Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 23. szám

Fenyő Miksa: Emlék
(Felolvasás az Ady-ünnepen)

Úrnőim és Uraim!

Gyermekkori olvasmányaimra emlékszem, mikor Petőfi verseit vagy a Toldi trilógiáját vagy Jókai valamelyik regényét olvasva azt gondoltam magamban: milyen boldogság volna, a sorsnak milyen különös kedvezése, milyen kiválasztottság, ha ezek mellett az írók mellett élhetnék, meghitt közösségben teremtő szellemükkel, barátként, tanúként, szinte zsámolyon megmeredve a fölfelé nézésben. S ma, amikor önök előtt megjelentem, hogy beszámoljak emlékeimről, melyek Ady Endréhez, a legnagyobb magyar költőhöz fűznek, valóban zavarban vagyok, az az érzésem, hogy szörnyű mulasztások terhelnek. Esztendőkön át éltem a genie mellett, olyan közelségben, amilyenre csak gyermekkori rajongó álmokban és íme alig tudok valamiről is beszámolni. Hát lehetséges ez? Lehetséges, hogy aki napokat és éjjeleket töltöttem vele s láttam frissnek, virágosnak, pepita nadrágjára és lila harisnyájára büszkének és láttam az első néhány pohár után ragyogóan ötletesnek, kedvesen, tréfásan ingerkedőnek s az utolsó néhány pohár előtt türelmetlenül izgágának, szánalmasan magábadőltnek, aki hallottam szólni, vitázni pompás judíciummal könyvekről, emberekről, eseményekről, a közeli és távoli életnek mindenféle megnyilatkozásairól... lehetséges, hogy nem véstem agyamba, nem írtam noteszembe, minden szavát, minden gesztusát, arcának ezerféle változását!

Nemcsak most, hogy önök itt beszámolóra hívtak meg, nyugtalankodik lelkiismeretem: már régen faggatom magam, emlékért, benyomásért s mondhatom, hogy az a megvetett Eckermann, akiről Heine azt írja egyik versében, Weimarról szólva, hogy

Man weinte und jammerte: Goethe sei tot,
Und Eckermann sei noch am Leben,

hogy ez az Eckermann mennyivel különb, mennyivel emberibb dolgot művelt, mint mi, akik - nem tudom mért, talán lelki lustaságból, a közélet légnyomása alatt, talán hiúságból, féltünkben az Eckermann jelzőtől, mindezt elmulasztottuk, holott attól a pillanattól kezdve, hogy a Figyelőben - ez a Nyugatnak egyik őse - gondolom 1905 tavaszán megjelent a Harc a Nagyúrral s nemsokára ugyanitt a Gare de I'Esten című verse, attól a pillanattól fogva tudtuk, hogy kelettől új csillag indult nyugat felé.

De hát elmulasztottuk, én is, mások is és mégis azt kell mondanom, hogy elevenebben talán nem is élhet kép, mint Ady Endréé és az én szívemben. Szobráról - erről a michelangelói remekről - a reliefrészleteket lemosta az idő, szavak elfakultak, gesztusok elhalkultak, ami részletre még emlékszem, százszor is megkérdezem vajon így mondta-e, ezzel a hangsúllyal, a szavaknak ilyen elrendezésével: de az egész ember, aki ezeket a verseket élte és írta, az olyan tündöklően világosan áll előttem, hogy szemem íriszéről szinte fotografálni lehetne.

A részletek dolgában azonban csak tapogatózom. Az első kötete a Versek című, melyet Ábrányi Emil előszava ajánl a magyar olvasó közönség figyelmébe, akkoriban nem került kezembe, ha el is jut hozzám, akkor sem keltette volna fel figyelmemet: szokvány hazafi versei, debrecenibe fordított Makai Emiles szalonpoémái között aligha veszem észre azt a néhány különb sort, mely már Ady Endre ígéretét rejti magában. 1902 októberében olvasom először írását: egy rövid színkép "A műhelyben" jön ki az Osvát szerkesztette Magyar Géniuszban - ez is egyik őse a Nyugatnak, - mely ha nem is volt jelentékeny alkotás, már megfogott bennünket. Írója nevét megjegyeztem, mégis az 1903-ban megjelent "Még egyszer" kötet elkerülte figyelmemet, holott ezt már illet volna észrevenni, egy-két szép Ady életéből szakadt vers már van benne és a siker is jelentkezik: gondolom a Hétben Kóbor Tamás ír elismerő kritikát, Bródy Sándor Jövendője is dicséretet hoz, - bár ez adatoknak lelkiismeretesen utána kellene még járni, szándékosan nem szedem el a témát az irodalomtörténet-íróktól - szóval én bizony megfeledkeztem a Műhelyben szerzőjéről s csak akkor kezdtem újra érdeklődni iránta, mikor a Budapesti Naplóban hetenként jelentek meg versei. Közelebb csak akkor jutottunk egymáshoz, amikor a Figyelő első számáról a Budapesti Naplóban igen barátságos ismertetés jelent meg, csupán azt kifogásolta, hogy e folyóirat németes irányú, ahelyett, hogy a francia szellemmel tartana rokonságot. Ady Endre üzenete volt ez, kerestem az ismeretségét s közelébe jutva most már boldogan sejtettem meg, hogy valami nagyszerű minisztérium bűvöletébe kerültem.

Új versek című kötete 1906-ban jelenik meg, én írok róla egy rövid tárcát a Budapesti Naplóban. Egy kissé dadogó ez az én akkori írásom bizonnyal nincs meg benne az átfogása, lemérése annak az útlendületnek, mely az Új versektől a Halottak élén című kötetig vezet, de mégis az első hallelujázó hirdetése Ady kiválóságának, fenntartás nélkül való hódolás, holott ekkor még az elismerő kritikákban is akad egy-egy ajakbiggyesztés, s mondhatom, hogy amikor tegnap este mai mondanivalómra készültem, nagyon nehezen tudtam lebeszélni magamat arról, hogy ezt az első bírálatot bőséges kivonatokban önök elé ne hozzam. Sajnos, győzött a jobb ízlésem s most már csak annyit mondok, hogy attól fogva meleg, az idők folyamán egyre erősödő barátság fűzött bennünket egybe, amelynek megint csak az egészét, messze világló fényét látom, a részleteit, - félreértéseit, meddő kísérleteket a genie megjavítására, azt a gyerekes próbálkozást, hogy tökéletessé tegyük, napfoltoktól megtisztogassuk, holott mindig is tudatában voltunk annak, hogy ezeket a verseket csak az az ember produkálhatja, aki azt az életet éli s így éli s így küldetett teremtője által hibákkal és szépségekkel, mint Ady Endre - tehát a részleteit ennek a barátságnak elfelejtettem.

1905-ben megszűnik a Figyelő s azután: két esztendőn keresztül folyóirat nélkül vagyunk. Ady szeretné, ha újból megindulna, Párizsból küld buzdító leveleket, előfizetőgyűjtéssel törődik, úgy érzi, hogy ilyen folyóirat nélkül nincsen húrjainak hangládája, mellőzöttnek érzi magát, panaszolja, hogy egy éve már, hogy semmi ítéletet verseiről nem hallott. "Lekötelezne - írja - ha írna pár sort arról őszintén, hogy tudok-e én még valamit". Ez az első levél Ady Endrétől, melyre levelesládámban akadtam, az utolsó levelét Csucsáról küldte 1918. okt. 1.-én, amelyet elhoztam magammal, hogy az önök szíves engedelmével felolvassam.

"Drága jó Miskám, sok hét óta a nevemet se tudom leírni. Ellenben van egy jó revolverem, - katonákat, menekülteket, vendégeltem s félig megőszültem. Aludni, enni nem tudok, lerongyolódtam teljesen. Eddig fél-tréfa volt az én neuraszténiám s most tudtam meg, milyen a komoly. Nem bírom. Leveled és Schöpfliné tartott, biztatott egy-két napig. Jöttek új dolgok, szörnyűségek s igazán azt hiszem, hogy ti Pesten nem is sejtitek, mi történt. Bár már hívnának be katonának, hogy ezen is túl lennék. Egész életem, nagyszerű pazarlásom belefúlt a régi átkok, bűnök s a javíthatatlan embertömegek galádságába. Dehogy is akarok én katona most lenni: írni szeretnék nagyot.

- - - -

Szóval nem írtam meg készülődő nagy versemből csak 3-4 strófát. A jövő számig vagy költő leszek, tehát írok vagy más valami: katona vagy hőstelen halott..."

És ez első levél mély sóhaja s az utolsó levél kétségbeesett jajkiáltása között ívelődött Ady Endre pályája szemünk láttára, s csuda-e, ha e nagyszerű ívelésből csak maga a lényeg, a fénycsóva maradt meg, a részlet-benyomások s a híres emberek halála után laphasábokat kitöltő apróságok teljesen eltörlődtek.

Én például sokat gondolkoztam azon, hogy mit olvasott, milyen könyvekért lelkesedett Ady Endre. Azt tudtam, hogy nem sokat olvasott, nem is volt erre szüksége, mert rá különösképpen illik az ő Petőfire alkalmazott megállapítása azokról a kvalitásos emberekről, akik mindent tudnak, megtanulnak, ami nekik kell s akik okvetlenül meglelik azokat az olvasmányokat, amelyekre szükségük van. Goethe Tassojához, Arany költészetéhez való viszonyáról egy múltkori Nyugatbeli cikkemben mondtam néhány szót. Csokonaiban állandóan újabb és újabb szépségeket fedezett fel, Babits hatása alatt újból lapozgatta Vörösmartyt, új magyar könyveket - verseket, prózát - mindent elolvasott, ha valami véletlen keze ügyébe vitte. Ő maga nem igen kereste.

Világosabban beszámolni arról, amit olvasott, jobb judíciummal és bevilágítón értékelni írásokat és embereket nála senki sem tudott. Általában ítélete könyvekről, emberekről, eseményekről csaknem csalhatatlan volt, feltéve, hogy valami erősen szubjektív motívum nem játszott közre. Mert ha közrejátszott, akkor elfogult volt. Volt egy kedves eset - hogy mégis valami emléket is felelevenítsek: a Nyugat szerkesztőségében ültünk, amikor először jött fel Tersánszky Józsi Jenő, akinek akkor már néhány szép novellája jelent meg a Nyugatban. Fiatalos, zavarát palástoló hetykeséggel mutatkozott be sorba mindenkinek s mikor Ady a bemutatkozásnál kezet nyújtott neki, keményen megkérdezte Adytól, hogy kihez is legyen szerencséje. Ady kelletlenül válaszolt s mikor az ifjú elment, azzal fordult felénk, hüvelykujja körmével fogát csattintva: ennyi tehetsége nincsen. Persze, mikor a kötete megjelent, Ady hangoztatta a legerősebben, hogy egyike a legtehetségesebbeknek. Bródy Sándort becsülte, de különös élményt nem jelentettek számára könyvei. Herczeg Ferencben tehetségének sekélyességét vetette meg s különösen azt nem szerette benne, hogy ezzel a tehetséggel érvényesülni tudott, grádics adatott neki. Mert, mint "Az elsőség jósága" versében vallja, az a gondolat, hogy valaki elébe vághat, elviselhetetlen volt számára s önvallomás, mikor Tass Péter a Pimodan költője azt mondja magáról: "diákkoromban meg akartam verni a tornatanáromat, mert hármast, elégségest, rondított bele a mindenből jeles bizonyítványomba, attól kellett félnem, hogy ez engem második helyre juttat valaki mögé, aki a tornából is jeles klasszifikációt kapott." Van egy novellája, tőle tudom, hogy Erdős Renéről szól, akinek akkor - a Budapesti Napló korában - már sikerei voltak, s azt írja meg benne, hogy a riporter meglátogatja az írónőt, aki betegen fekszik szanatóriumban, hogy meginterjúvolja lapja számára. S miközben kérdi s miközben ez a beérkezettek önteltségével válaszol, a riporter a maga életének szegényes esélyeire gondol, kilátástalan kísérleteire, tehetségének örök megalázására s ezeket gondolva úgy elfutja a düh, hogy ráront a beteg írónőre és alaposan elveri. Ignotust nagyra becsülte, valóságos izgalommal várta írásait, s élete utolsó éveiben pompás judíciumára valló megértéssel, megbecsüléssel és őszinte szeretettel közeledett Babits Mihályhoz. Mindenek fölött azonban Móricz Zsigmondot szerette és soha melegebb írás nem került ki tolla alól, mint amellyel Móricz geniejét ünnepelte.

Miről szóljak még? Élete apró nyomorúságairól vagy világot átfogó széles-nagy gesztusairól? Furcsa társaságáról, melyet maga köré gyűjtött, polgári ésszel fel nem érhető barátkozásairól, szeretetreméltóságáról, mellyel jóságát sugároztatni tudta azokra, akiket szeretett s akiknél súlyt vetett arra, hogy szeretetét tudják és marásos gonoszságáról, mellyel éppen barátait rosszkedvének, élettől kisebzettségének osztályosává tette. (Igaz, rút hálátlanság ez tőlem, hogy éppen és írom ezt róla, akiről gyakran mondotta: "Te vagy az egyetlen, akit sohasem martam meg"). Miről szóljak még? Arról a respektusról, melyet benne a gazdagság vagy valamely kedvezőbb elhelyezkedés a társadalmi ranglétrán keltett, sohasem felejtem el, hogy mikor egyszer Herczeg Ferenc egy bírálatomért megtámadott és abban engem bankfiúnak nevezett, Ady egy szenvedélyes válaszban vett engem védelmébe, melyben az irodalmi szempontokat meglehetősen elnagyolva, annak a bizonyítására helyezte a súlyt, hogy én nem bankfiú, hanem dr. Juris és a gyáripar megbecsült s vezetőállásban levő exponense vagyok. Szóljak ezzel kapcsolatban hajlamosságáról a bizonnyal Párizst, a rue Castiglionét felidéző jobb ruházkodás iránt, e téren gyakran voltak igen komoly vitáink, mert ebben aztán én is mangoldkolosi magaslaton éreztem magamat s nagyon ellentmondottam, mikor azt bizonygatta, hogy az ő nyári burberry-ruhája különb az enyémnél. Beszéljek arról a szuggesztív hatásról, mellyel mindenkit bűvöletében tartott, aki közelébe került, még olyanokat is, kik nem is sejthették költői nagyságát. Ahová lépett, a kocsis, kinek kocsijára szállt, az asztalnál, mely mellé letelepedett, a szállóban, ahol szobát bérelt, mindenki mintha csak érte teremtőzött volna, barátságát kereste, borát kínálta, szolgálatára állt. Ignotus figyelmeztetett, hogy ez dukál a geninek, Wagner Richard volt így. Szóljak azokról a kis kocsmákról, ahol versei vérző gyökérrel életéből kiszakadtak, arról a szeretetreméltó kvalitásáról, mellyel egyszerű emberekhez meleg érdeklődéssel tudott közeledni s érdeklődésüket maga iránt felkelteni. Egy kis városmajor-utcai kocsmában akkor találtuk meg, mikor a statisztikai hivatal egy öreg diurnistájával örök barátságot fogadott s gondolom ezt névjegyen írásban is vállalták és megerősítették.

Vagy szerelmeiről. Vándorlásairól az ifjú karok kikötőibe, egészen a feleségéhez írt Vallomások a szerelemről ciklus férfiasan kiteljesedett remekéig.

Vagy politikai pártállásáról? Nem szívesen hozom ezt a témát a mai ünnepségre, de lehetetlen, hogy ide ne iktassak Tass Péter írásából egy mondatot, mely szól azoknak, kik fehérre mázolják Ady életének zászlórúdját. "Én Tass Péter, nem fullasztom magamat sem vallásba, sem filozófiába, sem italba addig, míg bosszút nem állok. Például: igen régi tervem az, ha a szívem hirtelenül meg nem öl, végrendeletet írok. Szűk, kevés szavú lesz a végrendelet: ha valamikor netalán országossá és elvitathatatlanná válnék a nevem, a Tass név, a magyarság bérlői, akik nemsokára nagyon meg fognak szorulni, ne próbáljanak engem argumentumnak előrántani. Én nem leszek enyhítő körülménye soha-soha annak a magyarságnak, amit ma ők készítenek. Ha nem szégyellném, azt mondanám, valami csodából megmaradtam az utolsó magyarnak."

Politikáról nem szólok, de annyit még el akarok mondani, hogy az ő politikai vagy szociális meggyőződése valóban semmiféle pártkeretbe beszorítható nem volt és ő magyarságoktól ívelt a kései unokák kultúrmagyarságáig, beteg századokért lakolva s előkészítve a jövőt, melyet híva-hív:

Most pedig jőjj magyarság
Nomádságunk szabad élte,
Nyugat ellen Nyugatot hozz,
S csörtess új erőt a vérbe:
Sokáig nem tarthat ez a zavar.

Pártpolitikába, vezércikkekbe ez a meggyőződés beszorítható nem volt csak verseinek hömpölygő, sziklákon megvérző hullámai bírták meg politikai hitvallásának a mán és holnapon is túlnyúló arányait. És ő erre nagyon tartott, nagyon akarta és tudta akarni, hogy verseiben a versen túlmenően egész magyarságot felölelő végzete teljesedjen be. Sokszor vallja ezt, de a legmeggyőzőbben a Hunn új legenda című versében [*] , melyet engedjenek meg hogy felolvassak. Persze csak olyan civil felolvasás lesz s távolról sem méltó azoknak a nagy művészeknek az előadásához, kik itt ma Ady szellemét revelálják, de nagyon is való, annak a bizonyítására, hogy milyen helyes életrajzok, emlékezések, irodalomtörténeti megállapítások elől Ady verseihez menekülni.

 

[*] Előadó ezt a verset fel is olvasta.