Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 22. szám

Hatvany Lajos: Gárdonyi Géza utolsó regénye

Egri díszpolgár volt. Úgy temették el, mint egri díszpolgárhoz illik. Díszes temetést kapott. Díszsírhelyet. Aztán vezércikkek jöttek, meg búcsúztatók. Végül arról volt szó, hogy ki kapja hűlt helyét az irodalmi társaságban. Evvel befejeztetett. Consummatum est. Közben a halott íróasztalából nyomdába vándorolt az utolsó regénye, a költő hagyatéka. Más, boldogabb országokban, az ilyen síron túli ajándék megjelenési napja országos ünnep. Nálunk Gárdonyi hagyatéka valósággal suttyomban jelenik meg. Nem írnak róla, nem beszélnek róla. A színigazgatók, akik a jövő év újdonságait kongatják be s az újságok harangnyelvét serényen verdesik, valami Gárdonyi-operettet hirdetgetnek. Mert a magyar közönség az élő költővel, aki élni, írásból megélni akar, operett szöveget irat s a halott költő iránti kegyelete operett-zene szava mellett neszel föl.

"Ki-ki a párjával" megállhat Arany és Petőfi legjava termése s megállhat Gottfried Keller falusi Rómeó és Júliája, meg Flaubertnek az egyszerű szívű cselédlányról írott nagy novellája mellett.

Ebben a könyvben arról van szó, hogy Kvabka Olga tüdőbeteg és hogy tüdőbeteg Sipos Csaba dr. is. Ha címére és rangjára nézve doktor, foglalkozására nézve mégis csak pékmester. És két tüdőbeteg ember a betegségéről beszél. Csaba doktor még másról is. Arról beszél, hogy szeret valahol Budapesten egy lányt. De ez a lány nem szereti a vérköhögős Csaba doktort, eszébe sincs, hogy ápolja. Inkább csak szépen megírja neki, hogy eljegyezte magát mással. A két tüdőbeteg ezután is csak arról beszél, hogy pantopon, hogy tej, meg levegő. Arról sohase beszélnek, hogy szeretik egymást. Van egy szinte pokoli jelenet a könyvben. A két haldokló huzatja a cigánnyal, táncot járnak a temetőben.

Gárdonyi, maga is valamikor heptikás ember, egész életében beteges, a hypohondria, a nyavalya, a képzelt és tényleges betegségek legszomorúbb szerelmi elégiáját sírja végig a könyvön. Közben hol süt a nap, hol meg esik az eső, végig ömlik a mezőkön a fényes tavaszi sugár vagy felhők komorulnak. Nem volt, nincs is magyar író, aki a természet nyugalmas egymásba változó éjjelét-nappalát, évszakát, egyszerűbb szóval és mégis színt, hangot, életet frissebbre keltegetően le tudná írni.

Ebben az eleven világban haldoklók járnak-kelnek. Csókok méze helyett pirulák olvadnak a lázpattanásos ajkú szájban. A vérszegénységet, a lázakat, a főfájást, a verítékes éjszakát kell végig kínlódniuk fiatalon, tavasszal:

"Elkérdezte Olgát, hogy aludt? Mit vett be? Mi hatása volt a szernek? És ő is elmondta az éjszakáit. Ahogyan más a napjáról beszél: mit művelt, mik történtek vele? - úgy beszélgetnek ők az éjszakájukról.

De csak susogó, rekedtes hangon egy-egy mondatot. A másik nyugodtan várta a továbbját: sokat beszélnie nem szabad annak, kinek a tüdeje rongyos... Beszélgetni nem igen beszélgettek... Üldögéltek. Nézték az udvart.

Nem valami nagy belsőség, csak amekkorán egy fásszekér megfordulhat, van is ott ölfa, a konyha előtt most is, - a kerekes kút mellett. Az udvar túlsó fele avult léckerítéses virágoskert. A kertben egy leveletlen fa áll legszélről, a kapu felől, három méteres. Az előbbi napokban bontották le róla a szalmatakarót. Beljebb két girbe-gurba kajszibarack fa és egy fiatalabb, egyenes gerincű fenyőfa, de az is már ötméteres, sűrű... A ház különben F-re épült, tornácos úri hajlék. Két barna ajtót lát első tekintetre, aki az utcáról belép. Az első ajtó fölött magyar címer s alatta: Posta-hivatal... A ház mögött egy egyholdas gyümölcsös és veteményes kert. A szobák ablakai oda is nyílnak, s a távolban kéklő hegyekre. A folyosóról csak az utcára nyílik látás. Szemben egy parasztháznak a háta látható csupán, s egy gémes kútnak a felső része, amint átkandikál. Néha eltűnik lefelé, olyankor csikordul is, aztán megint fölemelkedik s marad fönt nyugton... Ritkán, ha beszélgettek. Csak ha valamelyikük köhögött, akkor nézett a másik nagy érdeklődéssel, mintha életében először látna köhögő embert. Sipos belevörösödött, beleizzadt, belekékült, mintha valami fojtogató ördögöt kellene kiköhögnie. Balkezét már előre a nadrágja zsebébe mélyesztette, kék dobozkát vett elő, s a dobozkából kerek kis sárgás cukorkát, olyan színűt, mintha vékony dugóból szeletelték volna. Olga arcán is nagy pirosság jelent meg olyankor...

- Oda se neki, - biztatta vidáman, a köhögés könnyebbülés. Csak most ne szóljon negyedóráig se, semmit.

És hallgattak. Nézték a kacsás tyúkot, vidámszemű falánk apróságaival. Nézték a leveledző arany-ribizkét és a tavaszi ég fehér felhőcskéit."

Szégyelli magát az ember, hogy nem erről a könyvről beszél az egész ország. Pedig egyenes gerincű fenyőivel, távolban kéklő hegyeivel az erdélyi magyar tájék úgy él Gárdonyi könyvében, hogy nincs olyan Trianon, mely elragadhatná tőlünk. A gémes kút felső része, amint a parasztháznak háta mögött átkandikál, amint csikordul, ha eltűnik lefelé s aztán, ha fölemelkedik, marad fönt nyugton, ez az igazi, az örök magyar címer, bármennyire cserélgesse is különben ellenséges erőszak a postahivatalok címerét. Mert a haza nem más, mint hogy vannak költők, akik az ilyet meglátják és hogy vannak olvasók, akiknek, az ilyen leírást olvasva, szívük dobog fel és könnyük kicsordul. A haza az, hogy vannak költők, akiknek szavában így él a magyar tájék.

A francia irodalom büszke a leírásra, ahogy Bovaryné mennyegzőjére megy napos napon és kibontott ernyőjén vegyül árny és fényfolt. Amikor Sipos és Olga - mögöttük a szemérmes magyar hajadon erényét őrző kis cselédlány - sétálnak, Gárdonyi kevesebb pretencióval, mint Flaubert, anélkül, hogy remekbe készítené ki leírását, csak egyszerűen, mint ahogy furulyás billegeti furulyáját, ahogy lát, úgy beszél, úgy ír:

"A sík útig hallgattak. A juhpásztor, ki a hegyről nézte őket, egy lassan haladó fehér gombát látott vagyis hát fehér napernyőt. És mellette egy szürkeruhás vékony embert. Mögöttük egy jobbra-balra futkosó és kapkodó lánykát, aki valami bugyrot visz. Az összegöngyölített két plédet és nagykendőt vitte a kislány plédszíjon a hátán. És egy kéksávos fehér pillangócska volt az, amire kapdosott."

Gárdonyi kevés szavú ember. Kevés szavú, mert sokat látó. Egylátra látja a sokat, úgy hogy az a sok-sok látnivaló, egyetlen egyszerű egy látnyi, mindent láttató szóban bukkan fel.

Impresszionizmus. Magyarul annyi, mint benyomás-művészet. A szem tükrén felkapott benyomás lerögzítése, azon frissiben, még mielőtt készen kapott s tanult fogalmak az érzéki benyomást megsemmisítették volna. Szinyei Merse volt a magyar táj benyomás-művészetének festője. - Gárdonyi ennek a benyomás-művészetnek szóművésze.

Azonban Gárdonyi nemcsak szóművész. Illetve ő azért magyar nyelvművész, mert oly egész magyar ember. Emberekkel, magyar emberekkel rokonérző lélek. Nagyétű Miklós bácsiról, a pallér ura mellett elfonnyadt, verseket idézgető tanárleányról, a lázbetegek zagyva álmodozásairól és terveiről úgy ír, ahogy azok a színészek beszélnek, akikről a francia azt mondja, hogy könny rezeg gégéjükben. Ahogy a tájba néző Gárdonyi kevéssel sokat, igen egyszerűen elmond, a léleklátó Gárdonyi is ezt teszi. Sipos Csaba doktor arról beszél Olgának, hogy szerelmes abba a bizonyos pesti leányba. Közben a szerelmes igézet minden hökkentő illúzióját mondja el: "Szeme is fekete. De milyen szem, milyen szem! Nem is egyéb, csak szem... Anti-Meduza, a szépség és bűbáj Meduzája. Azt lehetne vélni, hogyha kilép az utcára, a forgalom megáll. Az emberek, lovak, ebek úgy merednek meg, mint a momentképeken, hogy egyik lábuk a levegőben...!"

A félművelt Csaba doktor megbicsakló nyelvén olyan fennlebegő lendület, hogy nincs az a szerelmes lira, mely magasabbra lendül. De az epikus gazdagabb, mint a lírikus. A szerelmes káprázatok fennlebegő lendületében nem merül ki. Meglátja lenn mélyen a reálist is. Csaba doktor szava megbicsaklik. Olga pedig

"...elővette szalmiákos dobozkáját és nyújtotta.

- Ne beszéljen többet, majd máskor. Szeretném látni azt a szemet.

- Meglátja... Eljön. A nyáron eljön.

Vett egy cukorkát és hálás szemmel pillantott Olgára.

- Köszönöm. Majd meglátja...

S ült mosolyogva. Kissé kókadtan."

Gárdonyi sohasem nyomja meg a tollát. Nem is ír. Ő mint álomlátó, mint a valóság rémes álmának könnyekben mosolygó látnoka szinte maga elé beszél. Bár éppen nem a látomások hevült s hangos nyelvén. Hanem csak halkan, nyugodtan. Mondata sohasem liheg Pythia-módra, hanem inkább meleg, domború. Lassan lélegző emberi kebelhez hasonlatos ez a mondat, melynek szó-bordái alatt a szív hevesen dobog.

Amire más írónak jelképek fátyola kelletik, amit más író körülírással közelít meg, - ha ugyan megközelíti! - Gárdonyi számára egyszerűek a lélek bonyodalmai. Neki világos - mert szava bevilágít! - a lélek homálya.

A legérzékibb leírás sem fedi fel a szerelmi szenvedély okát. Gárdonyi a titkoknak e soha ki nem mondott titkát Sipos Csaba doktorral így dadogtatja el:

"- Nem tudom, mi az a rejtelmes, bűvös erő a leányfélében, - szólalt meg a fejét rázva, - ő benne is azt éreztem. De minden leány: mint a kályha, ahogy maga körül meleget áraszt... Vagy mint a hold, mikor egy nagy kör látszik körülötte... Vagy a mágnes, hogy láthatatlan körletbe nyúlik az ereje... Valami efféle van minden leányban. Sok asszonyban is, míg fiatal. Valami kellemes a levegő körülötte, mint a virágágy körül, mely szekfűvel van tele...

... Ő ahogy közeledett... soha még nő úgy meg nem érintett azzal a bűvös magakörével... Így kezdődött...

- Ne beszéljen többet, - intett Olga a szalmiákot nyújtva.

Sipos azonban köszönetbólintással hárította el...

S néhány lépésre megint megszólalt:

- Mintha valami láthatatlan krinolinja volna minden nőnek, de nagy vagy: húsz méter, ötven méter, száz méter kerületű.

- Ne beszéljen már Sipos.

- De némelyik távolit, kellemetlen... Idős nők...

- Majd holnap.

- Leányon ritka, de az idős nők...

- Ne beszéljen, mert köhög mingyárást. Csak a fejével intsen, ha mondok valamit..."

A szeretett nő "bűvös magakörének" elképzelése olyan szerafian gyöngéd, hogy belőle dantei fantázia Beatrice alakját szárnyaltatta föl s a Paradicsom terzináit rezegtette elő. Ezt a szerelmes elképzelést a félművelt Csaba doktor nyelvén és módján mondatni el, íme Gárdonyi művészete.

Gárdonyi az érzések érzője és ismerője, de nem elérzékenyült ember. Ha ugyan érzékeny, sőt vérzékeny, mégis férfias, kemény, sohasem magátelengedt, ellágyult, olcsón szentimentális. A humor sohasem hagyja el. De ez a humor nem mesterségesen s mégis olcsón kiélezett. Amikor Csaba doktor megmutatja a megimádott, legszebbnek látott csupa-szem leány fényképét. Olga egy közönséges, szépnek nem mondható leányarcot lát a képen. Gárdonyi leírja ezt. Magát a tényt írja le. Nem fűz hozzá megjegyzést. S ahogy a szerelemnek minden magasztos csalódásait Csaba doktor dadogó szavába varázsolt ódai erővel kifejezte, úgy fejezi ki, ami e csalódás mögött van, a kiábrándult valóságot egyetlen száraz ténybeli adattal. Ki az élet igazát írja le, nem keresi az egymással szembeállított ellentétek művészietlen, mert élettelen hatásait. Az élet nem ismer ellentéteket, hanem csupán egymásmellé sorakozott eseményeket. Így cselekszik, eseményeket vonultat fel az élet írója is. Beszéljenek magukért, Gárdonyi nem beszél helyettük.

Mégis, ez az élet-lassúságú író és leíró, nagyon ismeri a drámai hatások lüktető tudományát. Amikor Csaba haldoklik s a másik haldokló, a kis Olga bebolyongja doktorért a zimankós téli éjszakát, bár minden szó és mozdulat: hív igazság, tükröző élet, visszhangban felelő hang, még sincs az életnek színpadi hamisítója, aki mesterséges eszközökkel oly hátborzongató hatást elérhet, mint Gárdonyi regénye végén a színigazság leírásával.

Gárdonyit bizonyos kritikaírás a magyar vidék számára igyekszik lefoglalni. Mert - e kritikaírás szerint - csak a magyar vidék igaz Magyarország. Gárdonyi Géza és Bródy Sándor írásai hazugságban marasztalják a magyarkodó kritikaírást. Budapest beletartozik az országba, - a Rákóczi út vagy az Andrássy út épp olyan Magyarország, mint a Hortobágy pusztája vagy a szegedi Tisza-táj. Aki magyar író, otthon van a csendes tanyán meg villamos becsilingelte körúton egyaránt. Gárdonyi posthumus regényének első felét Budapesten játszatja el. A pesti bérház lakóinak szűkös élete, a benne sindevésző lakók életével anemikusan tengődő szerelmeivel és garasos örömeivel, bánataival, magyar úri-ízlésben felnemesült Zola munkája.

A kakukkfüves egri temetőben nyugszik valaki, akinek hagyatékával lehetne forrasztani e csonkaságában is kétfelé törött országnak városát-vidékét. Akinek lelki derűjével fel lehetne deríteni ezt a hazát, amely fölött az idő besötétült s kinek hűlt szívében annyi a melegség, hogy át lehetne vele fűteni ennek az áthidegült égaljnak minden dermedtlelkű lakóit. S mégis Gárdonyi posthumus regénye fölött hallgatagabb hallgatás gubbaszt, mint sírja fölött, melyet legalább a nyári tücsök énekes garatja zenélt be.