivel. Fényről, elektromosságról, mágnességről való ismereteink úgyszólván kétségtelenül bizonyítják az aether és az energia-megnyilvánulások közötti összefüggést.

*

Amíg tehát egyrészről az energia-megnyilvánulásokat, fényt, elektromosságot, mágnességet, sugárzó hőt, az aetherrel hozzuk szoros kapcsolatba, addig másrészt az anyagról való tudásunk fejlődésével kapcsolatosan mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy az anyag keletkezésében, felépítésében az energiáknak lényeges szerepe van.

Az anyag fejlődésnek van alávetve. A ködfolttól az ebből keletkező kék, majd sárga, vörös, a kialváshoz közeledő csillagokon át a már kialudt csillagokig az égitesteken a legkülönbözőbb fejlődési stádiumokat állapíthatjuk meg és a csillagok fejlődése bizonyítja, hogy az anyag általunk ismert formájában nem állandó, hanem 1-2 ősanyagból kiindulva fejlődik.

A legtöbb ködfolt spektruma azt látszik bizonyítani, hogy a ködfoltok anyaga Hidrogén, Hélium és egy a földön ismeretlen anyag, a Nebulium. De sem a Hidrogén, sem a Hélium színképe nem teljes még a ködfoltokban, a színkép ezen gázoknak csak egyes jellemző csíkjait tartalmazza, [*] úgy, hogy azt az impressziót kell, hogy nyerjük, hogy ezek az alapelemek is még fejlődésben vannak a ködfoltban.

Ha valamelyik ködfoltban egy vagy két csillag keletkezett, a Nebulium csíkja kezd eltűnni, a Hidrogén és Hélium jellemző csíkjainak száma szaporodik és megjelennek a spectrumban olyan csíkok is, amelyek az egyéb földi anyagokra jellemzők. De ezeknek az elemeknek színképéből is hiányoznak még egyes jellemző csíkok, [*] nem látszanak még teljesen azonosaknak a földiekkel, hanem valószínűleg a hőmérséklet csökkenésével párhuzamosan keletkezésben vannak.

A csillagászat ezen megfigyelései tehát arra mutatnak, hogy az anyag általunk ismert formájában nem állandó, hanem egy fejlődés eredménye, egy vagy egynéhány alapanyagból indul ki és a ködfoltban ezek az ősanyagok maguk is még fejlődésben vannak. Minden anyag eredete közös és a Hidrogén, Hélium vagy Nebuliumra vezethető vissza. [*]

*

Amíg a csillagászatnak az égitestekre vonatkozó, a spectral-analízis által lehetővé vált megfigyelései igazolják, hogy az anyag fejlődésnek van alávetve, addig a fizika és kémia más úton, az anyag struktúrájára vonatkozó vizsgálatok által jutott ugyanezen eredményre.

Már régebben felmerült az a kérdés, hogy az elemi testek legkisebb részecskéi az atomok nem bonthatók-e még kisebb részekre, amelyek esetleg elektromos energiából állnának, tehát aetherrezgések volnának.3 Ezen feltevés helyessége az utóbbi évek tapasztalatai alapján mindinkább beigazolódott.

A radioaktív jelenségek felfedezése által először vált nyilvánvalóvá, hogy az a felfogás, amely szerint a legkisebb anyagrészecskék, az atomok felbonthatatlanok és változhatatlanok, nem helytálló, - itt maguk az atomok bomlanak energia (b-sugarak = elektronok, g-sugarak, amelyek a Röntgen-sugaraknak felelnek meg, = aether-rezgések) és Hélium (a-sugarak = Hélium-ionok) kisugárzása mellett, Uránium, Thorium, Rádium bomlásánál először látjuk az anyag óriási latens energiájának egy részét felszabadulni, Uránium, Thorium és Rádium az első anyagok, amelyeknél - hacsak részlegesen is - az energiára való visszabomlás konstatálható.

A Rádium az Uránium bomlási terméke. Az Uránium tehát, mely csak nagyon kevéssé rádioaktív és nagyon lassan változik, - talán néhány ezermillió évig tart, míg felerészben Rádiummá alakul át - tartalmazza a Rádiumot, a Rádium teljes energiáját és még nagyon sokkal többet. És ez a rengeteg belső energia természetesen csak egy kis törtrésze az anyag belső energiájának. [*]

A Rádium, ha végtelen csekély mennyiségben is (a közönséges kőzetek átlag 8 gr. Rádiumot tartalmaznak egymillió köbméterenként) [*] a földön mindenütt található. Ha a földkéreg 20 km mélységig ugyanolyan mennyiségben tartalmazza a radioaktív anyagokat, mint a felszínen, akkor az azok által termelt meleg-energia elegendőnek látszik a föld teljes melegveszteségének pótlására. [*] E számításokból az következik, hogy a radioaktivitás jelensége a földkéregben aránylag csak kis mélységig lehet akkora, mint amilyennek a föld felületén találjuk, tehát a föld belsejében radioaktív bomlás egyáltalán nem, vagy csak elenyésző csekély mértékben lehetséges és ha a földkéreg mélyebb rétegei tartalmaznak is radioaktív anyagokat, azok nem lehetnek a bomlás állapotában, különben földünknek fokozatosan melegednie kellene. Bizonnyal helyes tehát az a feltevés, hogy a radioaktivitás jelensége egy, az anyag fejlődésének késői stádiumára jellemző, a kihűléssel kapcsolatos tünemény és hogy a radioaktivitás jelensége a földön a fejlődés folyamán sokkal általánosabbá, mind nagyobb és nagyobb mértékűvé fog válni [*] és míg egyrészt ellensúlyozni fogja a föld fokozódó kihűlését, másrészt talán a radioaktivitás vagy hasonló jelenségek által fog a föld anyaga lassanként visszabomlani az aetherbe. [*]

Ha mindezekután még megemlékezünk a radioaktív jelenségek felfedezése után kialakult atomelméletekről, amelyeknek egy része szerint az atom tisztán elektromos részekből állna, míg az elméletek egy más része szerint az atom egy középponti Hidrogén és Hélium-mag és e körül keringő negatív elektronok - elektromos részecskék - rendszere volna: akkor nagy vonásokban körvonalazva van az a kép, amelyet az anyagról, az anyag struktúrájáról mindent egybevetve mai tudásunk alapján magunknak alkothatunk.

*

Mielőtt most már tovább megyünk, egy új axiómát kell bekapcsolnunk.

Az energiák számunkra csak az anyagon keresztül, az anyag közvetítésével nyilvánulhatnak meg, az anyagtól független állapotukban általunk fel nem foghatók. Így például a drótnélküli távíró által emittált elektromos hullámok, amíg valamilyen készülékkel ismét fel nem fogjuk őket, általunk nem érzékelhetők, bár jelenlétük, realitásuk kétségbe nem vonható: - épp úgy a földmágnességet is csak műszereink által ismerjük.

Magukat az energiákat nem mérhetjük, hanem csak az energiáknak az anyagra való behatását, ha azok olyan formában jelennek meg, hogy az anyagra behatni képesek. Az energiákra az anyagi mérési módszerek nem alkalmazhatók, határokkal, térfogattal csak a testek bírnak, tömegről csak az anyaggal kapcsolatosan beszélhetünk, hőmérséklete is csak az anyagnak lehet.

Következetlenül járunk el tehát akkor, amikor az elektronokról egyrészt megállapítjuk, hogy energiarészecskék, míg másrészt nagyságukat és tömegüket keressük. Az eredmény természetesen a 0 határérték, amint minden hasonló irányú kísérlet szélső értékhez kell, hogy vezessen.

Energiahatás csak energiából származhatik. Az anyag magábanvéve energia-megnyilvánulásokra nem képes. Az anyag visszaadhat hozzávezetett energiát, lekötött energiát (halmazállapot-változás, kémiai átalakulás alkalmával) esetleg felszabadulhat latens energiájának egy része, amint azt a radioaktív anyagok esetében látjuk, az anyag maga azonban energiahatásra nem képes, és minden esetben, amikor az anyaggal kapcsolatosan energia-megnyilvánulásokat tapasztalunk, az anyag által lekötve tartott, vagy az anyag latens energiái lépnek hatásba.

A tömegvonzás, a kölcsönös vonzóerő, energiahatás. Mint ilyen csakis az anyag latens energiáinak következménye lehet. Az anyag súlyában tehát az anyag latens energiái jutnak kifejezésre. Ezen egyszerű meggondolás által az anyag súlyában kétségtelen bizonyítékát találjuk annak, hogy az anyag felépítésében az energiáknak lényeges szerepük van, hogy minden anyag energiát tart lekötve, amely tőle elválaszthatatlan. Súlytalan anyag nincs, ami annyit jelent, hogy az anyag energia nélkül meg nem állhat. A legegyszerűbb előttünk ismeretes anyagnak, a Hidrogénnek is van súlya, tehát összetett, amint ezt spektruma is igazolja.

A súlyban az anyag latens energiái hatnak egymásra és a tömegvonzás intenzitását ugyanaz a matematikai formula fejezi ki, mint az anyagra való behatásával mért elektromos energiamennyiségek egymásra gyakorolt vonzóerejének intenzitását. (A tömegvonzás intenzitása egyenesen arányos a tömegek szorzatával és fordított arányban áll a távolságok négyzetével, elektromos energiamennyiségek egymásra gyakorolt vonzóerejének intenzitása egyenesen arányos az elektromos mennyiségek szorzatával és fordított arányban áll a távolságok négyzetével.)

*

Ha az anyagtól sikerülne minden energiát elvonni, akkor az anyag megszűnnék, szétesnék, egy olyan formába kellene, hogy átmenjen, amelyben - energiát nem tartalmazva - nincs súlya, nincs halmazállapota, nincs hőmérséklete - (a hőmérséklet az energiák behatásának következménye) - nem lévén súlya, nincs súrlódása, számunkra épp olyan kevéssé érzékelhető, matematikánk számára épp olyan megközelíthetetlen, mint a fenti axióma szerint az energiák anyagtól független állapotukban.

Már most akár azt a feltevést fogadjuk el, hogy az anyag tisztán energiákból épül fel, - ami egyértelmű azzal, hogy az anyag, ha latens energiáját elvonnunk sikerülne, tisztán energia-komponensekre bomlana fel -, akár egy ősanyagformából indulunk ki, amely az energiák behatása alatt fejlődik - tehát egy ősanyagformát tételezünk fel, amely (éppúgy., ahogy az anyagtól független energiák számára megállapítottuk) nem bír sem súllyal, sem térfogattal, sem hőmérséklettel, - a következőkben ugyanarra az eredményre kell, hogy jussunk. Mi a továbbiak alapjául az egyszerűbb első esetet - amely szerint az anyag tisztán energiákból épülne fel - fogjuk választani és a második talán valószínűbb esetet, amely szerint az anyag egy ősformából az energiák behatása alatt fejlődnék, csak néhány megjegyzésben fogjuk figyelemmel kísérni.

*

Az első esetből kiindulva tehát fel kell tételeznünk, hogy az anyag nem egyéb, mint az energiák egy megnyilvánulási módja. Energia és anyag a világűrben állandó körforgásban kell, hogy legyenek. Az anyag előttünk ismeretes első formájának, a ködfoltnak keletkezését egy tiszta energia-állapot, az energiák összességnek teljes nyugalmi állapota kell, hogy megelőzze, a ködfolt keletkezésének oka az energiák egyensúly-állapotának megbomlása. A ködfoltból keletkező napok révén alkothatunk magunknak fogalmat arról, hogy a ködfolt anyagában mily óriási energiamennyiségek vannak felhalmozva. A ködfolt keletkezését megelőző állapot - a minden anyagtól mentes energiák nyugalmi állapota - anyagi szempontból egyértelmű mindennek abszolút hiányával: az űrrel. És a végtelen energiáknak ez a teljes nyugalmi állapota, a teljes egyensúlyban, teljes harmóniában levő energiák összessége az, amit mi aethernek nevezünk.

Az aether, mindennek ősforrása, tehát nem az abszolút űrrel, nem az örök éjszakával, minden anyag, minden energia, az élet, teljes hiányával egyenlő, de nem is egy titokzatos anyag, amely lehetetlen feltételeknek kell, hogy megfeleljen, hanem az energiák összessége, [*] illetve azok nyugalmi állapota. Az aetherről való mai fogalmaink helyébe egy új kell, hogy lépjen: az energiák nyugalmi állapotának fogalma.

*

Nem változtat a fentiek érvényén az sem, ha egyelőre nem akarjuk elfogadni, hogy maga az ősanyag is energiákból keletkezett, hanem egy ősanyag létezéséből akarunk kiindulni. Az aethert akkor is az energiák nyugalmi állapotának kellene tekintenünk, de akkor az energiák mellett egy ősanyag is jelen volna, amely az energiák behatására fejlődik. Az anyagnak ezen ősformájáról pedig megállapítottuk, hogy érzékszerveink és matematikánk számára épp olyan kevéssé megközelíthető, mint az anyagtól független energiák.

*

Ha nem akarunk abból kiindulni, hogy a világűr fejlődési tendenciája minden energiának anyaggá való átalakulása, fel kell tételeznünk, hogy anyag és energia örök változásban egymásba átalakulnak, anyag és energia örök körforgásban vannak, - egy előttünk ismeretlen törvény kell, hogy meghatározza, hogy a világűr energiaállományának milyen nagy része lehet anyag formájában lekötve, a világűr anyagállománya egy egyensúly állapot körül kell, hogy ingadozzék.

Ez az egyetlen lehetséges feltevés. Annyit jelentene, hogy a világűrben az anyag állandó fejlődésben, hol keletkezőben, hol eloszlóban van, (ködfoltok, napok, kihülő égitestek) ahogy megfigyeléseinknek meg is felel.

Ha ezzel szemben abból - amint látni fogjuk tarthatatlan - feltevésből indulunk ki, hogy a világűr fejlődési tendenciája minden energiának anyaggá való átalakulása, akkor egy fejlődési folyamatot ismerünk el, amely egy kezdeti állapotból indul ki: és ez a kezdeti állapot a tiszta, minden anyagtól mentes energiák világa.

Ezen felfogás szerint tehát az anyag keletkezését a minden anyagtól mentes, tiszta energiák örök időktől fogva létező világa, egy az idők végtelenje óta tartó egyensúly állapot kellett, hogy megelőzze, amely anyagi szempontból tisztán energiákból állva, egyértelmű mindennek abszolút hiányával, az űrrel.

Fel kellene tételeznünk, hogy ez az állapot egyszerre csak megbomlott, hogy meginduljon az anyag keletkezése és ettől fogva az anyag tömege folyton nő, a szabad energiák mennyisége folyton csökken, egyensúlyállapot nem létezik. És így ezen felfogás szerint be kellene következnie egy állapotnak, amikor többé szabad energia nem létezik, amikor már minden energia anyagban van lekötve, a világegyetemben minden mozgás megszűnt és a világegyetem tényleg nem egyéb többé, mint az abszolút űrben, a "semmiben" mozdulatlanul lebegő, megmerevedett anyagtömegek örökre változatlan, holt világa.

Mindez azonban egyértelmű volna azzal, hogy azok a természeti törvények, melyek örök időktől fogva a tiszta energiák világában érvényben voltak, egyszerre csak megváltoztak, hogy módot adjanak az anyag keletkezésére, ami már magában véve elegendő ahhoz, hogy a fenti feltevést, mint helytelent elvetni legyünk kénytelenek, különben is annyit jelentene ez, hogy a tiszta energiák világát is megelőzhette egy másik, éppúgy, ahogy a holt anyag világa sem volna örök, hanem a természeti törvények újabb megváltozásával ismét egy másik követhetné. Ha tehát fel is tételezzük egy tiszta energia-státus vagy tiszta anyag-státus lehetőségét, ezek az állapotok akkor is csak periodikusan váltakozva lehetségesek és ismét arra az eredményre jutottunk, hogy a világűrben anyag és energiák örök körforgásban vannak.

*

Ha az energiákkal párhuzamosan ismét egy ősanyagot tételezünk fel, akkor ugyanezen gondolatvezetéssel cáfolható Lord Kelvin és Clausius feltevése, mely szerint a világegyetem fejlődésének iránya minden hőkülönbség kiegyenlítődése és ezzel minden mozgás, minden élet megszűnése. (Waermetod.) Ez is egy öröktől fogva tartó egyensúlyállapotnak egy másik, az idők végtelenjéig tartó egyensúlyállapotba való átcsapásával volna egyértelmű, tehát tarthatatlan.

*

Mindazon roppant energiák, amelyek mostan az anyagban vannak felhalmozva, eredetileg az aetherben kellett hogy nyugodjanak. Ködfoltok, majd napok keletkeznek, amelyek óriási mennyiségű energiát sugároznak vissza a világűrbe és amelyek kihűlve és megmerevedve, energiájukat elveszítve, éppúgy ahogy ismeretlen módon az aetherből keletkeztek, ismét visszaalakulnak az aetherbe.

A ködfolt keletkezését az energiák nyugalmi állapota előzi meg:

Teljes nyugalom, teljes harmónia, a teljes egyensúlyállapot. Minden energia: fény, hő, elektromosság, élet, anyag, és mindaz a végtelen sok más, amit nem is ismerünk, még az aetherben nyugszanak, a teljes nyugalom, a teljes harmónia állapotában vannak. És a végtelen energiáknak ez a teljes nyugalmi állapota az, amit mi világaethernek nevezünk. - Az első mozdulat, az aether nyugalmi állapotának első megbomlása, az élet első megnyilvánulása, végtelen tereket kitöltő ködfolt lecsapódása. Az égitestek kölcsönhatása révén, vonzóerejük vagy más behatások által lassanként mozgásba kerül a ködfolt, amely eredetileg bizonnyal a teljes nyugalom, a teljes mozdulatlanság állapotában volt. [*] Az egyensúly egy végtelen kismértékű megbomlása, amelynek energiája talán nem nagyobb, mint egy lehulló falevélé és amely által mozgásba kerül a ködfolt egy végtelen kis része, elegendő ahhoz, hogy végtelen idők alatt az egész ködtömeg egyensúlya megbomoljék, a ködfolt mozgásba kerül és semmi többé a nyugalmi állapotot helyre nem állíthatja, feltartóztathatatlan szükségszerűséggel keletkeznek világegyetemek, naprendszerek, a napok kihűlnek, megszilárdulnak, hogy ismét eloszoljanak az aetherbe. Nincs kezdet és nincs vég, sem térben, sem időben, kezdet és vég csak a mi felfogásunkban léteznek, mely csak az anyagit, a kézzel foghatót tudja érzékelni. Az energiáknak csak az anyaggal kapcsolatosan vannak határai.

*

Mindezek érvényén természetesen nem változtat az, hogyha a ködfoltok egyik fajtájának, a spirál ködöknek keletkezését égitestek összeütközéséből akarjuk megmagyarázni. Az égitestek összeütközése véletlen következménye és különben is csak a ködfoltok egy kisebb részének keletkezése magyarázható ily módon.

*

Világok végtelenjei keletkeznek és oszlanak el ismét, s az idő folyik kezdet és vég nélkül, felénk közeledve a végtelen távolból, ha a múltat tekintjük és tőlünk távolodva a végtelen messzeségbe, ha a jövőt nézzük. Az az időszak, amelyet a jelen pillanatból át tudunk tekinteni, végtelen rövid és ha tudásunk és a múlt ismerete sokkal növeli is az áttekinthető teret, látásunk mégis éppen úgy korlátolt, mint mikor egy magas hegy tetejéről tekintünk a horizont felé. Amit a múltból áttekinteni tudunk, ha geológiai és paleontológiai tudásunkat és azokat az analógiákat, amelyeket a világűr körülöttünk lejátszódó tüneményeiből levonunk, is tekintetbe vesszük, egy pillanat az idő folyásában.

Tér és idő egyformán elvesztik számunkra realitásukat, amint kozmikus vonatkozásban kell elképzelnünk őket, megszűnik az egyetlen támpont az idő számára: a kezdet, a tér számára: a karátok. Abban a pillanatban, amint a világűrt végtelennek képzeljük el, számunkra teljesen felfoghatatlanná válik, a végtelen elképzelésénél bizonyára a legtöbben a világegyetem előttünk ismert részének a határozatlanba toljuk ki határait, de határtalannak felfogni nem tudjuk.

Tér és idő fogalmát elválasztani nem lehet. De ha itt egy pillanatra mégis el akarjuk különíteni tér és idő fogalmát és - ami ezzel egyértelmű - feltételezzük, hogy a világűrben egy a mi fogalmaink szerinti pillanatnyi egyidejűség lehetséges, akkor a világegyetem státusa a jelen pillanatban határozott és pl. a jelen pillanatban létező összes csillagok száma - ha bármily felfoghatatlan nagy is számunkra - teljesen határozott és véges számmal kifejezhető kell, hogy legyen. Végtelen akkor volna, ha egy állandóan a végtelenbe növekvő mennyiséggel állnánk szemben, amely a felfogás pillanatában már ismét annyira megnövekedett, hogy a felfogással utolérhető nem volna, mindig megelőzné a felfogást, ami abszurdum.

A tér határtalan voltával teljesen analóg módon az időnek sincsenek határai. Bármilyen messzire menjünk is vissza, a múltat mindig megelőzte a múlt, kezdet nincs, az idő valami egészen más, mint ahogy a mindennapi életben felfogjuk. - Ha egy kezdet lehetőségét egy pillanatra feltételezzük, akkor bármilyen nagy egységekkel, bármilyen óriási - de véges - számmal, bármilyen messze lenne is a múltban, a kezdet elérhető kellene, hogy legyen. Elérhető csak akkor nem volna, ha a felfogás pillanatában a múló pillanatnál olyan sokkal gyorsabban távozna tőlünk, hogy a felfogással utolérhető nem volna, ami annál is inkább abszurdum, mert annyit jelentene, hogy a múlt az idő múlásánál gyorsabban távozna tőlünk, hogy a felfogással utolérhető nem volna, ami annál is inkább abszurdum, mert annyit jelentene, hogy a múlt az idő múlásánál gyorsabban távozna tőlünk.

Tehát, bár pl. a földnek a nap körül való forgása szabályos periódusokban ismétlődve, amely fordulatok sorrendben el nem cserélhetők - mint ahogy általánosságban az események sorrendjén változtatni nem lehet, - az idő felfogását csak mint határozott irányú, számokkal kifejezhető mennyiséget látszik megengedni, az időről való fogalmaink kozmikus értelemben nem helytállók, az idő valami egészen más, mint ahogy fogalmainkban él, térre és időre a végtelen fogalma éppoly kevéssé alkalmazható, mint ahogy végesnek sem tekinthetők, tér és idő egymástól elválaszthatatlan szerves összefüggésben teszik azt, amit a világűr végtelenjének nevezünk. Határokkal egyformán nem bírnak és egyetlen közös nyugvópontjuk mindennek teljes nyugalmi állapota: az aether.

De miután nem tételezhető fel, hogy a világűr státusa állandóan a végtelenbe növekedjék, ellenkezőleg kézenfekvőnek látszik, hogy még ha változó is, egy egyensúlyállapot körül ingadozik, talán mégis lehetségesnek látszik, hogy - ha csak hozzávetőleges számokkal is - valaha sikerülhet a világűr státusának megállapítása.

De ez csak látszat. A hiba ott van, hogy mi valamit számokkal akarunk kifejezni, valaminek határokat akarunk adni, aminek határai nincsenek és ami számokkal ki nem fejezhető. Határokkal csak az bír, ami az anyaggal kapcsolatos, az aether pedig nem tekinthető egyébnek, mint az energiák összességének, illetve nyugalmi állapotának, a világűr, az energiák összessége - amelyeknek az anyag csak egy megnyilvánulási módja - valami, amit semmi anyagira vonatkoztatni nem lehet és ami határokkal ennélfogva nem bírhat.

*

Minden megfigyelésünk, minden észlelésünk az anyagra vonatkozik, az energiák is csak az anyagon keresztül, az anyag közvetítésével nyilvánulhatnak meg számunkra. [*] A mágnesség csak az iránytű elhajlásával, az elektromosság csak műszereink által nyernek realitást számunkra, sem a mágnesség, sem az elektromosság számára nincs érzékünk.

Egész tudásunk ennek megfelelően alakult ki. Pedig nem lehet kétségbevonni annak a lehetőségét, hogy lejátszódhassanak körülöttünk a leghatalmasabb tünemények, amelyek tisztán az energiák keretén belül maradva, az anyagot nem érintve, általunk egyáltalán nem is appercipiálhatók, a mi életünk határain teljesen kívül esnek. Talán még egy - bár gyenge és halvány - példát is találhatunk erre és pedig a mágneses zivatarokban. Minden anyagin kívül esve, életviszonyainkat egyáltalán nem érintve, a mágneses zivatarok általunk nem is appercipiálhatók és figyelmünket csak azáltal vonták magukra, hogy különösen erős mágneses zivatarok alkalmával elektromos műszereink, távirda, telefon, felmondták a szolgálatot.

Céltalan és hiábavaló az aetherben anyagi tulajdonságokat keresni [*] és bele kell nyugodnunk abba, hogy az aethert egyelőre sem érzékszerveinkkel, sem műszereink segítségével appercipiálni nem tudjuk és nem is fogjuk tudni mindaddig, amíg a nyugvó energiákat valamiképp az anyagon keresztül megszólaltatnunk nem sikerül. De a világűr, a felénk boruló mély kék égbolt, amelyen belül a csillagok látszanak, mégsem az abszolút űrrel, az örök éjszakával egyenlő, hanem a nyugvó energiák végtelenje, mindennek ősforrása, maga a mindig megújuló élet.

*

Az aetherre vonatkozó ez az elmélet minden részletében megfelel az észleléseknek. Megvan az a médium, amely végtelen távolságokon át a fénysugarakat hozzánk közvetíti, amely éppúgy az égitestek, mint a legkisebb anyagrészecskék, a molekulák közeit kitölti, anélkül, hogy egy lehetetlen feltételeknek megfelelő anyagot kellene benne keresnünk. Megvan a magyarázat arra, hogy általunk ez a médium maga mindeddig észlelhető nem volt és egyszersmind megtaláljuk a magyarázatot a világegyetem végtelen voltára. Ez az elmélet biztos bázist kell hogy nyújtson a világegyetem tüneményeinek megértésére.

A fenti belátásokkal egyúttal a materialisztikus világfelfogás egyik leghatalmasabb oszlopa dől meg. Be kell látnunk, hogy nem lehet helyes egész gondolkozásunkat kizárólag az anyagra, az anyagi célszerűség elvére felépíteni, a világegyetem sokkal több, mint a kémia és fizika szabályainak alávetett óriási anyagtömegek rendszere, a mechanika törvényei szerint keringő gömböknek és kozmikus pornak, óriási anyagtömegeknek élettelen világa.

 

[*] Lockyer színképmegfigyelései.

[*] Campbell szerint a ködfoltállapotot elhagyva a csillagok fejlôdésmenete a következô volna:
A ködfolt-stádiumhoz még nagyon közel esô csillagok spektruma tartalmazza éppúgy a Hidrogén mint a Hélium világos vonalait.
A ködfolt-állapottól kissé távolabb állónak látszik azon csillagok állapota, amelyeknek spektruma világos és sötét Hidrogén-vonalakat tartalmaz. Közel rokonságban ezekkel a Hélium-csillagok állnak, spektrumuk sötét vonalai a Hidrogén vonalainak, míg 20 vagy több vonaluk a Hélium vonalainak felel meg, néhány gyenge fémvonal is megfigyelhetô.
A fejlôdés késôbbi stádiumában bizonyos Pickering által felfedezett Hidrogénvonalak eltűnnek, míg a Hidrogén rendes vonalai kifejezettebbekké válnak. A Hélium vonalak elmosódnak, ellenben mész- és vasvonalak lépnek fel. Mindezek sötét vonalak.
A csillagok további fejlôdése folyamán a Hidrogén-vonalak gyengülnek, a Kalcium és fémvonalak erôsödnek, a csillagok kékes-fehér fénye a sárgába kezd átmenni és végül is a csillag a nap jelenlegi állapotának megfelelô fejlôdési fokot éri el. Az ezen típusokba tartozó csillagok spektrumában a Hélium-vonalak hiányoznak és a Hidrogén csak 4-5 halvány vonallal van képviselve, a Kalcium-vonalak praegnansabbakká válnak és mintegy 20000 fémvonal jelenik meg.
Végül a csillagok színe a sárgából lassanként a vörösbe megy át, a Hidrogénvonalak elmosódnak, a fémvonalak megerôsödnek és széles abszorpciós sávok jelennek meg. Ezen abszorpciós sávok eredete a csillagok egy részénél ismeretlen, más részénél a szénvegyületekhez tartozóknak ismertettek fel.
Ezek a csillagok fejlôdésük utolsó stádiumához közelednek. Felületük hômérséklete már annyira csökkent, hogy összetettebb vegyületek is keletkezhetnek rajtuk, mint a nap felületén.

[*] William Thomson, W. K. Clifford (1875) Crookes (1886).

[*] Einstein szerint az anyag latens energiája egyenlô az anyag tömegének és a fénysebesség négyzetének szorzatával. Egy kg. szén latens energiája ily módon 23 billió kalória volna - elegendô egy 50 000 lóerôs gôzgép 10 évi táplálására - a szén elégetése által nyert cca 7000 kalóriával szemben.

[*] Strutt.

[*] Joly.

[*] Nem lehetetlen, hogy a radioaktivitás jelensége már ma is sokkal általánosabb, mint gondoljuk, ha nagyon hosszú, az Uránium bomlásánál sokkalta lassúbb átalakulásokról is lehet csak szó.

[*] Talán nem helytelen az a feltevés, hogy a meteoritek anyagának rendkívül laza szerkezete is egy ilyen lassú visszabomlás következménye. "A meteorvasak anyaga sokszor annyira porôz, hogy a levegôn mint a vasszivacs oxidálódik. Átfűrészelve egész kevés kivétellel minden meteorvas ezt a tulajdonságot mutatja. - Hasonló laza szerkezetet tapasztalunk a kômeteoritoknál is. A meteorkövek anyaga - eltekintve a felszíni, a föld légkörének behatására keletkezô salakrétegtôl - annyira porôz és laza, hogy filterkônek volna használható és még ujjaink között is könnyen szétmállik." (Nordenskiöld - Arrhenius.)

[*] Ez az elmélet talán legkönnyebben egy a fizika körébôl vett hasonlattal szemléltethetô.
A színtelen fehér fény az összes fénysugarakat tartalmazza. Hacsak egyfajta fénysugár is hiányzik, a fény azonnal színessé válik. Éppúgy kell az aethert, mint minden energia összességét elképzelnünk. Talán az energiák egyensúlyállapotának egy kis megbomlása a ködfolt keletkezésének oka.

[*] Valószínű, hogy a ködfolt keletkezését már messze megelôzôleg hatalmas tünemények játszódnak le az aetherben, amelyek azonban az energiák határán belül maradva, általunk nem észlelhetôk. Így feltehetô, hogy a ködfoltok már keletkezésükkor, az aetherbôl való kilépésükkor a mozgás állapotában vannak, e felfogás alapján a spirálködök alakja is egyszerűen volna magyarázható.

[*] Talán egyes fénytünemények képeznek itt kivételt, a sarki fény és az állatövi fény, amelyek lefolyása azonban még ismeretlen elôttünk.

[*] A mondottak alapján magától értetôdik, hogy minden kísérlet az aetherben anyagi tulajdonságokat megállapítani, csak szélsô értékhez vezethet. Az aether sűrűségének megállapítására történt kísérlet szerint az aether fajsúlya legalább 15 trilliószor kisebb kell, hogy legyen, mint az atmoszférikus levegôé: a kísérlet tehát a 0 határértékhez vezet. Az aether súrlódása 0. A világűr hômérsékletének eddig is az abszolút 0°-ot fogadtuk el. Másrészt a fény keresztrezgéseinek terjedése megköveteli, hogy a fény alaki rugalmasság tekintetében minden ismert anyagot felülmúljon, stb.