Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám · / · Figyelő

Kosztolányi Dezső: Nagy István

Nem tudok róla semmit. Itt állok képei között. Ámulok.

Olajfestmény sehol, csak szén és krétarajz. A piros, melyet annyira szeretek és a vad sárga hiányzik. De az arcok foglalkoztatnak, lekötnek, izgatnak. Ezek az arcok, melyek lidércnyomásként térnek vissza. Parasztok, kik kóchajat, szöszbajuszt viselnek s halványlila orrot, mintegy fölkapva az élet ószeres ládájából kucsmás, süveges, dali legények, nem édesítve úri szalonok számára sem dacos-merészen rútítva a naturalizmus nyegléinek, hanem úgy, ahogy élnek, elkallódva, igénytelenül s kiemelve egyszerre, majdnem véletlenül a művészet fényébe, csodának, pisze-pösze kislányok, bekötött fővel, botos cigány, egyiptomi tekintettel bámulva a semmibe, suhanc, fenyegetően, ősisége vackor ízével, a sunyi, a bamba, a savanyúképű, hétköznapi bőrrel, elhasznált csonttal, nénikék, göröngyös valóságukban, fogatlan szájuk beomlott boltozatával, aszott-lapos mellel, uborka-orral, töpörtyű-füllel, józanul, fanyarul, foghatóan. Aztán ami közöttük lelhető, présház, utcarészlet, tanya, domb, lapály minden ugyanez egyéni varázs bűvöletében. Térjünk vissza a természethez? Dehogyis, minek itt vagyunk, benne, fölötte, alatta. Semmi cukor és semmi ecet. Semmi tüntetés jobbra vagy balra. Csak annak az ígérete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre. Feketével, fehérrel, falu utcája, házikó és fák, a fekete-fehér ijesztő egyszerűségében, hogy szinte fázol és megrémülsz, gémeskút, havas táj, alkony, pepecselés nélkül, oly biztos vonallal odaremekelve, hogy a rajzpapír belereped, kepék, kazlak, boglyák, vörhenyes örömtelen napsütésben, melyen érzik a pogány ég és föld közönye. Nem Fényes Adolf, nem is Nyilassy Sándor. Senki más, csak ő. Ő, akiről semmit sem tudok. Ő, akiről mindent tudok. Nagy István aki van.

Nagyszerű, nagyszerű.