Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 24. szám · / · Figyelő

Révay József: Documenta humana
A Fővárosi Könyvkiadó sorozata

Talán túlzás azt mondani, hogy az igazán olvasni tudó olvasót a nagy írók és művészek alkotásainál jobban érdekli maga az alkotás titkos és titokzatos folyamata, a tudatosnak és tudatalattinak ez a rejtélyes és csodálatos összeműködése, a vergődés, a láz, a gyötrelem és fájdalom, amelynek kínjai közt a műalkotás megszületik? De kétségtelen, hogy a kiválasztottak előtt így teljesül ki az író és művész lelke, egyénisége: a fogantatás és alkotás fiziológiai és pszichológiai összetevői adják számukra az igazi és mély megértés reflektorfényét.

Így az írók és művészek magánélete, levelei, emlékiratai, szubjektív megnyilatkozásai értékes segítői a connaisseurnek a műveik tökéletes megértésében, hogy csak egy példát említsek: Cicero szónoki frázisait másképp érti és értékeli az, aki ismeri leveleit, magánéletét, politikai dilemmáit mint az, aki gyanútlanul beleszédül a hangzatos nagyotmondások zubogó áradatába.

Bizonyosság az is, hogy írókra és művészekre vonatkozó "emberi okmányok" az átlag-olvasót, az úgynevezett nagyközönséget épp úgy érdeklik, mint az áhítatos és alázatos connaisseurt, de - függetlenül az író vagy művész alkotásától, pusztán azért, mert embersorsokba világítanak be, emberéletek intimitásait tárják fel, érdekességeket, pikantériákat rejtegetnek. Szívesen szegődne mindeni diáknak Lesage sánta Asmodája mellé, aki fölemelgeti a házak födelét s megmutogatja az emberi élet meztelenségeit.

Más kérdés az, vajon ezek az emberi dokumentumok: memoárok, levelek, egészen és maradék nélkül őszinték-e? Vajon írók és művészek nem írják-e még intimitásaikat is abban a szándékban vagy tudatban vagy reményben, hogy nemcsak a címzetthez szólnak vagy nemcsak önmagukkal beszélgetnek, hanem ezek az írásaik is az utókornak szólnak? Egészen bizonyos, hogy maradék nélküli őszinteséget egyiktől sem várhatunk, a nyilvánosság póza nagyon sok intim levélről s vallomásról is lerí, de mégiscsak ezen az egy úton férkőzhetünk közelebb a műalkotás keletkezésének körülményeihez s titkaihoz s ez az elérhető legtöbb.

A Fővárosi Könyvkiadó Documenta Humana címen nemrég megindult sorozatával szerencsésen siet ennek a két oldalról is jelentkező lelki szükségletnek a kielégítésére. A sorozat első öt kötete Tolsztoj, Ibsen, Nietzsche, Flaubert és Balzac leveleiből ad szemelvényeket. Mind az öt író a XIX. századnak egy-egy reprezentatív embere, apostol, forradalmár, Übermensch vagy új irodalmi irány s ízlés úttörője, nem egy közülük hatalmas pillére az emberi kultúra örökké épülő monumentális templomának s ami érdekesen fűzi össze embersorsukat: az az emberi korlátoltsággal, meg nem értéssel vagy a nyomorúsággal és szegénységgel vívott titáni küzdelem. Az első öt reprezentatív író kiválogatása tehát mindenképpen szerencsés. Egy-egy köteten belül a szemelvények lehetőleg úgy vannak összeválogatva, hogy teljes és tiszta képet adjanak az illető író embersorsáról, küzdelmeiről, sikereiről és szenvedéseiről s alkotásának módjáról.

Bizonyos, hogy e levelek elolvasása után az, aki még csak műveiből ismerte az említett írókat, revideálni lesz kénytelen róluk alkotott véleményét. Tolsztoj levelei például - amelyek nagyobb részt apostolkodását szolgálják - észrevehetően kifelé szánt propaganda-iratok és az éles szemmel látót meggyőzhetik arról, hogy bennük sokszor felbukkan a bátortalanság, ingadozás, kétségeskedés, úgy hogy Tolsztoj az apostol bizonyára sohasem fog úgy hódítani, mint Tolsztoj, a "Háború és béke" s a "Karenina Anna" költője, Ibsen, az intranzigens társadalmi forradalom harcosa, leveleiben sokszor-sokszor csupa hiúság, megalázkodás, kicsinyeskedés. Hideg és számító, mindenkit kihasznál, pedáns gondossággal adminisztrálja halhatatlanságát és rendületlenül pumpolja Prozor grófot. Nietzsche, minden filozófusok legnagyobbika, itt is, intim leveleiben, a szabad, független és tiszta szellem, a harcos, aki mindenkit maga alatt hagyott, a megismerés sugárzó magaslataira felröppenő szárnyas lélek, az örök viaskodó, "a megfeszített". Flaubert előkelő és hatalmas intelligencia, választékos és finom s talán az öt közt éppen ő enged legmélyebb bepillantást vergődő alkotásának lázas gyötrődéseibe. Balzac? Írjuk ide leveleiről Flaubert véleményét: "Most olvastam Balzac levelezését. Azt látom, hogy nagyon derék ember volt, s ha ismerem, bizonnyal szerettem volna. De mennyit törődik a pénzzel és mily kevéssé szereti a művészetet! Vette-e észre, hogy egyetlen egyszer sem beszél róla? Ő dicsőségre tört és nem a szépet kereste. Katolikus volt, legitimista, tőkés, képviselőségre és az Akadémiába vágyott. Mindenek előtt pedig tudatlan volt, mint a tök és lelke legmélyéig vidéki!" ez sok mai olvasónak a benyomása, ha talán nem is ilyen élesen és szigorúan fogalmazva.

A Documenta Humana munkatársai igazi áhítattal és komoly felkészültséggel végezték a fordítást, a bevezetések, jegyzetek, név és tárgymutatók összeállításának munkáját. Görög Imre Tolsztoj leveleihez, Benedek Marcell a Balzac, Gyergyai Albert a Flaubert, Beke Margit az Ibsen és Feleky Géza a Nietzsche kötethez írt bevezetést. A fordításokat nem volt módomban az eredetiekkel összevetni (Tolsztojnál, Ibsennél ha akartam volna sem tudtam volna megtenni), de általában folyékonyak és igyekeznek simulni az író egyéniségéhez. Különösen gondos és szép munka Benedek Marcellé (Balzac), Görög Imréé (Tolsztoj) s Komor Zoltáné és Andrásé (Flaubert). A Nietzsche fordítás volt talán a legnehezebb feladat, megoldása jól sikerült (Strém István és Beke Margit munkája). Helyenként pompásan eltalálták a fordítók Nietzsche hol rezignált, hol szilaj és túlfűtött stílusát, csak a Nietzsche német nyelvének erejét és ritmusát nélkülözzük néha. A levelek görög és latin idézeteiben és vonatkozásaiban is sikerrel mozognak a fordítók, úgy hogy őszinte, de kellemes meglepetésemre alig egy-két apróbb hibát vettem csak észre. Itt is, a Flaubert kötetnél is kár volt fel nem tüntetni, hogy melyik fordító mely részeket fordította.

Minden kötet elején az illető írónak valamely jellemző mondása szerepel mottó gyanánt, csak épp a Tolsztoj kötet elején van négy Ady-sor. Ezt az Ady-verset azonban csak némi logikai tortúra árán lehet Tolsztojra vonatkoztatni. Viszont a Nietzsche kötet előtt kitűnően megállta volna a helyét.

A könyvek kiállítása ízléses, tetszetős, a nyomásban alig van hiba, a tipográfia csinos és kellemes. Érdeklődéssel várjuk a szépen indult sorozat kiteljesedését.