Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 23. szám

Elek Artúr: A Szépművészeti Múzeum antik gipszgyűjteménye

Winckelmann óta minden múzeum kötelességének érezte, hogy az ókori szobrászat alkotásainak legalább gipszmásolatban megszerezze a fontosabb vagy népszerűbb példányait. De nemcsak múzeumokban, melyeknek száma különben is csekély volt a tizenkilencedik század elején, hanem magángyűjteményekben is fontos helyet foglaltak el az antik gipszöntvények. Milyen áhítattal állnak ma is a weimari Goethe-házban azok a gipszöntvények, melyeket Goethe részint maga vitt haza, részint úgy hozatott meg Itáliából. Nálunk a klasszikus oktatás eszközeiül szolgáltak sokáig a római antik szobrokról készült gipszmásolatok. Középiskoláink rajztermeiben és szertáraiban ma is megvannak késő leszármazottaik. A Nemzeti Múzeumnak eredeti antikszobra nem volt egy sem. (Milyen fájó szívvel keresgélhette termeiben Ferenczy István az ő meghitt antikjait.) A hiányt utóbb gipszmásolatokkal pótolgatták. De a gipszek a belső helyiségekből mindjobban kiszorultak s végül a régiségtár folyosójával kellett beérniük. Ott látta a mi nemzedékünk sokáig a Parthenon timpanonjabeli hatalmas fekvő alakot, ott magának a fríznek öntvényeit egyéb görög szobrok másolatainak szomszédságában. Az esztendők pora és gyöngédtelen kezek tapintása alaposan megfeketítette hajdan szűzi testüket, a hadviselt öreg teremőrök vandál szemérmessége még meg is csonkította őket.

Mikor azután a Szépművészeti Múzeum megtervezésére került a sor, a klasszikai művészet képviseléséről is gondoskodni kellett benne valami módon. Hogy görög eredetiket szerezzenek, abban a korban már nagyon reménytelen gondolatnak tetszett. Pulszkyék nem hittek benne, hogy akár megfelelő szoboranyagot tudjanak találni, akár hogy a megszerzéséhez szükséges pénzt elő bírják teremteni. Pulszky Károly érdeklődésével különben is szinte teljesen az újabb - a közép és renaissancekori - művészet felé fordult, s aki fanatikusan nem hisz a bajosan megvalósíthatóban, az könnyen teljes lehetetlenséget lát benne. Azóta tudjuk, hogy antik eredetiek gyűjtésére még lett volna idő is, mód is. Hiszen azóta született a görög művészetnek három olyan nagyszerű gyűjteménye, mint a New Yorki és a bostoni múzeum antikosztálya s a koppenhágai Ny-Calsberg glyptothéka, hogy kisebb gyűjteményekről és már meglevő múzeumoknak azóta szerzett görög eredeti szobrairól ne is beszéljünk.

Így történt, hogy az új intézet tervezői az eredeti ókori plasztikai anyagról lemondva, gipszmúzeum létesítésében állapodtak meg. A megszervezés munkája már Kammerer Ernőre maradt. Az ifjú Szépművészeti Múzeumnak akkor még nem volt archaeologusa, erre a külön tudományra Wollanka Józsefnek kellett rávetnie magát, ki addig az olasz művészettel foglalkozott. A gipszöntvény-anyag java részét az ő utasításai szerint hozatták meg, bár aligha minden darab megrendelése terheli az ő lelkiismeretét, s köztük a két dioszkur quirináli óriási lovascsoportjáé, amelyet éppen méreteinél fogva föl sem lehet állítani, talán a legkevésbé. A gipszek felállítása évekig elhúzódott. Lassította a munkát, hogy egyidejűleg a közben Hekler Antal ajánlatára megvásárolt Arndt-féle eredeti görög és római szobrászati anyagot is el kellett rendezni. Végre 1913-ban megnyílt a gyűjtemény a közönségnek, hogy kevéssel utóbb teljes hét esztendőre becsukódjék. Wollanka helyét közben Hekler Antal személyében vérbeli archaeologus foglalta el, a teljes ókori emlékanyag kitűnő ismerője és múzeumi férfiúnak is elsőrendű erő. Egyéb elfoglaltsága, a háború és a forradalmak zavarai miatt azonban 1920 lett, mire a gipszanyag első felét - három teremnyi másolatot - a maga új elrendezésében mutathatta be a nyilvánosságnak. Az archaikus művészet és általában az ötödik század művészetének példáit foglalta magában a gyűjteménynek ez a része. Ismét három esztendő múlt el. Hekler közben teljesen az egyetemi oktatásnak szentelte erejét, a múzeum kötelékéből is kilépett, s mint külső munkatársa rendezte el végezetül a gipszek második csoportját is.

Ezzel most már teljes a múzeum ókori gipszmásolatainak gyűjteménye. Hat teremben együtt van benne a Kr. Előtti XI. századtól a Kr. Utáni II. századig terjedő görög-római szobrászművészetnek legtöbb fontos emléke, szobroknak, domborműveknek és épületrészeknek egymást kiegészítő, egymást magyarázó hosszú sora. Megtapintható és körüljárható mivoltában az egész klasszikus plasztikai művészet. Mekkora gazdagság és mekkora gyönyörűség forrása! Aki eredeti görög művészetet sohasem látott - a külföldre még el nem jutott ifjúság - az a legjobb fényképeknél is valóbb nyelvet beszélő plasztikus másolatokon ismerheti meg benne azt, ami abban az ősi művészetben lényeges és örökké élő: a plasztikai problémákat és megoldásaikat. Aki már megfordult azokon a helyeken, melyeken az eredeti szoborműveket őrzik, az a pontos és hű másolatok előtt megújhodni érezheti emlékeit. Pedagógiai nyereségnek és esztétikai gyönyörűségnek egymagában akkora, hogy vele szemben a "másolat" és az "anyaghamisítás" közkeletű érve nyugton elhallgathat. Ami legkevésbé lényeges, szobrászi részük a régi görög szobroknak, az a márványuk színeződése, az ó-márvány finom patinája, amit némi ínyeskedő hajlandósággal a "bouquet"-jának is nevezhetnénk. Nagy varázsa ez minden régi szobornak, de inkább festői járuléka, semmint a lényegre tartozó tulajdonsága. Plasztikai tekintetben lényege: a tömege, annak tagolása, mozdulatban feloldódása és tömege részeinek, a plasztikus formáknak, megoldása. Mindezeket a tulajdonságait a gipsz hívebben visszaadja másolatban, mint akár a fénykép, akár bármi más reprodukáló eljárás. A színe kivételével, mely a gipszben meghidegedik, az eredeti márványnak még az anyagi sajátosságait, törési felületének véletlen adta játékát, legfelső rétegének, az epidermisznek, finomságait, eredeti likacsosságát vagy tömörségét, simaságát vagy érdességét is szinte szeretetnek mondható hűséggel érezteti a jó gipszöntvény. Semmi esetre sem inkogruens része azért a gipszeknek ez a gyűjteménye a Szépművészeti Múzeumnak. Szomszédságában eredeti görög és római szobrainknak kis gyűjteménye, a maga eredeti és hamisítatlan anyagával mit sem veszít hatásából. A hat teremben az emberiség legnagyobb művészi tetteinek emlékei élnek. Élnek és elevenek annak ellenére, hogy az eredetijük messze idegenben áll s hogy tömör márvány helyett üreges belsejű gipsz az anyaguk. Az anyag hiányzó varázsa helyett az alkotó szellem él bennük, annak megcsökkenetlen hatalma minden hiányzót pótol és elfeledtet. Adjuk meg a gipsznek, ami a gipszé: cirógassuk meg hálás szemmel, amiért olyan illúziót keltően tudja elénk varázsolni azt, aminek csak másolata.

Hekler Antal is így gondolkozhatott a gipszmásolat jelentőségéről, azért állapodott meg a gipszmúzeumoknak abban a típusában, mely eredeti anyag híján az öntvényt az eredetivel aequivalens múzeumi tárgynak fogja föl és annak megfelelően is állítja föl. Ez a felfogás azonban könnyen túlzásra csábít. Arra bírhatja a rendezőt, hogy az elvégre is mulandó objektummal úgy bánjék, mintha öröklét volna a sorsa, vagyis megmozdíthatatlanná tegye a helyén és pompázatos környezetet teremtsen körötte, mellyel az állandóság és véglegesség, sőt a valódi anyag hatását adja meg neki. Heklert ez a kísértés szerencsésen elkerülte. Elrendezésében a gipsz sohasem igyekszik megtagadni magát és hamis látszatot kelteni, még azokban az esetekben sem, melyekben Hekler jónak látta, hogy bizonyos gipszeket bronzszínűre festessen. Óvakodott a gipszek falbaépítésétől - néhány öröklött eseten már nem volt módja változtatnia - s ezzel esetleges más szempontú újabb elrendezések számára nyitva hagyta az utat.

Elrendezése keletkezésük időrendjében vonultatja föl a görög szobrászat alkotásait. Fölöttébb örvendetes, hogy az archaikus művészetnek annyi fontos példája van meg a gyűjteményben. Winckelmann kora a görög emlékanyagnak ezt a korszakát még nem ismerte, a klasszikus művészet ideáljáról vallott felfogásával bizonyára nem is igen tudta volna hová tenni a görög művészetnek - mondhatnók így is: világművészetnek - e vajúdókorabeli alkotásait, az embrióra emlékeztető bálványszobrászatból fokról-fokra elevenülő emberszobrászat első próbáit. A mi korunk kitágult körű érdeklődésének azonban nincsen tanulságosabb gyönyörűsége, mint az ébredező öntudat alá lesés s mögötte, a lélek derengő világosságában a művészi alkotás titkának kitapogatása. Kezdetlegességében mennyire tiszta érzésű, idegen képzetek befolyásától mennyire ment és mennyire a szobrászat örök törvényeit tapogató vágyódással követő ez a primitív művészet. Kár, hogy nem teljes gyűjteményünknek ez a része és igen fontos darabok hiányoznak belőle, s nemcsak a legutóbbi években fölfedezettek - például a berlini trónuson ülő archaikus istennő szobra, - hanem különösen a koppenhágai, a bostoni, a newyorki és a konstantinápolyi múzeumok régebbről is ismeretes számos szoborműve.

A gipszek dekoratív környezete - a falak színezése, a vendégfalak vászonbehúzásának és fakeretének, továbbá a szobrok talapzatának színe - finom mérlegelésnek eredménye. Ugyanazokat a színeket választotta Hekler itt is, mint a görög és római eredetiek termében. A falakat és a vendégfalakat hideg kékes szürkére festtette, de egy fokkal hidegebbre, mint az eredetiek termében. A szürkének fázós hidegre redukálásával igyekezett a gipszkópiák fehérének egy kissé szintén kékes fehérségét - az ellentét hangsúlyozásával - melegebbnek feltüntetni. Mindenesetre művészibb gondolat, mint a gipszeknek enyhe sárgára festése, ahogyan a gipszek első felének régebbi felállításakor történt. A sárgás gipszek közül több az új felállításban is szerepel, s mögöttük a kékesszürke háttér természetesen vigasztalanul hidegnek érzik. Jó példákon okult kipróbált ízlés vezette mindebben Heklert. Elrendezését ebből a tekintetből csak dicsérni lehet.

A gipszgyűjtemény azonban nem puszta látnivaló, hanem első sorban oktató célú művészeti anyag. Ezt a célt szolgálja bizonyos fokig a szobrok időrendben való felállítása. Bizonyos fokig, mert sokkal szemléltetőbben szolgálta volna, ha a görög szobrászat problémáinak fejlődési rendje szerint állítja föl Hekler a gipszeket. A pedagógiai cél érdekében való a bronzeredeti után készült korai márványkópiák öntvényein a márványba áttételkor szükségessé vált támaszok (fatörzsek, vázák stb.) elhagyása az alakok mellől. A németek már régen kísérleteznek ilyenféle rekonstrukciókkal és meg kell adni, az anyag stílusmeghatározó fontosságáról ezek a próbák hamar meggyőzik a szemlélőt. A helyes szándéknak túlságba, sőt abszurdumba tévedése azonban, ha az ilyen bronzeredetiekről hajdanában készült márványmásolatok öntvényét bronzszínűre festik. Nemcsak anyaghamisítás ez, ami az oktató célzat kedvéért megbocsátható volna, hanem stílushamisítás is és ez már súlyos vétség. Mert tévedés azt hinni, hogy az a hajdani szobrász, ki a bronzeredetit márványba faragta, egyszerű másolást végzett. Munkája annál több volt: transpozició, a fémre elgondolt szobornak márványban való újra elgondolása. Akármennyire híven igyekezett az eredetit új anyagába átvinni, az új anyag követelményeinek engednie kellett, ha csak valamennyire is jó szobrász volt. S a kőben másképp koncipiál a művész, mint a majdani bronzeredeti anyagában, a puha agyagban. Módosul a szobor kompozíciója és módosulnak különösen az alak részletformái. Még a másolás legmechanikusabb módja is némi eltérést eredményez az eredeti mintától. Hát még a másolásnak az a szabadabb és önállóbb módja, amelyet művészi másolók esetében föl kell tételeznünk.

A gipszeknek csaknem minden darabjához magyarázatot fűző katalógust írt Hekler. Nagy és kemény munka volt ez is, sajnálni való, hogy kevésbé sikerült, mint magáé az elrendezésé. Hekler nyílván a tudományos és a szórakoztatva oktató katalógus típusának egyesítésére gondolt. Csakhogy katalógusa tudományosnak nem eléggé kimerítő, ahhoz pedig, hogy mintegy játékosan oktassa a laikus nézőt, túlságosan száraz, szinte lajstromszerű. Az a katalógus-típus amelyre, nézetünk szerint, ennek a gyűjteménynek szüksége volna, a szobrászat fejlődésének menetét követő és azt magyarázó, a párhuzamos vagy ellentétes jelenségekre rá-ráutaló katalógus lenne. Az ilyen útmutató nagy szolgálatot tehetne: a sejtelmetlen, de érdeklődő nézőben lépésről-lépésre megvilágosíthatná a szobrászművészet minden problémáját és azok különböző megoldásait. S akiben azután a klasszikai művészet példáin kinevelődött a szobrászati érzék és aki a görög remekművekkel szemközt ismerkedett meg a szobrászat stílusának tudnivalóival, az olyan kalauzra tett szert, amely későbbi korok művészetében is bizton eligazítja.