Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 23. szám

Biró Lajos: Ámor és psziche
- regény - (VI.)

Tamás másnap reggel indult el a fővárosba. Róbert elmondta neki, hogy Jangcekiangot bérbevette. Tamás szórakozottan helyeselte ezt a cselekedetet és azután bosszúsan mondta:

- Jól van öregem, - csak siess, siess, siess.

Délután Rézi hivatta Róbertet és Annieval együtt újra kiküldte a verandára. A beszélgetés kielégítően haladt előre és Róbert boldog elragadtatására Annie nemcsak meghallgatott minden sürgetést és minden tervezgetést, hanem álmodozva nézett a levegőbe és végül habozva és félénken készült megszólalni.

- A feleségétől, - kérdezte lesütött szemmel, - elvált már?

- Ki? Én? Nekem sohase volt feleségem. Én soha nem is akartam mást még feleségül venni, csak magát. Maga most el fog válni és...

- Mik voltak akkor azok a családi okok, amelyek miatt tovább akart utazni?

- Mindezt elmondom, mihelyt maga enged a szíve szavának...drága Annie... édes Annie... hogy szeretem!... hogy szeretem!...ha végre a karomba vehetném!

Annie szótlanul hallgatta ezeket a tördelt szavakat, amint türelmesen meghallgatott az elmúlt napokban minden hasonló, lázas vallomást, de Róbert ekkor elérkezettnek látta az időt arra, hogy a kezét megfogja. Erre hirtelen megszólalt és megmozdult. Kiszakította a kezét a Róbert kezéből.

- Én az uramat, - mondta nyugodtan, - nem fogom elhagyni soha, soha, soha.

Hiábavaló volt minden könyörgés. Annie nyugodtan kifejtette, hogy mindig megfoghatatlan volt számára, hogy vannak asszonyok, akik hűtlenekké tudnak lenni a hites férjükhöz. Azt ő, igenis, koncedálja, hogy egy asszony találkozhat valakivel, akiben lelkének igazi társát ismeri fel. Ez a tragikus felismerés azonban nem vihet hűtlenségre, csalásra és árulásra. A lelkek érintkezésének a maguk emelkedett és tiszta szférájában kell folynia. A lelkek összetartozásának sohasem szabad alacsony és brutális testi érintkezéssel beszennyeződnie. És a lelkek vágyódásának a rút és alacsony ösztönök legyőzése után nemes és melankolikus barátsággá kell finomodnia. Róbert a tehetetlen dühtől hörögve tiltakozott ez ellen a magasztos tisztaság és fennkölt lemondás ellen, de a délután eltelt és az ügy egy lépést se haladt előre.

Róbert vacsora után bosszúsan közölte Csakrong doktorral, hogy a házasság titkát egyelőre nem sikerült kiderítenie és úgy látja, nehéz feladatot vállalt, amikor a kiderítésre vállalkozott. Csakrong doktor rábeszélte, hogy ne csüggedjen és annál inkább buzgolkodjék tovább, mert, ha ernyedetlen fáradozása sikerrel jár, nem csupán hazafias munkát végzett, hanem egyenesen a civilizáció ügyének tett komoly szolgálatot, mert esetleg segített egy súlyos következményekkel fenyegető nemzetközi konfliktust két nagy nemzet - az amerikai és a sziámi - között elhárítani. Róbert lassan felderült a biztatás hallatára, de ekkor egy cseléd rohant hozzá azzal, hogy Rézi hivatja. Róbert sietve ment át a betegszobába. Az ágy mellett ott találta még Anniet. Rézi eddig az Annie kezét fogta, most két gömbölyű kezével a Róbertét ragadta meg. Halkan és szakadozottan beszélt és néha egy-egy zokogó hang szakította félbe töredezett beszédét. Róbert csak több gyöngéd és ijedt kérdés után értette meg, miről van szó. Arról volt szó, hogy Rézit, aki eddig borús, de nyugodt szemlélődéssel töltötte az időt, most gyötrő halálfélelem rohanta meg. Azelőtt mindig megnyugvással, sőt bizonyos hunyorgató derűvel nézett az egyszer csak elháríthatatlanul beköszöntő kaszás ember elé, most sikoltozva akart volna menekülni és úgy érezte, hogy van valaki - de ezen az egyen kívül senki -, aki a menekülésben segíteni tudná. A gonosz, pogány, barna orvos, az csak rosszat akarhat neki, nem bízik az angol orvosban sem, hívják ide Windelband doktort: az meg tudná őt menteni. Róbert bíztatta és bátorította, azután visszasietett Csakrong doktorhoz, hogy a pártfogását és a segítségét kérje. Ekkor már ott volt a dohányzóban Szvaszti doktor és Devavongsze doktor is. Az ifjú orvostudor méltósággal hallgatta a Róbert megindult előadását, Csakrong doktor, kinek a lovagiasságára és nagylelkűségére különösen nyomatékos hivatkozások történtek, láthatóan habozott, Szvaszti doktor azonban ugrásra készen állt.

- Itt nincs helye, - mondta végül a potenciális erőtől pattanásig megfeszülve, - semmiféle hamis szentimentalizmusnak. Aki elnéző a haza ellenségeivel szemben, az árulást követ el a hazával szemben.

- Arra gondoljon, - felelte Róbert dühtől reszketve, - hogy egy szegény betegtől tagadja meg a szenvedései enyhítését.

- Gondolnak-e a németek arra, hogy enyhítsék azoknak a százezreknek a szenvedéseit, akiket barbár hadi módszereikkel megölnek vagy megsebesítenek? - Energia! Energia! Energia!

Róbert fájdalmas kísértést érzett, hogy egy ökölcsapással szétrobbantsa azt az energia-centrumot, amely a Szvaszti doktor nyakán tornyosodott felfelé, de legyőzte ezt az indulatot és tovább magyarázgatott, kapacitált és könyörgött a három úrnak. Nemsokára meg kellett győződnie róla, hogy minden könyörgése hiábavaló. Erre csüggedten visszament Rézihez, derűt erőszakolt magára és elmondta, hogy minden jól megy, de persze Windelband doktort nem lehet azonnal idehozni, holnap már a minisztérium előtt lesz a kérés, mert persze ilyesmit csak a minisztérium rendelhet el és Windelband doktor azután hamarosan meg fog érkezni. Rézi szótlanul hallgatta ezt a közlést és sokáig hallgatott még azután is, mikor Róbert nem tudta többé folytatni megilletődött dadogását. Végül az egyik, látó szemével felnézett Róbertre és megszólalt. Köszönöm, mondta, de most már ezzel a dologgal nem kell többé fáradozni. Őt meg nem mentheti most már senki. Ő tudja, hogy meg kell halnia. Hívjanak idejében papot neki, mert gyónni akar. Azután kiküldte Róbertet és aludni küldte Anniet, ő pedig belemerült borús, de nyugodt tűnődésébe. Róbert visszament az urakhoz a dohányzóba. Az urak azt bizonygatták neki, hogy a legnagyobb könyörtelenségre van szükség, mert a német barbárság egyébként romba dönti a világ civilizációját. Róbert erre úgy állt bosszút, hogy maga is a legsötétebb színekkel ecsetelte a német veszedelmet általában, különösen pedig a német vegyipar gonosz találékonyságát. El tudják-e képzelni az urak, hogy ezek a német vegyészek titokban megszerkesztették a therapia sterilisans magna orvoskémiai eszközét? Hogy mi az a therapia sterilisans magna? Devavongsze doktor talán hallott róla. Az ifjú orvostudor hallott már valamit róla - volt egy német professzor, akinek az érdemeit a németek egyébként nagyon felfújták - azt hirdette, hogy az emberi szervezetnek az orvostudomány és a kémia segítségére siethet egykor majd úgy, hogy az orvosszernek egyetlen adagolásával minden kórokozó mérget vagy kártékony mikroorganizmust elpusztít. Nos, a németek szerkesztettek egy olyan vegyületet, amely nemcsak pótolja a pestis, kolera és tifusz védőoltásait, hanem a szervezetet minden infekciós betegséggel szemben tökéletesen immúnissá teszi. Jellemző azonban rájuk, hogy titokban tartották ezt a felfedezésüket és a külföldre csak a külföldön élő német orvosoknak küldtek a szerből annyit, amennyi a külföldön élő németek beoltásához kell. Windelband doktornak maradt még két oltásra való anyaga, de azért nem volt rá hajlandó, hogy bárkit is beoltson a németeken kívül. Inkább magával vitte a szert az internálásba. Szvaszti doktor úgy vélekedett, hogy a szert igen egyszerű lesz tőle elvenni, de Róbert felvilágosította, hogy az alkalmazás mikéntje is fontos és az a németek titka. Kis vita indult meg, amelynek során Devavongsze doktor kénytelen volt koncedálni, hogy hasonló esetekben rendkívül veszedelmes következményekkel járhat, ha az orvos az alkalmazás mikéntjét nem ismeri és Róbert elégedetten látta, hogy mind Csakrong doktoron, mind Szvaszti doktoron bizonyos elmélázó nyugtalan vágyódásnak a jelei mutatkoznak.

Másnap a két úr látogatást tett az internált Windelband doktornál. Róbert értesítése azonban megelőzte őket és a cinikus, német orvos így mosolyogva jelentette ki nekik, hogy orvosi működést csak akkor hajlandó végezni, ha nem internált fogoly, hanem szabad ember. Cinikus mosolygását a Sziámi lobogó sem tudta megtörni, amely pedig fulmináns cikkben leplezte le a német orvosok és vegyészek összeesküvését az emberiség egészsége ellen és így nem maradt hátra más, mint az engedmények terére lépni. Csakrong doktor közölte Annieval, hogy iránta való tiszteletből és hódoló ragaszkodásból lépéseket tett arra nézve, hogy Windelband doktor internálása helyét elhagyhassa és visszatérhessen a Siewert házba. Orvosi gyakorlatot azonban nem szabad majd folytatnia, és mindennap jelentkeznie kell majd a prefekturán. Annie nagy hálával mondott köszönetet ezért a közlésért és azt várta, hogy a beszélgetés ezzel véget is ér. Csakrong doktor azonban rövid szünet után férfias megindulással, de rejtelmes nyugalommal kérdezte tőle, látja-e már, ki az egyetlen ember, akitől segítséget várhat és látja-e már, hogy mindenki más megcsalja. Annie mosolyogva azt feleltem, hogy ő a Csakrong doktor jóindulatát és barátságát rendkívül sokra becsüli.

- Hát nem látja azt, hogy milyen szégyenletes csalás áldozata?

- Azt hiszem, legjobb, ha erről a tárgyról nem beszélünk.

- De én igenis beszélni akarok róla. Harvey úr megcsalja önt...

- Kérem, ne beszéljünk erről.

- Mielőtt házasságot kötött volna önnel, erkölcstelen viszonyt folytatott egy asszonnyal. Ezt a kétszeresen házasságtörő viszonyt fenntartja most is.

- Kérem...

- Minden éjjel belovagol a fővárosba és tanuk vannak rá, hogy órákat tölt el az illető hölgynél.

- Nem hallgathatom...

- Tudott ön erről? Borzasztó, ha tudott. Rettenetes, ha nem tudott. De én nem nézhetem tovább, hogy önt megalázzák és megszégyenítsék.

- Ne folytassa, mert...

- Mindenki tudja. És az emberek vagy sajnálják önt vagy kinevetik. Egy egész főváros! Egy egész ország!

Annie felkelt és otthagyta Csakrong doktort. Sokszor kísértette eddig is ez a halk és aggódó kérdés, hogy mi lett Tamásnak túlságosan is nyilvánvaló összeköttetéséből a nagy bangkoki házzal, de a kellemetlen gondolatot mindig elzavarta magától. Most a gondolat nem tűrte többé, hogy elzavarják. Délután a Rézi verandáján a beszélgetés lassan vonszolta magát előre, mert Róbert feleletet is alig tudott kapni a kérdéseire. Annie fájdalmas és nyugtalan töprengésbe merült. Róbert aggódó sürgetésére és gyöngéd könyörgésére végre könnybe lábadó szemmel elmondta, mit hallott Csakrong doktortól.

- Igaz az, - kérdezte meg-meg akadó lélegzettel, - hogy Tamás... mindennap... minden éjjel bemegy Bangkokba?

Róbert habozott. Az Annie izgalma és fájdalma bosszantotta és égő szégyenérzéssel töltötte el. De kíméletesnek lenni végre is nem lehet. Ha egyszer valaki elmondta a dolgot Annienak, ő csak nem tagadhatja le?

- Igaz.

Annie sírva fakadt. Róbert vigasztalta és lassan hatalmába kerítette az Annie keskeny, puha kezét. Annie nem húzta vissza. Róbert megrendült örömmel tartotta a puha kezet a kezében, felindult suttogással magyarázta, hogy pontosan elérkezett az ideje egy új élet elkezdésének és lassan meg akarta ölelni Anniet. Annie zokogása egyszerre megszűnt. A kezét visszahúzta, felállt és lehántotta magáról a Róbert másik karját. Az arcáról letörölgette a könnyeket.

- Ezt is el kell viselnem, - szólt csendes hősiességgel.

- Miért kellene elviselnie? - szólt Róbert méregre gyulladva.

- Kötelességem.

- Tűrni, hogy a... férje más asszonyhoz...

- Majd visszatér hozzám.

- Miért... térne... vissza - kérdezte Róbert fogcsikorgatva, - amikor...

- A tiszta otthon végül is legyőzi romlott és gonosz asszonyok csábítását.

Róbert szerette volna megverni. Minthogy azonban erre nem kerülhetett rá sor és minthogy gorombaságait Annie szelíd fenséggel visszautasította, a beszélgetés teljes eredménytelenséggel végződött. Róbert másnap reggel tehetetlen idegességgel ébredt és bosszús ügyetlenséggel öltözködött. Semmi sem megy jól. Minden bajból új bajok fakadnak. Hogy lesz mindennek vége és hogyan lehet jó vége? Ekkor halkan besiklott a szobájába Jangceking. Az ajtót becsukta maga után és suttogva mondta:

- Ma el akarják foglalni a telepet.

- Ki akarja elfoglalni?

- Valami szövetség. Fiatalemberek. Hogy a kormány legyen kénytelen tőlük átvenni. Délután akarnak jönni. Én egy órával előbb jelentem majd, mikor jönnek.

- Bizonyos, hogy jönnek?

- Bizonyos.

Jangceking a szájához emelte az ujját, hogy Róbert ne szóljon többé egy hangos szót sem és már ki is siklott a szobából. Róbert átment Tamáshoz. Tamás elkomorodva hallgatta a közlést. El akarják foglalni a telepet? Ez nagyon lehetséges. A Sziámi lobogó minden nap újra megállapítja, hogy a német imperializmusnak egy rablóvára még elfoglalatlanul áll és a német intrikának egy kígyófészke még kihívóan sziszeg, a sziámi hazafiak ligája már két gyűlésen szólította fel a kormányt, ne tűrje a birodalom szuverenitásának ezt a megsértését és a nemzetnek ezt a megalázását, a Tigris-szövetség pedig akcióra készül. Mit kell tenni? Róbert elmondta, hogy mi a véleménye, Tamás nagyjában egyetértett vele és egy negyedóra múlva mind a ketten munkában voltak. Meg kellett állapítani, hogy a Siewert ház tisztviselői közül kik azok, akikre számítani lehet, gondoskodni kellet róla, hogy a megbízhatatlanok fontos üzleti megbízással elmenjenek messzire valahová, a megbízhatók ellenben a közelben legyenek és gondoskodni kellett arról, hogy a magbízhatók számára fegyverek is legyenek kéznél. Déltájban minden készen volt. Az ebédnél Csakrong doktor ünnepi sötétségű arccal jelent meg és az ebéd végén megjegyezte, hogy délután nem lesz itthon és talán csak vacsora után jön haza. Ebéd után hamarosan vissza is vonult és nemsokára elhagyta a házat. Tamás ebéd után beült Róberttel a dohányzóba és idegesen szívta a pipáját. Bosszantotta, hogy nem mehetett be a fővárosba, haragosan mérlegelte a közeledő támadás eshetőségeit és mindennek a tetejébe rettentően álmos volt. Annie, aki rövid idővel azelőtt hallotta nem kis ijedelemmel, hogy mi készül, most teljesen megnyugodva járt kelt közöttük és mikor Tamásnak egy hatalmas ásítását felfedezte, gyöngéd és kedves mosolygással odafordult hozzá.

- Miért nem fekszik le? - kérdezte biztatva. Azt hiszem, most nyugodtan lefekhet egy órára.

- Köszönöm. Nagyon kedves, - felelte Tamás hálásan, - de egy híradást várok. Majd azután meglátjuk.

Annie mosolyogva bólintott, azután megint kiment, hogy Rézi után nézzen. Róbert fájó türelmetlenséggel várta, hogy kitegye a lábát, azután elkeseredetten fordult Tamáshoz.

- Hja, hogyha ti itt gyöngéd rebegéseket váltotok és ilyen cukrosan csicseregtek, akkor azután természetes, hogy én hiába szakítom ki a szívemet az erőlködésben.

- Mi bajod? - kérdezte Tamás az álmosságtól egyre ingerültebben. - Mit mondhattam volna neki kevesebbet, mint hogy: köszönöm, még nem!?

- "Köszönöm. Nagyon kedves." Köszönöm drágám. Nagyon kedves tőled, szívem. Te vagy a legkedvesebb fiatal feleség és én vagyok a leghálásabb fiatal férj. Add ide a kis csőrödet. Mert ilyen kedves voltál, most szabad megcsókolnod az uracskádat.

- Ne fantáziálj. Én mindebből semmit se mondtam.

- De mindez benne volt a hangodban.

Nyomott és feszült volt a déli órák levegője. A szavaik úgy sercegtek benne, mint a villamos szikrák. Tamás elhallgatott és szótlanul rágta a dühét. Róbert ingerülten járkált fel és le. Annie később visszajött, leült közéjük és rózsás derűtől sugárzó arccal nézett az egyikről a másikra, miért nem szólnak. Ekkor egy szolga jött be és jelentette Róbertnek, hogy Kávébab van itt. Róbert felállt, hogy kimenjen.

- Hová mégy? - kérdezte Tamás halk ingerültséggel. - Miért nem vezetteted be ide?

Róbert ránézett, azután gyors pillantást vetett Anniera.

- Hm... azt hiszem...

- Hogy őnagyságának az érzékenysége tiltakozni fog?

Anniehoz fordult. A hangja idegesen pengett:

- Megfoghatatlan nekem az a finnyásság, amely a rablásra készülő Csakrong urat az asztalnál és a szalonban is elviseli, ellenben felháborodva tiltakozik egy ilyen derék teremtés ellen, akinek a hűsége és odaadása egy bajba jutott barátunk iránt olyan, hogy az erkölcsikre büszke fehér hölgyek a legnagyobb tisztelettel tartoznak ránézni.

Róbert meghökkenve akart közbeszólni, de Tamás nem engedte.

- Miért kell ezt a derék teremtést éppen ebben a házban úgy fogadni, mintha szégyen lenne a vele való érintkezés? Miféle gonosz gőg és esztelen elfogultság parancsolja ezt?

Róbert érezte, hogy Tamás ideges és pattogó szigorúságának ő az okozója és ijedten próbált közvetíteni, de Tamás nem engedte. Többszörös próbálkozás után végre Tamás rákiáltott, hogy hallgasson, ez az ügy nem tartozik rá, őnagyságának kell itt nyilatkoznia. Annie nagy szemmel nézett Tamásra.

- Nekem semmi kifogásom ellene, - mondta sápadtan és remegő ajakkal, - ha ide bevezetik azt a hölgyet.

- "Azt a hölgyet", - szólt Tamás felcsattanva. - A sértett királynői méltóság hangja. Egy szikrányi megértés és egy szikrányi szeretet se. Fehér angyalok szálltak le a mennyekből hozzánk. Beszennyezi őket az ilyen érintkezés. - Menj és beszélj vele inkább odakint, semhogy őnagysága tüntető szenvedése itt megalázza.

- Várjon, - szólt Annie a visszaszorított könnyektől égő szemmel. - Én azt kívánom, hogy vendégét... a vendégünket itt fogadhassam.

Csend lett. Róbert nem tudott szólni és Tamás is megzavarodott. Idegesen keresgélte a mondanivalóját.

- Belátja, hogy nem volt igaza? - kérdezte végül szigorúan.

- Belátom, - felelte Annie csendesen.

- Belátja, hogy igazságtalan volt, igazságtalanul gőgös és oktalanul elfogult?

- Belátom.

- Bocsánatot fog-e kérni érte...

Róbert gyors mozdulatot tett. Tamás megakadt. Ez csakugyan sok lesz, egyebek között Kávébab semmit se értene a dologból.

-... azaz, úgy fog-e viselkedni azzal a szegény lánnyal szemben, hogy abban a megbánása kifejezésre jusson?

- Úgy fogok viselkedni, - felelte Annie hősies alázattal és remegő hangon.

Róbert rohant ki, hogy behozza Kávébabot. Kávébab földig hajolt meg Annie előtt, de bár poros volt és fáradtnak látszott, semmiképpen sem akart leülni és egy pohár frissítőt elfogadni. Annie végre megsimogatta az arcát és vállát átkarolva belenyomta egy karosszékbe. Kávébab erre ragyogó arccal elmondta, hogy megint pénzért jött Róberthez. De most sokkal nagyobb örömmel viszi el a pénzt, mint eddig, mert most arra kell, hogy Schumann úr költözködjék. Igen, költözködjék. Egy írást húzott elő. Ő hetek óta jár hivatalról-hivatalra, az egyik nagy úrtól a másikig és ezek a nagy urak most megengedték, hogy az ő férje - azt kellett mondani, hogy Schumann úr az ő férje, persze ez nem igaz, ő csak Schumann úr szolgálatában van - megengedték tehát, hogy Schumann úr visszaköltözzék az ő házukba, amelyet ő úgy tüntet fel, mintha az övé lenne, de amely persze azért a Schumann úré. Két hét múlva szabad átköltözködni, addig ő most már ott marad Schumann úrnál, ezért kell a pénz. De a pénz ezentúl már nem fog úgy fogyni, mint eddig, mert azok a nagy urak azt mondták, hogy pár hét múlva Schumann úr talán dolgozhat is, mert valószínűleg nem idegenek szolgálatában fog többé dolgozni.

A pénzt átvette Róberttől, azután felállt. Annie marasztalta, kérte, hogy pihenje ki magát, de Kávébab ragyogó arccal felelte, hogy sietnie kell, mert Schumann úrnak gyorsan meg akarja vinni a jó hírt. Földig hajolt Annie előtt. Annie megsimogatta az arcát, azután elment. A dohányzóban nagy hallgatás támadt. A hallgatás nyúlt, nyúlt, nyúlt. Kínossá lett. Elviselhetetlené vált.

- Meg volt elégedve velem? - kérdezte egyszerre reszkető hangon Annie.

Tamás zavart idegességgel mormogott valamit.

- Én szívesen megcsókoltam volna ezt a derék lányt, - mondta Annie hősiesen, - de azt, ugye, nem értette volna meg.

- Nem.

- Mit tehettem volna akkor még?...

- Semmit.

Annie várakozóan nézett Tamásra és Tamás összeszedte magát.

- Most jól viselkedett. De ne higgye, hogy különös érdem, ha az ember múltja esztelenségeihez nem ragaszkodik és jóváteszi egy hibáját.

Annienak könnybe lábadt a szeme és a hallgatás olyan elviselhetetlenné lett, hogy Róbert meg akart szólalni. Ekkor azonban besiklott Jangcekiang és jelentette, hogy a támadásra legfeljebb késő délután kerül sor és hogy addig nincsen semmi veszedelem. Tamás erre rögtön felállt és elment aludni. Jangcekiang olyan csendesen, ahogy jött, ki is surrant. Róbert egyedül maradt Annieval. Előbb megint nagy csend volt, azután az Annie ajkán egyszerre kibuggyant a sírás. A kezébe hajtotta a fejét és átadta magát a keserű, lázadó zokogásnak. Róbert mellé ült és vigasztalta.

- Maga látta! Maga hallotta! Hogy beszélt velem! És én mindent eltűrtem és mindenben engedelmeskedtem. De hogy azután, utána, egy jó szót se mondott, hanem megint brutális volt és sértő...! Ezt érdemeltem én?

- Maga azt érdemli, hogy térden állva imádják.

Róbert forró, szerelmes, vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Annie sírva hallgatta a vigasztalást és egy-egy hálás, tördelt szóval köszönte meg. Róbert hatalmába kerítette a kezét és rendkívüli óvatossággal kinyújtotta a karját a dereka felé. Ekkor Annie felállt és sóhajtva lehántotta magáról Róbert karját. Róbert felugrott és ott volt mellette.

- Annie, szeret maga engem?

- Tudja.

- Elválik tőle és hozzám jön feleségül.

- Tudja, hogy az lehetetlen.

- Őt szereti?

- Tudja.

- És mégis mellette akar maradni.

- Kötelességem.

- Együtt akar vele így élni?

- Kötelességem.

- Tudja, mi ez? - kiáltott Róbert tehetetlen dühtől részegen. - Ez nem kötelesség teljesítés. Ez prostitúció.

Annie ijedten nézett rá, azután felháborodottan tiltakozott. De Róbert agyát elborította a harag és az Annie tiltakozására irgalmatlan igazságokkal felelt. Az az asszony, aki a lelki közösségnek egy sugara nélkül él együtt egy férfival, az igenis olyan mélységbe alacsonyítja le magát, mint egy megvásárolható nő. Prostitúció. Prostitúció.

- Hogy mer nekem ilyet mondani?

- Nekem jobban fáj, mint magának. Igenis: beszennyezi magát. És rettenetes, hogy nem is érzi.

Annie végre ismét sírva fakadt. Róbert újra vigasztalásba fogott, de a dolog vége megint az lett, hogy összevesztek. Fájdalmas fülledtség volt a levegőben, ideges feszültség és minden békülő kísérlet újra azzal végződött, hogy ingerült és sebző szavak röpködtek közöttük ide-oda. Annie végül kijelentette, hogy mindennek Róbert az oka. Róbert tehetetlensége. Róbert gyávasága. Miért engedte, hogy akkor... a házasságkötés napján... Tamás jöjjön... és elvegye őt feleségül. Ha engedte, akkor most tűrjön. Ő hűséges feleség és az urát el nem hagyja soha, soha, soha. Róbert azon a ponton volt, hogy egy haragos csapással odavágja elé az egész igazságot, de Annienak minden porcikája reszketett a felindulástól és ő, mikor már a száját nyitotta ki, hogy szóljon, az utolsó másodpercben visszaijedt az őszinteség következményeitől. Végül jött Tamás, félig kialudtan és még mindig elég idegesen, amire át kellett menni az irodába.

A délután nyugtalan várakozással telt el. Az alkonyat közeledett már, mikor Jangcekiang rohanástól verejtékezve megjelent, azt súgta, hogy félóra múlva itt lesznek a támadók és ismét eltűnt. Tamás átment a telep kis kaszinójába, ahol a tíz kiválasztott fiatalember kíváncsian várta, miért kellett együtt maradniuk. Tamás elmondta nekik, miről van szó és két perc múlva Róbert felügyelete alatt a kínai szolgák hozták a fegyvereket. A fiatalok szerették Tamást is, Róbertet is és a mulatság tetszett nekik. Róbert a társaság felét a kapu mellé helyezte el, a másik felét elkülönítette tartaléknak. Az egész csapatnak Tamás a vezére, ha oldaltámadásra kerül a sor, a tartalékot ő vezeti. A félóra éppen letelt, amikor hallani lehetett, hogy az országútról a bambuszfákkal szegett keskenyebb útra befordul egy csapat ember. Nem jöttek titkolózva, ellenkezőleg: amikor az egész csapat befordult a keskeny útra, énekelni kezdtek. Lelkes induló volt, amire rágyújtottak.

Az induló pattogva közeledett, azután egy recsegő vezényszóra elhallgatott. A támadók a kapu alá értek. Tamás ekkor két kínai szolgát útnak indított olyan megbízásokkal, amelyekről pontosan tudta, hogy teljesen meddő fáradozásokra fognak vezetni. Az egyik szolga a Csakrong doktor katonáitól tartozott védelmet kérni, a másik a prefekturára tartozott ugyancsak segítségért telefonozni. Ezek után Tamás kinyittatta a kaput és egy-két lépést tett a jövevények felé. A támadó csapat ötven-hatvan főből állt. Csupa fiatalember volt. Valamennyi európai ruhában. Az európai ruhához azonban az ősi, hegyes süveget viselték, a sziámi harcosok fejfedőjét. A mellükön színes szalag vonult végig és a gomblyukakban virág helyett zöld email-jelvényt hordtak. A jelvény tigrist ábrázolt.

A kapu felnyitása és Tamás megjelenése katonás precízióval végzett tevékenységet szakított félbe. A vezér - gomblyukában az email-tigris még egyszer akkora volt, mint a többieké - éppen szakaszokra osztotta csapatát, lévén az egyik kis szakasz a villa, a másik az igazgatósági épület, a harmadik a rizshántoló birtokbavételére (és így tovább szép rendben) kiszemelve. Most visszafordult Tamás felé. Tamás szemügyre vette. Fiatal ember volt, kellemes átmenet a Csakrong doktor típusa és a Szvaszti doktor típusa között. Barátságos pofacsontjai voltak, de a barátságosan gömbölyödő pofacsontok mögött szürke macskaszemek izzottak. A csapat hozzá hasonló ifjakból állt. Lövő fegyvert nem lehetett náluk látni, de jobbjukban egy-egy bunkós végű botot szorongattak, az ősi és félelmes sziámi harci dorongot.

A vezér-tigris meglepetve nézett Tamásra, mintha kételkednék benne, hogy húsból és vérből való emberrel áll szemben és nem valami csalóka ijesztővel, amelyet a német álnokság állított ide a kapuba a hazafias ifjúság megzavarására és félrevezetésére. Tamás biztatóan mosolygott rá.

- Félre az útból! - kiáltotta el magát végre mennydörgő hangon.

A szeme zöld tűzben égett és barátságos pofacsontjai nyomtalanul eltűntek. A benne lévő Szvaszti doktor győzött a benne lévő Csakrong felett. Tamás jóindulatú fejbólintással nyugtázta a mennydörgő tigrisordítást és arra kérte a vezért, közölné vele egyéb kívánságait, mert ezt az egyet nem teljesítheti. De máskülönben ég attól a vágytól, hogy megtudja, miben lehet az uraknak szolgálatára.

- Kicsoda ön? - kérdezte a vezér harsány tigrisbömböléssel.

- Én ennek a telepnek úgyszólván a gazdája vagyok, - felelte Tamás szerényen.

- Ez a telep a nemzetet illeti meg.

- Lehet. Nagyon lehet, - mondta Tamás konciliánsan.

- Én ezt a telepet a nemzet nevében lefoglalom.

A tigrisek ekkor megszólaltak. Felzendülő helyesléssel adtak nyomatékot a vezér megnyilatkozásának. Tamás olvadozott a szerény kedvességtől.

- Semmit sem tudok ellene vetni, - mondta részben a vezérnek, részben az ifjaknak.

- Ezt a telepet a nemzet nevében birtokba fogom venni, - harsant fel ismét a vezér hangja.

- Kimondhatatlanul sajnálom, de erről a szándékáról le kell önt beszélnem.

- Miért?

- Óh istenem, - mindenféle kellemetlen következményekkel járna.

- Félre az útból.

Ott van a Tamás orra előtt. Tamás egy nyugodt, de határozott ökölnyomással megszüntette ezt az eltúlzott közelséget. A vezértigris visszalódult előbbi helyére. A tigrisek felzendültek és előrenyomultak. Az ősi harci dorongok a levegőbe emelkedtek. A fő-tigris egy mozdulattal csendet parancsolt. A zöldes fény a szemében kisebb intenzitással világolt. Látható volt, hogy a benne lévő Csakrong doktor harcra kelt a benne lévő Szvaszti doktorral.

- Utoljára kérdezem öntől, hajlandó-e a nemzet akaratának engedelmeskedni?

- Nem vagyok hajlandó. - Halló!

A tigrisek ugyanis fenyegetően nyomultak előre. Tamás könnyed hallójára azonban megjelent a színen a védősereg is. Elől az öt főből álló derékhad, hátul Róbert vezetése alatt a szintén öt főből álló tartalék. A tigrisek előrenyomulása megszűnt. Parancsot vártak a vezértől. A vezér hipnotizáltan nézett a védőseregre. A benne lévő Csakrong doktor harca a benne lévő Szvaszti doktorral egyenesen megrendítő volt.

- Figyelmeztetem önt, hogy rettentő felelősséget vesz magára.

Tamás tudomásul vette a figyelmeztetést.

- Tudja ön, mi az a név, amelyet ez a szövetség visel? Szeo, a tigris. Ha egyszer kiadom a parancsot az előnyomulásra, akkor nincs megállás többé, akkor nincs irgalom többé és a vér patakokban fog folyni.

- A leghelyesebb lenne eszerint, ha ön nem adná ki a parancsot az előnyomulásra.

A vezér kételkedve nézett Tamásra. Azután még egy kísérletet tett:

- Önre hárítom a felelősséget minden csepp sziámi vérért, amely ki fog folyni.

- Én önre minden csepp amerikai, hollandi, portugál, svéd, svájci és dán vérért.

- Ön képes lenne sziámi vért ontani?

- És ön képes lenne amerikait, hollandit, portugált, svédet, svájcit és dánt?

A vezér némán bámult Tamásra és az arcán, amely eddig egy nagy lelki tusa feldúlt csatatere volt, bizonyos nyugalom jelent meg. Szemének zöld lángolása kialudt és barátságos pofacsontjai ismét érvényesülni kezdtek. Alig lehetett kétség többé arra nézve, hogy a benne lévő Csakrong doktor elkeseredett küzdelem után legyőzte a benne lévő Szvaszti doktort. Hamarosan megszólalt és a megszólalása távolról se volt többé tigrisordítás. Ők, - mondta lágyan, - hazafias kötelességet teljesíteni jöttek ide. A közvélemény úgy érzi, hogy a nemzet méltósága meg van alázva mindaddig, míg ez a telep a nemzet birtokába nem került. Tamás lássa be, hogy a nemzet akaratát nekik végre kell hajtaniuk. Tamás ezt nem akarta belátni. A vezér nem adta fel azt a reményét, hogy Tamást meg fogja győzni. Hosszú és barátságos vita fejlődött ki közöttük, amely vitában Tamás azt az álláspontot képviselte, hogy a törvények uralma erre a telepre is kiterjed és hogy a nemzeti szuverenitás követelményeit csak a kormány hivatott érvényesíteni, a vezér viszont úgy vélekedett, hogy a szükség törvényt bont, a német veszedelem ellen minden eszközzel védekezni kell és az ifjúság feladata, hogy a nemzeti lelkiismeret szavát meghallgassa akkor is, amikor az eltompult öregek még haboznak. Végül arra kapacitálta Tamást, lássa be legalább azt, hogy ők nem fordulhatnak vissza eredmény nélkül és hogy Tamásnak is jobb lesz, ha egy szimbolikus birtokbavétel képviselőjeként néhány ifjú itt marad a telepen. Tamás ezt se akarta belátni. Eközben közeledett az alkony és a tigriseket egyébként is türelmetlenné tette a hosszú tárgyalás. Előbb fenyegetően morogtak, azután ősi csatakiáltások kíséretében rázni kezdték a harci dorongokat, végül köveket kezdtek dobálni Tamásra és a védőseregre. A kövek egyre szaporábban jöttek. Tamás félbeszakította a vezérrel való tárgyalását. Kiáltott egyet és kiáltására mind a derékhad, mind a tartalék ég felé emelte fegyverét és szabálytalan, de félelmesen ropogó sortüzet adott le az alkonyati levegőbe. A sortűz elroppant és utána nagy csend lett. A kődobálás megszűnt. A tigrisek elnémulva vártak. Tamás komoly figyelmeztetéssel akart a vezérhez fordulni. A vezér azonban megelőzte.

- Nem tudhattuk, - mondta felháborodástól reszketve, - hogy itt fegyveres barbárokkal fogunk találkozni.

Nem várt válaszra, hanem tigriseihez fordult és villogó kis szónoklatba kezdett. A nemzet legdrágább kincse az ifjúsága. Az ifjúságnak egyetlen csepp vérét sem szabad könnyelműen kockáztatni. Szeo, a tigris most hallatta a hangját. Ez elég. A karmait majd máskor mutatja meg. Az ellenséges rablóvár kapuját megdöngettük, a következő ütésünk be fogja törni a kaput, mert a német intrikák elmúlnak, de a nemzet örökké fog élni, mert örökké kell élnie. Az ifjúság mennydörgő hurrázással fogadta a ropogó szónoklatot, azután a vezér parancsszavára megfordult és "le a német imperializmussal", "le a teuton intrikával", "le a bocheokkal" kiáltások közepette katonás rendben eltávozott.

A tigrisek eltávozása után Tamás őrszolgálatot szervezett a telep állandó védelmére, azután a telefonhoz ment és felháborodott panaszokkal támadott meg különböző minisztériumokat. A minisztériumok meg voltak lepve és a maguk részéről szintén fel voltak háborodva. Kilátásba helyezték Tamásnak, hogy a viceprefektust szigorú megrovásban fogják részesíteni, a telep felügyeletével megbízott prefektust pedig a szigorú megrováson kívül utasítani fogják, hogy hatékony védelemben részesítse a telepet és lakóit. Nemsokára megjelent Szvaszti doktor és a kormány nevében sajnálkozását fejezte ki. Azután megjelent Csakrong doktor. Fel volt háborodva és megígérte, hogy legközelebb ő bánik el a meggondolatlan ifjakkal, ha támadó kísérletüket meg akarják ismételni. Tamás erre még egyszer megvizsgálta, hogy az őrszolgálat, amelyet szervezett, jól működik-e, megállapította, hogy néhány napig nem kell újabb támadástól tartani és sietett be Bangkokba.

A tigrisek kirándulásáról a Sziámi lobogó csak mint jól sikerült tüntetésről emlékezett meg. Hatalmas demonstráció volt ez, amelyben a nemzet haragvó lelke kapott hangot. A tudósítás részletesen beszámolt az ifjak gyülekezéséről, indulásáról és meneteléséről a Siewert telep felé, a hazafias dalokról, amelyeket énekeltek és végül magáról a tüntetésről a telep előtt. A telep lakói sápadtan és reszketve hallgatták a népharag dübörgését kapujuk előtt és a főtigrisnek Tamással való eszmecseréjében Tamás igen szánalmas alaknak mutatkozott. Az ifjak azonban - mondta a tudósítás - a sziámi erőt egyesítették a sziámi méltóságérzéssel és a sziámi józan ésszel. Ez annál bámulatra méltóbb, mert sajnálattal kell megállapítani, hogy a hazafias tüntetést vakmerő provokáció zavarta meg. Hihetetlen, de nem lehet letagadni, hogy a legszentebb érzelmeinek kifejezést adó, teljesen fegyvertelen ifjúságra lövő fegyverekből rálőttek. A golyók az ifjak fülei mellett fütyültek el. Ez az orvtámadás az ifjak sorában kimondhatatlan felháborodást keltett és csak a vezetők hidegvérének és energiájának köszönhető, hogy az ifjak jogos felháborodásukban a megtorlás munkáját kezükbe nem vették és vérfürdőt nem rendeztek a gyáva orvtámadás tettesei között. Az ifjak hazafias dalokat énekelve vonultak haza. A hazafiak ligája holnapra összehívta a nagyválasztmányt.

Más helyen a Sziámi lobogó a felháborító és kínos ügy tanulságaival foglalkozott. Igazunk volt-e, amikor azt hirdettük, hogy a német imperializmus meg tudta menteni rablóvárainak egy részét? Igazunk volt. Szabad-e a kormánynak egy napig is tovább tűrnie ezt a szégyenletes állapotot? Nem szabad. Igaza volt-e az ifjúság romlatlan lelkének és mindig csalhatatlan ösztönének, amikor a diplomatikus óvatosságok fátylát férfias mozdulattal széjjeltépve a Siewert telepre mutatott rá, mint a teuton intrikáknak és a német kémszervezeteknek épségben maradt kígyófészkére? Igaza volt. Eltűrhető-e, hogy a hazafias kötelességét teljesítő ifjúság ellen élősdi idegenek gyáva és kétségbeesett vakmerősége orgyilkos támadást intézzen? Nem tűrhető el. A kormány cselekedjék, mert különben elsöpri a nemzeti lélek felháborodott haragja.

A Sziámi hazafiak ligájának nagyválasztmánya másnap elhatározta, hogy a német imperializmus vakmerő provokációjára a nemzeti közvélemény rohamra-vezetésével fog felelni, e végből monstre-gyűlést hív össze és a gyűlésre meghívja a szövetkezett és társult hatalmak képviselőit is. A Sziámi lobogó következő számában felvetette azt a kérdést, hogyan menekülhetett meg tulajdonképpen a Siewert telep a lefoglalás elől, amelyet a hadiérdekek parancsolóan követeltek és igérte, hogy olvasóinak nagyon érdekes felvilágosításokkal fog ebben az ügyben szolgálni. A Siewert telep ezalatt állandó készenlétben és nyugtalanító bizonytalanságban várta az eseményeket. A telep körül gyanús idegenek settenkedtek, akik semmiféle jelvényt nem hordtak ugyan, de feltűnően hasonlítottak az ifjú tigrisekre. A bányában kisebbrendű katasztrófa történt, amelynek emberélet szerencsére nem esett áldozatul, de amely joggal ébresztette azt a gyanút, hogy szándékosan idézték elő. Trikupisz, aki ismét összebarátkozott Csakrong doktorral, a munkát szinte teljesen beszüntette. A példáját többen követték, a megbízható tisztviselők erejét és éberségét viszont az éjjeli és nappali őrszolgálat vette igénybe, amely annál kínosabb volt, mert bizonyosra lehetett venni, hogy ha a támadók még egyszer jönnek, akkor aligha lehet szövetségeseiket idebentről idejekorán eltávolítani. Tamás minden nap csak egy-két órát töltött otthon. Az arcára a fáradtságnak és a feszültségnek mély vonalai árkolódtak rá. Fogat összeszorító, elszánt és keserves harcot kellett vívnia a fővárosban. A feladat sokkal, sokkal nehezebbnek bizonyult, mint gondolta és egyre nehezebbé vált. De ő úgy érezte, hogy belehal ha enged. Az élete és a becsülete van lekötve ebben a harcban és ő ezt a harcot - azért is, azért is, azért is - végig fogja vívni. A harc részleteiről Róbertnek nem akart semmit se mondani, csak azt a figyelmeztetést ismételte szórakozottan és idegesen, hogy Róbert siessen, siessen, siessen.

Róbertet ez a figyelmeztetés mindig úgy érte, mint egy suhogó ostorcsapás. Siessen? Keserű dühvel, minden erejének haragos megfeszítésével fáradozott azon, hogy Anniet meghódítsa, de Annie makacsul vonakodott magasztos ellenállását feladni és egy végső igennel módot adni neki a teljes őszinteségre. A beszélgetéseikből mindig harc lett, két lélek véres, egymást marcangolása és Róbert néha úgy érezte, hogy gyűlöli Anniet, és hogy Annie gyűlöli őt. Csakrong doktor sugárzóan derült méltósággal járt-kelt a házban. Róberttől nem vonta meg a jóakaratát. Belátta, hogy Róbertnak úgy kell tennie, mintha teljes meggyőződéssel védelmezné a Siewert cég mai gazdájának érdekeit, egyébként pedig a házasság titkát sürgette tőle. Egyre inkább szükséges volna megtudni, mi történik abban a sötét alkóvban. Egy különben rendkívül ügyes ember, akit ő megbízott vele, hiába fáradozik a titok megfejtésén, pedig bizonyosra lehet venni, hogy az ál-amerikai kalandor szörnyű módon visszaél a szerencsétlen fiatal nő tapasztalatlanságával. Róbert elismeréssel gondolt Jangceking üzleti megbízhatóságára és megkérdezte Csakrong doktort, miért nevezi Tamást ál amerikainak. Csakrong doktor rejtelmesen mosolygott, de válasz helyett a németekről kezdett beszélni.

- Tudja-e fiatal barátom, mi a németek legjellemzőbb tulajdonsága?

- Nem, - felelte Róbert őszintén. - De nagyon szeretném tudni.

- A tettetés. Minden német született színész.

- Ne mondja. Ezt eddig nem hallottam.

- Így van. Faji tulajdonságuk a cselszövő álnokság és a tettető ármánykodás.

- Akkor nagyon veszedelmesek lehetnek.

- Azok. De el fogunk velük bánni.

Csakrong doktor kijelentette, hogy a haza ellenségeinek legyőzéséhez vakmerőség kell, újra vakmerőség és ismét vakmerőség, azután lelkére kötötte Róbertnek, hogy igyekezzék megtudni a házasság titkát. Róbert megígérte és abban bízott, hogy egy-két napig erről a kérdésről nem lesz szó, Csakrong doktor azonban másnap karon fogta:

- Elvégre azt is feltételezhetjük, - mondta bizalmasan, - hogy a házasság egyáltalában nem konszummálódott.

- Miféle házasság?

- Azé a szerencsétlen lányé. Ez voltaképp nagyon kellemes megoldás lenne és nagyon beleillenék az egész leírásba.

- Milyen leírásba? - Semmilyenbe... De maga kivehetné belőle.

- Kiből?

- Abból a szerencsétlen lányból.

- Ezt... mégis bajos egy kissé.

- Persze nem egyenesen, hanem finom körülírásokkal. Néhány óvatos és ügyes kérdéssel. Azt megpróbálhatja.

- Majd megpróbálom.

Este Jangcekiang azt jelentette Róbertnek, hogy holnapra készül valami, de nem tudta pontosan, hogy mi. Róbert gondoskodott róla, hogy az őrszolgálat másnap teljes precízióval működjék, de az őrszolgálatnak ezúttal nem akadt dolga. A tigrisek helyett ezúttal különben is maga az államhatalom lépett akcióba. Szvaszti doktor nagy fegyveres csapattal megjelent a Siewert féle bányában és ott rendkívüli vigyázatossági intézkedések után elfogott egy Dzselal Ahmed nevű fiatalembert, aki körülbelül egy éve volt a Siewert cég szolgálatában. Ez a fiatalember magát indiai mohamedánnak vallotta, de kiderült róla, hogy török alattvaló. Úgy látszott, hogy a kevéssé óvatos fiatal embernek eljárt a szája, bizonyosra lehetett venni, - Róbert Trikupiszt gyanúsította, - hogy valaki feljelentette és kétségtelen volt, hogy az első ijedelmemben a megriadt fiatalember maga is bevallotta, hogy valóban kis-ázsiai török szülőktől származik, bár kora ifjúságától kezdve Indiában élt. A leleplezett ellenséget azonnal vasra verték és szuronyos katonák kettős sora között vitték a fővárosba, ahol a szokatlan és szomorú menetet rendkívüli kíváncsiság kísérte végig az utcákon. Rosszabb volt ennél az, hogy a vigyázatlan fiatalembert azonnal haditörvényszék elé állították és pár perces tárgyalás után, - a tényállás teljesen tisztázva lévén, - kémkedés miatt halálra ítélték. Tamás, aki a fővárosban időzött, véletlenül hallotta meg a dolgot és az utolsó percben sikerült neki a külföldi diplomácia egy-két képviselőjét közbenjárásra bírni, úgy, hogy az ítélet végrehajtását egyelőre felfüggesztették.

A sziámi lobogó a lázas cikkek egész sorát közölte erről a rendkívüli eseményről. Az egyik cikk azokat a vakokat, lanyhákat és elfajultakat ostorozta, akik nem akarják meglátni és megérteni, hogy a háború mit jelent és akik elég léhák azt a ledér álláspontot elfogadni, hogy Európa messze van. Íme, most a főváros utcáin jelent meg a háború legnagyobb veszedelme. Az ország nyüzsög az ellenséges kémektől. El kell vesznünk, ha könyörtelenül el nem bánunk velük. Egy másik cikk a Siewert teleppel foglalkozott. Innen intéztek gyáva orvtámadást a hazafias ifjúság ellen. Ugyanitt fogták el ma a cégnek egyik vezető emberét, mert erről az egyről már bizonyos, hogy német kém volt. Milyen titkokat rejteget még ez a telep és ez a ház? A nyilvánosság előtt azt a kérdést kell intézni a hadügyminiszterhez: igaz-e, hogy a Siewert villában egész csomó tökéletesen kidolgozott német vezérkari térkép található, - igaz-e, hogy a Siewert villában óriási fegyverkészlet van felhalmozva, - igaz-e, hogy a Siewert villában drótnélküli távíróállomás van, amely a német szikratávíró-állomásokkal állandóan érintkezik. Egy harmadik cikk lihegve követelte a halálos ítélet végrehajtását és a haza biztosságának nevében tiltakozott minden vétkes gyengeség és elhibázott engedékenység ellen. A többi cikk a külső események leírását tartalmazza, így a szuronyos menet bevonulását a fővárosba, a főváros népének zord pompájú tárgyalását és sötét fenségű ítélethozatalát.

Estére Csakrong arca jobban ragyogott, mint valaha. Barátságos pofacsontjai szinte világítottak és amikor meglátta, hogy Tamás is hazajött a vacsorához, jókedve nem ismert határt. Róberttől vidáman suttogva megkérdezte, sikerült-e már megtudnia valamit a házasság titkáról, de a tagadó válasz semmiképpen sem csüggesztette el. Most már úgy lehet tekinteni, mondta, úgy kell tekinteni, hogy a házasság egyáltalán nem konszummálódott. Azután vidoran leült a vacsorához, hatalmas étvággyal evett és közben derülten csevegett. Tamás fáradt volt, komor és szótlan. Csakrong doktor csevegése azonban lassanként felkeltette az érdeklődését. Csakrong doktor kifogyhatatlan bőbeszédűséggel mulattatta a társaságot, de mindig olyan volt, mintha a szavait tulajdonképpen Tamáshoz intézné. Ragyogó elmeéllel boncolgatta a nemzetközi élet problémáit, előadta, milyen jelentősége van Sziám beavatkozásának a háborúba - ezzel lett teljessé a kulturországok frontja a barbárság ellen - és nagy kedvvel festette ki annak a közeli győzelemnek a következményeit, amelyet nagy szövetségesei oldalán a civilizáció megmentéséért vívott harcban Sziám nemsokára ki fog vívni. Tamás néha mosolygó és kérő tekintetet vetett Róbertre, akinek az arcán gyanús vörösség jelezte a felgyulladó indulatot, egyébként pedig ártatlan és biztató figyelemmel hallgatta Csakrong doktort. Mit akar ez a lelkes férfiú ezekkel az élesen szóló fejtegetésekkel? Miért áll lesben a simára csiszolt mondatok és éles szavak mögött? A vacsora véget ért és Csakrong doktor előkelő és tartózkodó mosolygással ajánlotta magát. Tamás vállat vont. Holnap majd kiderül, hogy mit akart. Trikupisz is elment és ők hárman maradtak: Annie, Róbert és Tamás. Tamás megint fáradt komor töprengésbe süllyedt. Róbert nem tudott szólni. Annie szerény igyekezettel foglalatoskodott egy ideig a fekete kávés csészékkel, azután figyelmesen és engedelmesen várakozott. A hallgatás azonban nagyon sokáig tartott és az örök asszonyi gyöngédség, a vigasztalás mindig éber asszonyi vágya rábírta Anniet, hogy megszólaljon.

- Rossz kedve van és fáradtnak látszik, - szólt halkan és mély részvéttel.

- Igen, - mormogta Tamás, - kicsit fáradt vagyok.

- Nem lenne jobb, - kérdezte Annie szinte alázatosan, - ha elmondaná nekem, mi baj van?

- Nem, - felelte Tamás kedvetlenül, - minek terheljem?

- Hiszen ezek az ügyek rám is tartoznak egy kissé.

Annie kedves akart lenni, el akarta hárítani Tamás udvarias kíméletét, meg akarta neki könnyíteni, hogy belekezdjen egy beszélgetésbe, amely nyomott kedve számára könnyebbséget hoz majd. De Tamásnak minden idegszála pattanásig megfeszülten reszketett. Most magán érezte Róbert féltékeny és riadt tekintetét és ebben a tekintetben azt az aggodalmat és azt a vádat, hogy már megint cukros csevegésbe ereszkedik Annieval. És mit jelent az, hogy ezek az ügyek rá is tartoznak egy kicsit? Alaktalan ingerlékenység háborgott fel benne, amely formát és utat keresett magának. Egyszerre úgy érezte, hogy megsebezték. Hiszen az Annie szavaiban felelősségre vonás volt. A felelősségre vonásnál is több: gyanúsítás.

- Azt hiszi, - kérdezte sértetten, élesen, - hogy az érdekeinek a képviseletét nem hagyhatja többé ellenőrzés nélkül nálam?

Annie elsápadt. Ő jót akart. És ezt a hideg, kegyetlen és visszautasító választ kapja. Az ő idegei kínzottan nyugtalanok voltak.

- Azt hiszem és szeretném, ha tudomásul venné, - felelt remegő hangon, - hogy végre nekem is vannak bizonyos jogaim.

- Vannak. A cégfőnök minden joga a magáé. Ha kívánja, rögtön visszaadom a prokurát.

- Nem a cégfőnök jogaira gondolok. És ezt a gesztust a magam részéről megalázónak és a maga részéről lovagiatlannak és tapintatlannak érzem.

- Lovagiassággal a lovagias Csakrong úr fog majd szolgálni, akiben, remélem, utódomat tisztelhetem.

- Szégyellje magát!

Annie talpra ugrott és kiment. Róbert, aki néma kétségbeeséssel hallgatta a szóváltást, felállt, hogy visszatartsa. De Annie már kisuhogott az ajtón. Róbert elkeseredve fordult vissza Tamáshoz. De Tamás ekkorra már leült és kijózanodott, a bosszús szégyenkezésbe belesápadt az arca.

- A keserves mindenségit, - mondta az ajkát rágva, - mindig elfelejtem, hogy nemcsak a cégfőnököm, hanem a feleségem is.

- Ha csak a cégfőnököm volna is, - mondta keserűen Róbert, - akkor se lenne szabad elfelejtened, hogy nő.

Tamásnak újra fellobbant az ingerültsége.

- Most ki akarsz tanítani arra, hogy a cégfőnökömmel hogyan kell bánnom? Jobb lenne, ha te végre el tudnál bánni vele, hogy mindent megmondhatnánk neki, ahelyett, hogy engem okolsz a magad tehetetlenségéért.

- Én csak azért okollak, amiben hibás vagy.

- Miben vagyok hibás?

- Nem tudod vele megértetni, hogy semmi közötök egymáshoz.

- Mit csináljak, hogy szolgálatodra legyek? Verjem meg?

- Igenis. Ha valóban segíteni akarnál...

- Majd megverem.

- Nem. Értesd meg vele... de brutalitás nélkül.

- Majd elverem. Brutalitás nélkül.

- Ízléstelen vagy.

- Ostoba vagy.

Szembe néztek egymással, azután lassanként megjelent a testvéri szeretet mind a kettejük szemében. Előbb Tamás mondott egy gyöngéd szót, azután Róbert dadogott egy meghatott mondatot. Szégyellték magukat.

- Hát meg vagyunk mi mind őrülve? - kérdezte Tamás.

- Ezt ez az atmoszféra teszi ebben a házban. Strindbergi. Hidd el: strindbergi, - mondta Róbert kétségbeesve.

Szeretettel és bizalmasan elbeszélgettek még egy ideig és Róbert fejcsóválta és mélabúsan ismételte újra meg újra, hogy ennek a háznak az atmoszférája strindbergi. Strindbergi.

Másnap délelőtt Csakrong doktor a nagylelkűségtől szinte gőzölögve prezentált egy vendéget Annienak: Windelband doktort. A kormány még nem adott engedelmet rá, hogy a háznak ez a kiváló, öreg barátja állandó tartózkodásra visszatérhessen, de ő - Csakrong doktor - meg akarta mutatni, kinek a szolgálataira számíthat mindig a ház, a ház úrnője és a ház minden barátja. Ő tehát saját felelősségére elhozta Windelband doktort, aki pár órát most itt tölthet. Annienak ez bizonyára öröm lesz és a szegény betegnek megnyugvás.

Annie könnyes szemmel borult Windelband doktor nyakába és őszinte hálával mondott köszönetet Csakrong doktornak. Windelband doktor azután bement Rézihez. Rézi, aki csendes tűnődéssel töltötte a napjait, előbb jól kisírta magát, amikor Windelband doktort meglátta, azután kérdéseket intézett hozzá.

- Mondja doktor úr, maga is azt mondja, hogy az már egészen bizonyos, hogy Európában háború van?

- Bizony, Rézi az -.

- Bizonyos, hogy egymást ölik? A szuronyt beleszúrják egymásba? Windelband doktor elszomorodva bólogatott igent.

- És nem lehet ez ellen semmit se csinálni?

Windelband doktor búsan kérdezte, mit lehetne ez ellen csinálni. Rézi heves feleletet adott erre a kérdésre. A művelt és okos embereknek össze kellene fogniuk, mondta haragosan, ahelyett, hogy így belenyugszanak a dologba. A műveletlen és buta emberek, - parasztok, munkások, - nem csoda, ha mindjárt késsel és szuronnyal mennek egymásnak, de a művelt és finom úri emberektől csak el lehetett volna várni, hogy ne engedjenek meg egy ilyen borzasztó dolgot és el lehetne tőlük várni, hogy ha a háború már egyszer kitört, akkor igyekezzenek rögtön végét vetni. Windelband doktor keserű bosszúsággal magyarázta meg Rézinek, hogy a művelt és finom úriemberektől nincs mit várni, Rézi erre azt kérdezte, hogy a papok mért nem vetnek véget a dolognak, majd felvetette azt a gondolatot, hogy minden országból össze kellene hívni az öreg embereket vagy még inkább az öreg asszonyokat és meg kellene velük beszélni, hogy ők vessenek véget - ki-ki a maga országában - a hadviselésnek. Windelband doktor nagy odaadással próbált ekkor már bizalmat mutatni ezek iránt a tervek iránt, de Rézi gyanakodva nézett rá, rosszkedvűen elhallgatott és tűnődve bámult maga elé. Windelband doktor azt mondta neki, hogy meg fogja vizsgálni. Rézi - egyik kék szemével - ránézett.

- Minek? - mondta csendesen, - én úgyis meg fogok már halni.

- Persze, - felelte Windelband doktor, - mire mind a ketten száz esztendősek leszünk.

- Dehogy! - felelte nyugodtan Rézi. - Én nem is akarok már tovább élni.

Windelband doktor megvizsgálta és biztatta, amennyire csak tudta. Rézi alig hallgatott rá. Tűnődve nézett maga elé a levegőbe. Windelband doktor azután elbúcsúzott tőle és Annienak odakint nagyon elszomorodott és nagyon elszomorító dolgokat mondott. A felgyógyulásra való reménység körülbelül egyenlő a semmivel. Csodának kell tekinteni, hogy szegény Rézi ezzel az eltúlzott testtel és ezzel a gyenge szívvel a hetvenedik évet megérhette. Most a hosszabb fekvés következtében tüdőgyulladástól is kell tartani és akkor - Annie keservesen zokogva búcsúzott el Windelband doktortól, aki megígérte, hogy mihelyt lehet, megint visszajön.

Rézi délután behivatta magához Róbertet és Anniet. Őneki mondta, van valami pénze. Tizenöt év óta, tudniillik, nem vette ki a bérét és még szegény boldogult Siewert úr úgy rendezte el, hogy ezt a pénzt minden hónapban betegyék a takarékpénztárba. A takarékpénztári könyv Annienál van. Anniet kéri, hogy ha majd ő meghalt, ezt a könyvet adja át Róbertnek. Ő Róbertre hagyja, amije van. De arra kéri Róbertet, hogy a halála után vegye Girardit magához és viseljen rá gondot. Annie sírt. Rézi végrendelkezésében halk megrovás és csendes bizalmatlanság volt vele szemben, aki nem lett Róbert felesége és most sem akar Róbert felesége lenni. Róbert zavarodottan és meghatva próbált néhány biztató szót mondani, de Rézi félbeszakította és egyenes választ és határozott ígéretet kért tőle: vállalja-e Girardit. Róbert mindent megígért, amit Rézi kívánt tőle, kiküldte őket és csendesen tűnődött tovább. A keze gyöngéd gépiességgel simogatta Girardit. Girardi halkan dorombolt. Róbert a verandán eleinte csak szegény Réziről tudott Annieval beszélgetni. Annienak azonban sajogva fájt az a bizalmatlanság, amely Rézi végrendelkezésében megnyilvánult és így Róbert nemsokára hivatkozhatott arra, hogy Rézi jósága és okossága, ösztönei és tapasztalatai is azt óhajtják, hogy Annie az ő felesége legyen. Annie belátta, hogy ez így van, de könnyes szemmel mondta, hogy ez csak annál tragikusabbá teszi az ő helyzetét, amelyből nincs szabadulás és amelynek nincs megoldása. Amikor Róbert még egyszer hivatkozott Rézire, akkor Annie felszisszenve és sebzetten mondta, hogy gyöngédtelenség egy haldokló akaratával és az ő tragikus helyzetével így visszaélni, erre Róbert megbántottan védekezett és végül halkan, de annál fájdalmasabban összevesztek.

Estére Tamás megint hazajött. A fáradtság és a bosszús gond árkai olyan mélyek voltak az arcán, mint eddig még soha. Róbertnek összeszorult a szíve, amikor meglátta. Valami rettenetes dolog történhetett vele. Mi történt vele? Olyan félve kezdett beszélni vele, mint aki tudja, hogy egy fájó sebhez nyúl. De Tamás ideges haraggal úgy tele volt az ujja hegyéig, hogy Róbert első kérdésére csak úgy pattogott belőle a felindult panasz, a méltatlankodó felháborodás és az elszánt bosszúvágy. - A Sziámi lobogó ma rendes politikai cikke helyén egy csaknem szépirodalmi jellegű csevegést közölt. Ártatlan pletykázást. Egy pikáns novellácskát. A cím: "Egy magános lovas." A fővárostól nem messzire, nagy kert közepén áll egy kínai tetős villa. A gyanútlan néző nem gondolhat mást, mit hogy ebben a dús villában a jóléten kívül a boldogság is otthon van. Otthon van-e? Nem lehet tudni. Ki lát be a sötét alkóvokba? Egyet lehet tudni: azt, hogy mikor előrehalad a csendes éjjel, akkor a villából óvatosan kilopózik valaki. Minden éjjel ugyanabban az időben. És a főváros felé vivő országúton nemsokára egy magános lovas üget végig. Minden éjjel. Mi bírja rá a magános lovast, hogy a dús kényelmű villát éjnek éjszakáján elhagyja és nekivágjon a sokszor esős, sokszor viharos, mindig veszedelmes éjszakának? Nem lehet tudni. A magános lovas végigüget az országúton, elhalad a nagy Buddha-templom mellett, befordul a Kelet-ázsiai Kereskedelmi Társaság épülete mellett egy szűk utcába, ott átadja a lovát egy kínai kiskereskedőnek, aki gazdag jutalmat kap érte, hogy a lovat minden éjjel beállítja pár órára az istállójába, azután csend van. A magános lovas eltűnt. Hová tűnt el? Hajóstársaságok és bankok épületei vannak a közelben. Más épületek nagy politikai titkokat őriznek. Hová lett a magános lovas? Az éjszaka csendes és nem ad a kérdésre feleletet. De eltelik két-három óra, a kínai kiskereskedő kihozza a lovat és a magános lovas üget visszafelé azon az úton, amelyen jött. El a nagy Buddha-templom mellett, végig az országúton, a kínai tetős villáig, ahová nemsokára óvatosan besurran. Hol járt? Mit vitt és mit hozott? Mit titkol el ott, ahol járt és mit titkol el itt, ahová visszajött? Miért tűrik itt, hogy minden éjjel elmenjen és miért várják ott, hogy minden éjjel megérkezzék? Diplomáciai irodák országrontó nagy titkait viszi magával vagy illatos hálószobák gyöngéd, kis titkait? Ki tudja! Az éjszaka csendes és a magányos lovas némán üget benne. Éjszakáról éjszakára...

Tamásnak az egész testét rázta a tajtékzó harag. Ezek a szennyes gazfickók! Ezek a becstelen útonállók! Ezek a hitvány himpellérek! Most azért se fog nekik engedni és azért is bosszút áll rajtuk. Az első gondolata természetesen az volt, hogy felkeresi azt az embert, aki ezt a piszkot írta és a fejét laposra veri, azután fölkeresi azt az embert aki azt a piszkot iratta és a fejét péppé zúzza, de ezt a vágyat természetesen meg kellett fékezni. Még nagyobb botrány lenne. És hiszen ezek a kapcabetyárok éppen azt akarják, hogy az ember kijöjjön a sodrából. Hát azért se. Ezt a szívességet azért se tesszük meg nekik. Hűvös elszántsággal és jéghideg ravaszsággal kell ezt a küzdelmet végigküzdeni. Igen: most habozás nélkül változtatni kell az eddigi stratégián. De végül győzni fogunk, a lábunk alá teperjük őket és átgázolunk rajtuk. Tamásból áradt a harag, mint a lávaömlés. A tűzhányó hegy kiégett azután, és ott, ahol előbb tűz volt, most csak fekete hamu maradt. Tamás megtörten hallgatott. Róbert elszoruló szívvel nézte fáradt arcát és most először vált bizonyossággá az az érzése, hogy a nagy játék nem nyerhető meg és talán már el is veszett.

Vacsoraidőben Csakrong doktor arra kérte Anniet, hívja meg ma estére Szvaszti doktort is. A kérést egyébként se lehetett volna visszautasítani, de különösen nem lehetett ma, amikor Csakrong doktor különös érdemeket szerzett Windelband doktor idehozatalával. A két úr tehát helyet foglalt a vacsorázó asztalnál, ünnepi felkészültséggel táplálkozott és lassan, meggondoltan, elégedetten kezébe vette a társalgás vezetését. Ez nem volt nehéz feladat, mert rajtuk kívül többé-kevésbé borús gondolataival volt elfoglalva mindenki, de a két úr simán ömlő mondatai különös, penetráns jelleget kezdtek mutogatni az idő haladtával. Tamás felütötte a fejét. Készültek ezek arra, amit ma este itt mondani fognak? Csak a hazafias meggyőződések csodálatos összhangja van közöttük vagy gondos rendezés és finom összjáték is? Ma este meg lehet talán tudni, hogy tegnap este mit akart voltaképpen a jó Csakrong doktor. Tamás elűzte borús gondolatait, figyelni kezdett és egy perc múlva fegyelmezetten, de felgyulladt harci kedvvel nézett elébe annak, ami jönni fog. A két úr a nagy háborúról és a közeli győzelemről beszélgetett és a beszélgetés során kezdett kiderülni, hogy a Csakrong doktor nézetei tulajdonképpen igen szelídek és mérsékeltek, ha Szvaszti doktor nézeteivel vettetnek össze. Tamás egyszerre megszólalt. Engedelmet kért a társaságtól és bosszankodva, mint aki szórakozottságból riad fel és mérgelődik a maga feledékenységén, odafordult Róberthez:

- Bocsáss meg, öregem, - mondta, - egy nagy kérésem van hozzád. Nekem még ma este - egy óra múlva - szükségem lesz a tavalyi üzletévünk adataira. És ezt csak te tudod összeállítani. Ne haragudj.

Róbert felállt. Megértette, hogy Tamás el akarja távolítani és nagyon hálás volt érte, hogy nem kell kiállnia egy próbát, amely a tegnapinál is nehezebbnek ígérkezik. Azt mondta, hogy rögtön átmegy az irodába. Tamás még egyszer bocsánatot kért tőle és amikor elment, megkönnyebbülten fordult vissza az ismét meginduló társalgás felé. Az a veszedelem, hogy Róbert ki talál robbanni, nem fenyeget többé. Egyébként lássuk, hogy mi jön. Csakrong doktor azt fejtegette, hogy a szövetségesek győzelme szigorú, de igazságos békét kell, hogy diktáljon majd Németországnak. A német nehézipar és az átkos német vegyipar telepeit földig le kell rombolni, de egyébként lehetővé kell tenni, hogy a következő két-három generáció a szövetségesek számára végzendő megfeszített munkával tegye jóvá apáinak a civilizáció és a népek szabadsága ellen elkövetett bűneit. Szvaszti doktor nem fogadhatta el ezeket az érzékenykedő humanizmus sugallta nézeteket. A szeme zöld tűzben kezdett izzani. A németekkel szemben magának a béke szónak az alkalmazása is teljesen elhibázott. Ki fogja azt mondani, hogy békét akar kötni a kígyókkal? Gondoljunk arra, mit tennének velünk a németek, ha sikerülne megvalósítaniuk világuralmi terveiket és rátennék a lábukat a nyakunkra.

- A boche nem alkalmas arra, hogy civilizált nemzetek vele szerződéseket kössenek. A Boche-nak nem is jár kímélet. Aki a boche iránt elnézést mutat, az ostobaságot követ el önmagával szemben és vétket a gyermekeivel szemben.

Tamás egy futó pillantással nyugalomra kérte volt Anniet, egyébként azonban pártfogó jóindulattal hallgatta eddig a heves fejtegetéseket, úgy mint ahogy az ember dőreséget szónokló gyereket hallgat. Most megszólalt:

- Kénytelen vagyok az ön szíves figyelmét ráirányítani arra a körülményre, - mondta szelíden, - hogy a ház úrnője német származású.

- De most ugyebár amerikai állampolgár? - kérdezte hirtelen, mintegy lesből előtörve Csakrong doktor.

- Valóban az, - hagyta helyben Tamás derülten.

Csakrong doktor elégedetlen volt megszólalása eredményével, de Szvaszti doktor nem mutatott habozást. Most egész testtel Tamás felé fordult.

- Attól tartok, - mondta kegyetlen nyugalommal, - hogy ez ellen a védelem ellen is meg kell védeni a nagyságos asszonyt. Az osztrák nem német. Az osztrákok maguk is a németek rabságában vannak, ami annál érthetőbb, mert a német fajilag más, mint az osztrák. A német, mint az Etoile legutóbbi számában egy tudós kimutatta, a legalacsonyabb rendű germán törzseknek a legalacsonyabb rendű szláv törzsekkel való korcskeveréke. A németeknek ez fájhat, de a nagyságos asszonyra nem lehet bántó, ha ilyen hozzáférhetetlen tudományos igazságoknak mi itt hangot adunk.

- Legyen szabad egyelőre nekem megítélnem, mik azok a tudományos igazságok vagy tudománytalan zagyvaságok, amelyeknek a feleségem jelenlétében való kiteregetést meg kell tiltanom.

Szvaszti doktor habozott. Csakrong doktor azonban segítségére sietett. Csiszoltan és finoman, mint mindig, de teljes határozottsággal mondta:

- Ön bizonyára nem vonja kétségbe, hogy a saját hazánkban még szabad kifejezést adnunk meggyőződéseinknek.

- A kérdés csak az marad, hogy az én házamban szabad-e.

Szvaszti doktor megtalálta a hangját.

- Itt sziámi földön vagyunk, - mondta olyan hangon, amely sziszegett mint egy kardsuhintás, - és nemzeti érzéseink szabadságát itt senki sem korlátozhatja. Itt a sziámi nemzet az úr, és én kérdezem: módunk van-e tehát arra, hogy hazafias meggyőződéseinket és érzéseinket korlátlanul képviselhessük.

Tamás csendesen mosolygott bele az arcába és várt egy kicsit.

- Ez nem jognak a kérdése, - mondta azután lassan, - hanem a tapintaté.

Szvaszti doktor visszahökkent egy pillanatra, de azután még haragosabban fortyogó indulattal vetette magát a tusába. A csontjai mintegy át akarták döfni barnás fekete bőrét, húsos szájára habos nedv tapadt, a szeme zölden világított. Ők tapintatlanságot, - mondta, - sohasem fognak elkövetni. A lovagiasság és a nagylelkűség olyan évezredes tradíció itt, amely a legalacsonyabb társadalmú embernek is a vérébe ment át. Az ő tevékenységük mindig nagy és nemes ideálokat szolgál, - ezt Tamás remélhetőleg nem fogja kétségbe vonni. Tamás ezt nem vonta kétségbe, Szvaszti doktor erre megállapította, hogy Sziám a háborúba való beavatkozásával példát adott más nemzeteknek, - számra nézve nála talán nagyobbaknak, - amelyek még mindig vonakodnak teljesíteni a civilizációval, a világ szabadságával, az egész emberi nemmel szemben való kötelességüket. Ha pedig ez így van, akkor Sziám jogot váltott rá, hogy a szavát felemelje a kultúrnemzetek társaságában. És akkor itt igenis el lehet mondani bizonyos igazságokat. A meztelen és tudományos igazság pedig az, hogy német kultúra nincs, a németek alacsonyrendű barbárok és a német befolyás minden maradványát az egész világon éppen úgy ki kell irtani, mint a német szellem új felülkerekedésének minden lehetőségét, mert a német szellem megmérgezéssel fenyegette a civilizált nemzetek lelkét. Tamás előrehajolva, félrehajtott fejjel, kötekedő mosolygással hallgatta Szvaszti doktornak meggyőződéstől izzó szavait és csak egy-egy ártatlan megjegyzéssel utalt bizonyos figyelemreméltó eredményekre, amelyeket ezeknek az alacsonyrendű és barbár németeknek mégis sikerült a kultúrélet minden területén elérniük és bizonyos különbségekre, amelyek első, felszínes megítélésre mégis Németország mellett szólnak, ha az ember Németországot más európai vagy ázsiai országokkal hasonlítja össze. Szvaszti doktor meggyőződésének hevét fehér izzásig fokozták fel ezek a megjegyzések. Előbb, mint egy biztos kezű parittyázó, jól célzott adatokat röpített Tamás felé. Nagynevű európai tudósok kutatásaira való hivatkozással bizonyította, hogy a német kultúra külső máz, látszat és utánzás. Aki az úgynevezett német kultúra területén produkált valamit, az idegen vérből való. Beethoven: holland. Kant: skót. Goethe... ha az ember nem is hajlandó német túlzással a legnagyobb géniuszok közé számítani: nem német. Csakrong doktor finom felsőséggel támogatta Szvaszti doktort. Kifogyhatatlanok voltak a francia és angol forrásokra való hivatkozásban és minden hatásos fordulatnál és diadalmasan befejezett bizonyításnál úgy hajoltak előre, mintha valami végleges és döntő hatásra várnának, arra, hogy az igazság, ha nem öl is, de leteríti azt, akin sebet ejt. A Tamás erőit azonban látható módon nem csökkentette, hanem inkább fokozta a vita. Kötekedő mosolygással nézett az egyik felindult barna fekete arcból a másikba, arra kérte a megszólalni készülő Anniet, hogy hallgasson és ártatlan megjegyzései, különösen bizonyos ázsiai nemzetekről egyre kegyetlenebbek lettek. A beszélgetés mindig inkább egy elszánt harc karakterét vette fel. A két támadó egyre elvakultabb haraggal vetette magát a mosolygó védekezőre. Úgy látszott, mintha a parittyaharc kézitusába akarna átmenni, annyival inkább, mert a vacsora véget ért és a harcoló felek között nem volt ott többé a némi distanciát teremtő asztal. Szvaszti doktor ott állt Tamás előtt. Minden tagja feszült az energiától. Úgyszólván robbanni készült.

A háborúnak, - mondta sietve, nehogy az ellenség visszavonulhasson, - a barbárok faji energiáinak megtörésével kell végződnie.

- Ön, úgy látom, már végleg elhatározta, hogy ki fogja irtani a németeket, - szólt Tamás gonosz sajnálkozással.

- Természeti törvény, - felelte Szvaszti doktor lihegve, - hogy a magasabb rendű fajok kiirtják az alacsonyabb rendű fajokat.

- Alacsonyabb rendű? Melyik az alacsonyabb rendű és kiirtandó faj?

- A német! - hörögte Szvaszti doktor.

- Antropológiai és szociológiai kutatások bizonyítják, hogy a németek bűnei alacsonyrendűségükből fakadnak, - szólt indulatosan Csakrong doktor.

Tamás belenézett a két felfelé fordult szemgolyóba és hangosan belenevetett a két barna fekete arcba. A két úr összerázkódott ettől a nevetéstől. Csakrong doktor testi egyensúlyát hamar visszanyerte, de Szvaszti doktor hosszabb ideig vonaglott, mintha testében különböző belső energiák harca folyna. A zsebébe nyúlt és kirántott egy francia lapot.

- Boniface Caracon, - mondta remegve, - itt felsorolja a német faji alacsony rendűség jegyeit. Én tudom, hogy igaza van. És ezért én a németeket bármilyen álcázásban fel tudom ismerni.

- Ne mondja! - szólt Tamás még mindig nevetve.

Szvaszti doktor megmarkolta és Tamás felé nyomta az újságot:

- A németet először is meg lehet ismerni karakterisztikus szagáról.

Nagyon közel nyomult Tamáshoz. Tamás nem nevetett többé.

- Én csak a sziámi szagot érzem meg, - mondta nyugodtan.

Szvaszti doktor vonaglott.

- A németeknek faji tulajdonsága a gyávaság.

- Amint ez Flandriában és a Champagne-ban napról-napra kiderül.

- A hunoknak csak a tömeg ad: nem bátorságot, hanem otromba bizalmat kegyetlen brutalitásra. De láttuk: a sziámi szuronyoknak úgy engedelmeskedtek itt, mint a juhok.

Tamás bosszankodni kezdett.

- Egy német gyalogezreddel elfoglalnám egész Sziámot, - mondta a foga között.

A két úr felhördült.

- Ahá! - kiáltotta Szvaszti doktor.

- Inzultus akar ez lenni? - sikoltotta Csakrong doktor.

- Csak elméleti megállapítás és hadtudományi igazság.

Csakrong doktor szólni akart, de Szvaszti doktor megelőzte. Előre hajtotta a fejét, mint egy faltörő kost. Megindult. Felrobbant.

- A német, - üvöltötte egy próféta ádáz véglegességével - egyénileg gyáva. Pénzvágyó, kapzsi, tettető, lefelé brutális, felfelé csúszómászó, de mindenekelőtt gyáva. Hiányzik belőle a méltóságérzés. És ezért ha ön német volna és én azt mondanám, az arcába mondanám, belevágnám az arcába önnek, hogy minden német gyáva, akkor ön hallgatna, mert a kapzsisága erősebb lenne a becsületérzésénél.

- Ha... azt mondaná...?

Szvaszti doktor még közelebb nyomult Tamáshoz.

- Igen, ha azt mondanám... Mit tenne?

- Mit... tennék...?

- Ha azt mondanánk, hogy minden német gyáva, - hörögte Csakrong doktor.

- Vagy az... arcukba nevetnék, mert olyan... ostobák, hogy engem olyan ostobának... gondolnak, hogy ilyen... ostoba ugratásnak beugrom?... tehát, vagy az arcukba nevetnék: így...

Tamás mérges derültséggel nevetett bele a két barna fekete arcba, amely nyomult felfelé, az ő arca felé. Az egyik szót lassan rakta a másik mellé. Vigyázni kell, hogy többet ne mondjon, mint ami szükséges. De a két arc nagyon is közel volt hozzá.

- Vagy felemelném a két kezemet: így. Megfognám... az egyik nyakat... és megfognám a másik nyakat: így.

Nem tudott ellent állni. Fellobbant benne a düh. A két karját úgy vitte előre egy dühös vágy, mint motorrobbanás a dugattyút.

- És a két fejet összeverném: így.

Két hatalmas keze egymás felé szorította a két urat és olyan fojtó erővel pántolta rá magát a két nyakra, hogy mielőtt a kezek védekezhettek volna, a két fej előre billent és hangtalanul, de nyilvánvaló nyomatékkal összekoppant. Tamás azután rögtön visszahúzta a kezét. Ez megvolt. Változtatni nem lehet rajta. De egyelőre elég volt. Visszanyerte a teljes nyugalmát.

- Mi volt ez? - üvöltött fel Szvaszti doktor.

- Mi volt ez? - fuldokolta Csakrong doktor.

- Egyszerű felelet az önök kérdésére.

A két úr villogó szemmel összenézett, azután villogó szemmel nézett Tamásra és egy ideig úgy látszott, mintha támadásra készülnének és mindjárt rá akarnák magukat vetni az ellenfélre. De villogó szembeszédük kétségtelenül más eredményre vezetett, mert egyszerre felkapták a fejüket, azután összebólintottak, mintha szótlan, de súlyos megállapodásra jutottak volna és végül némán, de tettre készen kisiettek a szobából. A bosszú ígérete, mint egy sötét felhő, úgy lebegett körülöttük.

Tamás utánuk nézett, azután szótlanul átment a dohányzóba. Nemsokára megjött Róbert. Tamás röviden elmondta neki, mi történt.

- De hát mit akartak ezek tulajdonképpen? - kérdezte Róbert.

Ekkorra bejött Annie is, aki egy percre kinézett Rézihez. Tamás habozott.

- Hm... nem tudom, - mondta, - majd még beszélünk róla.

Annie érezte, hogy Tamás azért nem felel a kérdésre, mert ő bejött. Megszégyenítette és megsebezte ez a bizalmatlanság. A vacsora alatt minden erejét össze kellett szednie, hogy a Tamás intő és kérő pillantásainak engedelmeskedni tudjon és hogy ne szóljon bele a viadallá fejlődött beszélgetésbe. Most sajnálta, hogy hallgatott. Ügyefogyott gyávaságnak és szégyenletes árulásnak érezte. Miért engedelmeskedett? Miért engedte, hogy más képviselje az ő ügyét? Miért engedte, hogy az ügy így, ilyen kötekedő könnyedséggel intéződjék el és miért nem vágta annak a két fajankónak az arcába az egész haragját és az egész megvetését? Az elmúlt napok minden nyugtalansága egyszerre égni kezdett az idegeiben. Megalázás érte ma este, és napok óta és hetek óta csupa megalázás éri. A ma és a tegnap és a tegnapelőtt: egy-egy korbácsütés. Tamás komoran töprengve nézett maga elé. Róbert is hallgatott. Ezek észre se veszik már, hogy ő jelen van? A csend kezdett elviselhetetlenné lenni. Mondani kell valamit vagy tenni kell valamit.

- Én kiadom azt a rendeletet, - szólalt meg olyan hirtelen, hogy meg volt lepve a saját szavaitól, - kiadom azt a rendeletet, hogy ezeknek az embereknek ne terítsenek többé az ebédlőben.

- Kinek? - kérdezte Tamás a gondolataiból felriadva. - Ah! - a csokoládészínű arisztokratáknak? Ugyan!

Annie világos elhatározás és határozott szándék nélkül szólalt meg. De most úgy érezte, hogy hetekig tartó gondolkodás után se juthatott volna helyesebb elhatározásra, mint amelyet a szavai magukba foglaltak. Egy forróság futott végig rajta. Egy ködfelhő szállt fel a forróságból.

- Ezt a rendeletet én kiadom. Elég volt.

Ehhez az elhatározáshoz az élete árán is ragaszkodnia kell. Elég volt.

- Kérem, várjon még, - szólt Tamás lassan. - Nem sokáig. De addig ne tegyük meg azt a szívességet a nemes orangoknak, hogy kijövünk a sodrunkból. Ugyan!

- Hát meddig tűrjem én azt, hogy a saját asztalomnál arcátlan inzultusokkal bántják meg a véremet, a fajomat, a nemzetemet?

- Inzultus! Megbántás! Csak nem sérthet meg a pithecantropus erectus? A missing link?! Egy kis türelmet még.

Az Annie feje, szeme, agya körül vörösen villódzott a ködfelhő.

- Maga nagyon messzire el tud menni a türelemben, amikor csak az én becsületérzésemről és az én ember méltóságomról van szó.

- Nem hiszem, - mondta elkomolyodva Tamás, - hogy elmulasztottam volna bármit, amivel ezeknek az érzelmeknek tartozom.

- Az azt bizonyítja és semmi mást, hogy magának nagyon alacsony felfogása van a mások iránt való kötelességeiről.

- Maga ideges és igazságtalan.

- Magában nincs önérzet és nincs méltóságérzés.

Tamás legyűrte a haragját.

- Hisztéria! - mondta halkan.

Róbert közbelépett. Egy intéssel hallgatásra kérte Tamást és megpróbálta lecsillapítani Anniet. De Annieban vörös lánggal lobogott az indulat.

- Én megyek, - mondta magánkívül, - és azonnal kitiltom ezeket az embereket a házból.

Tamás felállt.

- Ne kövessen el oktalanságot, - mondta nyugodtan.

Nagyon is nyugodt volt. Hát nem lehet ezt az embert megsebezni?

- Magának oktalanság. Ez a Csakrong doktor illetlenül és tolakodóan viselkedik velem szemben. A maga méltóságérzését természetesen az se sérti.

- Ezt most hallom először.

- Most hallja először, - kiáltott Annie magánkívül. - Hiszen megmagyarázta már nekem, hogy az ilyen közeledéseket nem kell olyan tragikusan venni.

- Én?

Tamás álmélkodott. Róbert ijedten akart közbelépni, hiszen nem Tamás, hanem ő mondta Annienak, hogy az ilyesmit nem kell tragikusan venni. De Anniet nem lehetett lecsillapítani.

- Maga. Igenis maga.

- Ez nem igaz.

- Most letagadja.

- Nem igaz.

- Én hazudok? Maga hazudik.

- Elég volt.

- Elég volt! És ha a női méltóságomat a férjem nem védi meg... megyek... és magam szerzek elégtételt magamnak.

- Várjon.

- Ne nyúljon hozzám.

- Várni fog, amíg lecsillapodott.

- Megüt, - megüt!

- Üljön le.

- Megütött! Megütött!

Tamás jóindulatú erőszakkal leültette Anniet. Annie feladta az ellenállását, lehanyatlott egy székbe és az ajkán kitört a jótékony zokogás. Róbert melléje ült és vigasztalta. Annie hálásan hallgatta a vigasztalást és halkan zokogva kezdte neki elpanaszolni a panaszait. Tamás elvonult a másik szobába és megértő mosolygással nézte messziről, hogyan barátkoznak össze az ő rovására. Annie felnézett, észrevett egy ilyen mosolygást, halk felsikoltással talpra ugrott, "szégyellje magát" kiáltotta oda Tamásnak és kiment. Róbert egyedül maradt Tamással. Nagy hajlandósága volt rá, hogy Tamásnak égő szemrehányásokat tegyen, de Tamás ugyanolyan hajlandóságot érzett arra, hogy neki tegyen szemrehányásokat. Ez hamarosan kiderült, erre mind a ketten elszomorodtak és búsan lógatták a fejüket. Róbert ismét megállapította, hogy a háznak strindbergi atmoszférája van és csüggedten gondolt rá, hogy az egész dolognak rossz vége lesz, Tamás borús fejtöréssel és keserű töprengésekkel volt elfoglalva. Tamás később - magányos lovas - belelovagolt az éjszakába, Róbert pedig dobogó szívvel vette az útját Annie szobája felé. A Tamás elmaradt szemrehányásai között, amint megállapították, első helyen az volt, hogy Annienál még mindig nem tudott eredményt elérni, második helyen azonban az, hogy éjszakai látogatásait még mindig nem szűntette be. Tamás már régebben is tett erre egy-két célzást, de Róbert ezeket a célzásokat nem akarta megérteni. Most nem tagadhatta el többé maga előtt, hogy egy így berendezett házaséletet tulajdonképpen nagyon nehéz megingatni és hogy voltaképpen először is magának kell szemrehányást tenni azért, hogy ebben a házasságban a feleséget a férjtől még mindig nem tudta elidegeníteni. De hogy tudjon lemondani erről az édes csalásról, ennek a mindennapos csalásnak most már tulajdonává lett boldogságáról? Mindig úgy érezte, hogy történik majd valami, ami csodálatos módon és egyszerre - komplikációk nélkül, megrendülések nélkül, veszedelmek nélkül - megad neki mindent és nem vesz el tőle semmit. Mikor történik már valami? Nem történik soha semmi? Dobogó szívvel lépett be az Annie sötét szobájába. Az Annie párnája sírástól volt nedves. Igen, ma megint vigasztalásra lesz szükség és gyöngéd küzdelemre, mint az utóbbi időben egyre gyakrabban. Az Annie puha keze azonban ma ökölbe szorítva taszította őt vissza. "Menjen, menjen, menjen". A gyöngéd küzdelemből ma keserű viaskodás lett. Annie ököllel, körömmel és foggal védekezett. "Szégyellje magát. Megaláz engem". A Róbert szerelmes vágya dühös hímharaggá lett, amelynek mindenáron győznie kell, ha nem akarja elveszíteni a magában való bizalmát. "Ez prostitúció". Annie lihegve és sokáig védekezett. Azután csendesen sírva feküdt a Róbert karjai között. Róbert simogatta. Annie halkan sírt. "Nem bírom. Nem bírom tovább ezt az életet". Róbert simogatta. "Meg fogom gyűlölni magát". Róbert szorosabban ölelte magához. "Miért nem szól? Látni akarom az arcát". Róbert karjai megremegtek. Most jön? Most történik meg? Megváltást hoz a fordulat vagy katasztrófát? "Mi az? Mi baja? Miért nem szól? Látni akarom az arcát". Akármi jön és akármi lesz belőle, most menjünk előre. "Látni akarom az arcát, hogy ne kelljen gyűlölnöm. Gyújtson lámpát".

- Várjon, - szólt megrettenve Róbert.

- Miért?

- Várjon. Psziché...

Valamit mondani kell. Valamivel védekezni kell. Valamivel elő kell készíteni.

- Psziché?

- Psziché, - suttogta Róbert hebegve, - nem ismeri Ámor és Psziche meséjét?

- Nem, - felelte Annie elhűlt álmélkodással. Csak a szobrot ismerem. - A... a Canováét.

Róbert hallgatott.

- És a Thorwaldsenét, - suttogta ijedten Annie.

Róbert még mindig nem tudott szólni.

- És a Rafael freskóit a Farnesinában, - mondta Annie ijedten, mint egy iskolás lány, akinek számot kell adni a művészettörténeti ismereteiről.

Csend volt. Róbert végre megmozdult. Szorosabbra fűzte a két karját Annie körül.

- Psziche, - súgta aggodalomtól vacogó hangon, - királylány volt. Olyan szép, hogy istennőként tisztelték. Vénusz erre elküldte Ámort, hogy gyullassza Pszichét egy méltatlan szerelemre.

Elhallgatott.

- És? - kérdezte Annie álmélkodva.

- Ámor megszerette Pszichét. Pszichét Zefir elvitte egy nagy palotába. És ebben a palotában lakott Psziche és Ámor minden éjjel titokban és láthatatlanul felkereste.

- És? - kérdezte Annie elfogódottan.

- És boldogok voltak. És boldogok maradtak volna. De Ámor lelkére kötötte Pszichének, hogy soha, soha, soha ne akarja őt látni, mert különben véget ér a boldogságuk.

- És? - kérdezte Annie megdöbbenve.

- És Psziche nem tudta megtartani az ígéretét. Egy éjjel, amikor Ámor elaludt, ő felkelt, lámpát hozott és rávilágított a szerelmesére. És egy forró olajcsepp Ámorra esett. Ámor felébredt.

- És? - kérdezte megdermedve Annie.

- És Ámor elmenekült és mindaketten nagyon boldogtalanok lettek...

Annie meghidegedett és megmerevedett testtel feküdt Róbert karjai között. Róbert reszketve várt rá, hogy Annie folytassa a kérdezést, de Annie nem szólt többé. Fagyos ijedelemmel meredt bele a sötétségbe és gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. Róbert egy mozdulattal, egy hangos lélegzetvétellel nem merte megzavarni vagy megriasztani: kockáztatni azt, hogy a megismerés fájdalmas lázadássá és talán szakítássá legyen. Annie mit értett meg vajon? Mit tud? Mire szánja el magát? A drága, merev testet óvatosan tartotta karjai között és ő is gondolkozott, gondolkozott, gondolkozott. Olyan sokáig gondolkozott, hogy egyszerre alvásból riadt fel arra az ijedelemre, hogy Psziche rávilágít az olajos lámpával. De Psziche mozdulatlanul feküdt a karjaiban. Ő is elaludt a megfeszített, rémült gondolkozásban. Róbert óvatosan lefejtette róla a karjait és kisurrant.

Annie másnap reggel nyugtalanul riadt fel mély álmából és az ébrenlét első perceiben folytatta a töprengést. Mit jelentett az, amit éjjel hallott? Az első meghökkenésben arra gondolt, hogy a mese valami testi hibára akarja előkészíteni, valami igen rút fogyatkozásra. De mire? Sietett a könyvtárba és megkereste az Ámorról és Pszicheről szóló mesét. Itt azt olvasta, Psziche attól félt, hogy egy undorító szörnyeteget ölel meg a sötétségben. Ez lenne? A félelme harcolt a nagylelkűségével és úgy érezte, hogy a nagylelkűsége bizonyosan győzne, ha csak bizalommal és szeretettel fordulnának hozzá. Akármilyen súlyos lenne a megpróbáltatás. De mi lehet az? Ha csak tanácsot lehetne kérni valakitől. Eszébe jutott Róbert. Riadtan utasította el ezt a gondolatot és folytatta magányos rémült töprengését.

A ház egyébként is tele volt nyugtalansággal. Jangcekiang korán reggel besurrant Róberthez és jelentette neki, hogy mára készül valami. Később talán meg tudja mondani, mi. Tamás természetesnek találta, hogy ez a nap nem fog elmúlni anélkül, hogy a tegnap esti vacsora két feldúlt vendége meg ne próbáljon bosszút állni a tegnapi eszmecsere egész lefolyásáért. A Sziámi lobogó reggeli kiadása vészjóslóan hallgatott. Tamás a tigrisek új támadását tartotta a legvalószínűbbnek és mindent megtett, hogy a telep védelméről gondoskodjék. Közben hosszú telefonbeszélgetéseket folytatott a fővárossal nagyjelentőségű üzleti és egyéb ügyfelekről. Az ebédlőasztalnál hárman ültek: Annie, Tamás és Róbert. Forró és fülledt dél volt. Zivatarfeszültség a levegőben. Az ebéd alig hogy véget ért, hosszú rohanástól szédülve besurrant Jangcekiang.

- Valakit el fognak vinni, - mondta fáradtan. Félóra múlva itt lesznek.

- Mit? Kit? Ki?

- Azt hiszem, az urak közül ez egyiket.

- Miért?

- Mert azt mondják, hogy német.

Róbert kérdezett, Jangcekiang felelt. Tamás figyelmesen hallgatta a kérdéseket és a feleleteket és Annie remegve nézett Tamásról Róbertre, Róbertről Tamásra. Jangcekiang nem tudott mindent, de rendkívüli intelligenciával állította össze azokat a kis adatokat, amelyeket felcsipegetett. Ezeket az adatokat Tamás ki tudta egészíteni egy-két információval és így nemsokára kivilágosodott, miről van szó. Valamelyik európai követségtől pár héttel ezelőtt kiszivárgott az a hír, hogy ebben a házban álnév alatt, idegen állampolgárság hazug védelme alatt egy német ember lappang. Az európai követségek azonban hűvös distanciát tartanak maguk között és az ország hatalmasságai között, és így Csakrong doktor és Szvaszti doktor hiába erőlködött, hogy pontos felvilágosításokat kapjon. Más módon próbálták tehát eddig a titok nyitját megtalálni. Megtalálták-e vagy nem: nem lehet tudni. Egy bizonyos: cselekvésre határozták el magukat. Nemsokára itt lesznek. A ház úrnőjétől fogják követelni, jelölje meg azt a német kémet, aki a házában lappang és a német kémet azután bilincsbe verve azonnal el fogják vinni. Annie halálsápadtan nézett Róbertről Tamásra és Tamásról Róbertre. A tekintete találkozott Róbertével. Tamás gondolkozva járkált fel és le. Róbert is sápadt volt, de Annie pillantása elfelejtetett vele minden veszedelmet. Egyetlenegy vágya és egyetlenegy gondolata volt. Odalépett Anniehoz.

- Ha magától függ, - suttogta felindultan, - melyikünk megy el akkor és melyikünk marad itt?

Annie káprázó szemmel nézett rá. Miért kérdezi ezt tőle? És milyen volt a hangja, amikor a fülébe suttogott! És hogyan kell neki döntenie, ha csakugyan tőle függ, hogy az egyiket elvigyék és a másik itt maradjon? Ájuldozva nézett Róbertről Tamásra és Tamásról ismét Róbertre. Jangcekiang ekkor még egyszer megszólalt. Ha valaki netalán menekülni akarna, mondta, most még lenne rá idő és ő - Jangcekiang - meri állítani, hogy a szökés sikerülhetne. Tamás azonban megrázta a fejét. Jangcekiangtól csak egyet kívánt: meg tudja-e mondani, hová fogják az elfogott német kémet vinni. Jangcekiang meg tudta mondani: a katonai törvényszék épületébe, mint a halálra ítélt Dzselal Ahmedet. Tamás erre elégedetten bólintott, megdicsérte és kiküldte Jangcekiangot és Annihoz fordult:

- Ne aggódjék, - mondta. - Nem lesz semmi baj. Várjon itt rám. Mindjárt visszajövünk.

Róbertet magával vitte.

- Látod, öregem, - mondta egyre nyilvánvalóbb vidámsággal, - erre való volt a kenőcs színű félistenek tegnapi szellemi tornája. Ki akarták ugratni a német kémet a semleges állampolgárság függönye mögül. Óh, a cipőkrémből gyúrt Odüsszeuszok! Óh, a lekvárból szerkesztett lángelmék!

- És gondolod, hogy most elfognak?

- Kit? Téged? Engem fognak el. Hetek óta fáradozom, hogy magamra tereljem a gyanújukat.

Róbert meglepetve nézett Tamásra. Csakrong doktor rejtelmes utalásai jutottak eszébe. Az ál-amerikai. Hogy ez volt rögtön világos a számára. Persze hogy nem volt, - hiszen Annien kívül semmi másra nem tudott gondolni. De csak nem fenyegeti Tamást veszedelem? Kérdezősködnie egyelőre nem lehetett, mert Tamással együtt pótutasításokat kellett adnia a gondosan megszervezett és pontosan működő őrszolgálatnak. Ha a sziámi államhatalom képviselői jelennének meg a telep előtt - így hangzott a pótutasítás - az természetesen egészen más: azoknak szó nélkül engedelmeskedni kell. Amint ez az utasítás ki volt adva, Tamás magával ragadta Róbertet a telefonhoz.

- Ülj itt és hallgasd, - mondta. - Mindent meg fogsz érteni.

Róbert meglepetve hallgatta Tamás hosszú és jókedvű telefonbeszélgetéseit és lassanként kezdett mindent megérteni, bár Tamás nagyon óvatos körülírásokkal élt a kelleténél esetleg éberebb telefonközpontra való tekintettel. A beszélgetés még tartott, amikor Róbert az ablakon át szuronyokat látott a bambuszfákkal szegett keskeny úton felcsillanni. Figyelmeztette Tamást. Tamás befejezte a beszélgetést, karon fogta Róbertet és viharos jókedvvel vitte át a villába. Annie remegve jött eléjük.

- Semmi baj, - mondta neki Tamás bíztatóan.

Róberthez fordult:

- Te, öregem, most vonulj vissza. Nem bánnám, ha el is bújnál a pincébe vagy a padlásra. Annie majd elmondja majd neked, hogyan folyt le a cirkusz. Akkor ülj a telefonhoz: és szép kényelmesen! No, menj. Menj, menj!

Róbert habozva nézett Anniera. De Tamás türelmetlenül és parancsolóan sürgette. Elment. Annie megdermedve nézett utána. Hogy van ez? Az egyik cserbenhagyja a másikat? Az egyik elbújik és a másik itt marad? Éppen így felháborította és éppen így kétségbe ejtette volna, ha Tamás hagyta volna cserben Róbertet. Az egyiktől éppen annyi hűséget és lojalitást várt, mint a másiktól. És kétségbe ejtette az a gondolat, hogy akár az egyiket, akár a másikat el kell vesztenie és a szívét szorította össze a rémület, ha arra gondolt, hogy neki kellene akár az egyiket, akár a másikat kiszolgáltatnia. Szólni akart, de a torkán akadt a szó. Tamás az ablakhoz ment, előbb csendes nevetéssel nézte azt, ami a kapu körül és a kertben történik, azután ellenállhatatlanul feldagadó, viharos hahotázással gyönyörködött benne.

- Nézze, - mondta meggörbülve a nevetéstől, - nézze. Isteneknek való! Hogy én ezt nem tudom a cincinnatiak számára lemozizni!

Annie odalépett melléje, kinézett az ablakon, azután félve ránézett Tamásra. Mi nevetni való van ezen? Mit nevet ezen? Megfosztotta az izgalom a józan eszétől? A nagy kapun egy csapat katona vonult be. Annie nem tudta megállapítani, hányan vannak, de nagyon soknak találta őket. Szuronyos fegyvereiket a jobb kezükben tartották és amint a telepre beértek, azonnal kisebb csapatokra oszlottak. Látnivaló volt, hogy gondosan elkészített terv szerint dolgoznak, katonai precízióval és katonai gyorsasággal. Egy kisebb csapat a kapunál maradt, egy másik csapat az igazgatósági épületet szállta meg, a többiek pedig rohamlépésben indultak a villa felé. Amint közelebb jöttek, látni lehetett, hogy velük szalad Csakrong doktor és Szvaszti doktor is. Mind a ketten bő verejtéket ontottak a déli hőségben. Csakrong doktor szokott méltóságából csak kevéske maradt meg, Szvaszti doktor azonban most találta meg önmagát. Ősi harci kiáltásokkal buzdította a szintén bőven verejtékező vitézeket, acélos szökkenésekkel haladt előre, az áldozatára ugró tigris volt. Tamás nem tudta abbahagyni a nevetést.

- Készen vannak az élet-halál harcra, - mondta a könnyeit törülgetve. - A gumisarokból készült mirmidónok! És én ezt nem mutathatom be Cincinnatiban!

A villa minden kijáratánál lihegve állt már egy kis csapat. A terasz előtt a kertben a tartalék állt fel hadirendben. Az egész fegyveres erő maradványát pedig - mintegy harminc harcost - Szvaszti doktor a teraszon gyűjtötte maga mögé az előnyomuláshoz. Napóleoni gyorsasággal ment végbe minden hadmozdulat. A villa körül volt zárva. A győzelem nem lehetett kétséges. Annie ekkor panaszos haraggal kiáltott rá, ne nevessen már. Tamás abbahagyta a hahotázást, de a melléből felkuncogott és felbugyborékolt még egy nevető hang.

- Mit mondjak nekik? - kérdezte Annie panaszosan.

- Ami jól esik! Ami eszébe jut! A Budrun-Liedet! Az Orleáni Szüzet Schillertől! Ami eszébe jut.

A hallban lábak dobogtak és fegyverek csörögtek.

- Menjen elébük, - mondta Tamás, - mert még rohammal elfoglalják az egész villát. Menjen bátran, én figyelek és amikor kell, közbelépek. Menjen.

Annie szédülve ment. Amint kilépett a hallba, egy rettentő ordítás harsant feléje.

- Megálljon asszonyom!

Szvaszti doktor tigrisordítása volt. Szvaszti doktor tigrisugrással toppant eléje. Mögötte a fegyveresek erdeje zúgott.

- Megálljon asszonyom. Ebben a percben ön az én foglyom. És a szabadságát addig vissza nem nyeri, amíg őszinte vallomást nem tesz.

Annie nyugodtabb lett. Haragos lenézés támadt fel benne ez ellen a tigris ellen, aki harminc szuronyos katonával a háta mögött ilyen zajosan fenyegeti őt.

- Mit akar, kérem, itt ezzel a hadsereggel?

Szvaszti doktor meggörbült háttal közeledett hozzá és sziszegő tigrishangon fújta az arcába:

- Ön német kémet rejteget a házában. A haditörvények ezt a vétket halállal büntetik.

Annie egy hosszú lépést tett hátrafelé. Mindenek előtt a Szvaszti doktor túlságos közelségétől akarta elvonni magát és ezt a szándékot az arcáról, a szájáról, az orráról világosan leolvasható undor félreérthetetlenül megmutatta.

- Halállal! Halállal! Halállal! - huhogta Szvaszti doktor.

Mint a női lélek ismerője, ráijesztéssel akart dolgozni és szándéka kisebb nagyobb mértékben sikerülhetett volna is, ha nem nyomult volna mindig olyan tigris lendülettel előre, hogy a hátráló Annieban minden egyéb érzést legyőzött az a vágy, hogy fejének és szájának közelségéből elvonja magát. Szvaszti doktor tehát a legrémesebb fenyegetéseket fújta és huhogta ki magából és a fenyegetéseknek nem volt más eredményük, minthogy Annie félrehajtott fejjel mindig újra hátralépett egyet. Így nagy félkörben végigtáncolták már a hall egész jobboldalát, amikor Csakrong doktor látta, hogy ez nem visz jóra és közbelépett:

- Megálljon, - szólt Anniehoz bánatos méltósággal. - Azt tudja ugye, hogy bennem bízhat? Megálljon.

Annienak végre sikerült elhúzódni Szvaszti doktortól és így megállt. Szvaszti doktor lesben állva, szótlanul verejtékezett, Csakrong doktor pedig mélabús gordonkahangon tovább beszélt:

- Bennem nincs gyűlölet, csak gyöngéd megértés. Tout comprendre c'est tout pardonner. De ebben a rettentő pillanatban értse meg maga is, hogy a vagyonát, a jövőjét, az életét csak akkor mentheti meg, ha őszinte lesz hozzám, aki a legjobb barátja vagyok a világon. Őszinte lesz?

(Folyt.)