Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 21. szám

Török Sophie: Augusztus

Fulladt, nyúlós, meleg feküdt rá ernyedt súllyal a kis falura, a zsuppos, roskadt házak gőzölögve lihegtek, torokkaparó trágyaszag áradt. A falu sekély völgyben ült, szelídhajlású zöldhátú halmok, s egy-egy sötétes bokor erdő határolta, szántóföldek szabályos sávjai csillagalakban hullámoztak szerteszét, míg elvesztek, beleolvadtak a láthatár ködébe.

Egyetlen utcája ájultan nyúlt el a finom porréteg alatt, amit a száraz meleg vert ki rajta, mint embert az izzadtság. Falevél se rezzent, állat se nyikkant, mintha az egész táj kiesett volna az éltető és bomlasztó idő sodrából, az egész falu mint egyetlen nagy gyomor némán és rejtve emésztett ebéd utáni tikkadásában.

A templom, hagymaformájú fényes sárgaréz tornyával, mely olyan volt, mint a gyerek búgócsigája, elhagyottan ácsorgott a vastag fényben, poros ablakai mögött pállott tömjén és gyertya szagot rejtegetve. Háromhetenként egyszer miséztek benne, mert három falunak csak egy papja volt.

Kövesrét intelligenciáját egyedül a tanítókisasszony képviselte: sovány, öreg nő, jámbor és ügyefogyott, akiből az elhagyatottság és szegénység, a vásott gyerekekkel és ravasz parasztokkal való örökös mérgelődés fásult és keserű, panaszos lényt gyúrtak. Megmaradt csekély anyáskodó szeretetét tehenére, disznójára meg pulykáira pazarolta.

Háza csöppet sem volt különb, mint a többi parasztház: nádfedeles, egy kicsi ablakkal az utcára, s hosszan L alakban benyúlva a keskeny udvarra, egészen az obligát trágyadombig, mely kerítés helyett tornyosodott udvar és kert között, keskeny ösvényt hagyva az átjárásra. A ház végéhez omladó istálló tapadt, mellette dülöngött a disznóól és tyúkketrec, oly lötyögő híg sárban, mely vígan dacolt a nap perzselő melegével.

Az udvaron nagy halom hasábfa állt, a tanítókisasszony komenciója, évről-évre magasabb ölekbe tornyosodva, cél és haszon nélkül állt ott, hacsak azért nem, hogy a macska védelmet találjon rajta kutya és disznó elől, mert Stanci néni sohasem nyúlt hozzá, télen is csak rőzsével tüzelt, amit tanítványai hordtak össze neki, levezekelve így egy-egy nagy hasú ötöst.

- Hát van nekem annyi pénzem, hogy felvágattathassam ezt a marha nagy fát? - panaszkodott telenként a kisasszony tanítványainak, - hisz apátok egy havi fizetésemet elkéri érte! - s fagyos ujjait szorgalmasan dörzsölte a sápadt rőzseláng fölött.

Stanci néni most ott ült a meszelt tornácon, kedves leanderje mellett, mely szélütött öreg ágairól gyéren potyogtatta ványadt rózsaszín virágját. A kisasszony babot szemelt, nagy zsák babot, s a fehér szemek úgy peregtek le álmos ujjaiból, mint az olvasó gyöngyei.

A tornácon árnyék volt, de a meszelt falakról szikrázott a nap, sárga pocsolyákban ömölve szét az udvaron.

A háznak a konyhán kívül csak két helyisége volt: az utcára nyíló lakószoba, s az iskolaterem, két udvari ablakkal. A lakószoba gondosan lezárt zsalui mögött kellemes, hűvös félhomály gubbasztott, penész és dohosság enyhe szaga terjengett itt, összekeveredve frissen mosott ruhák, a szekrényen glédába állított lekvárok s régi fiókok lim-lomjának illatával, - de ez kedves volt az orrnak, a falusi szobák tipikus illata, amit mélyen szív be az ember s észre sem veszi, hogy honvágyat s melankóliát szívott be magába.

Az asztalon horgolt terítő volt ezer apró csillagból összerakva, horgolt terítő volt a tornyos dívány támláján, a vén karosszéken, a sokfiókos öreg trumeaun, horgolt függöny az ablakon, s az üveges ajtón. S a falon szentkép és családi fotográfia váltakozva, oly sűrűn, s vegyesen, mint a mesében az egy király, egy cigány. Az asztalon színes üvegváza: Andenken aus Maria-Zell, - nagy árvalányhajcsokorral, a trumeaun üvegbúra alatt szép régi sárgaréz óra fáradhatatlan ingákkal, az ajtó mellett hímzett törülközőtartó: jó reggelt. S a szoba legfőbb ékessége: a szent család színes porcelánból üveg alatt, berámázva, belül finom kis szerkezettel, amit ha felhúztak, halkan és édesen kiverte a Kling Glökchen, klingelingeling... karácsonyi ének dallamát.

De ide csak ritkán léptek be, Stanci néni a konyhában lakott s a pitvarban. Most végre abbahagyta a babszemzést, a szakajtót letette az öléből a tornác párkányára, a nagy baboszsákot meg odébb lökte, hogy felállhasson.

Bement a konyhába, melynek meszelt falát a színes cseréptányérok csaknem egészen befedték, - a polcról két bögrét vett elő, egyikre a tőrrel átdöfött szívű szent szűz volt festve, a másikra a tövissel koszorúzott Krisztus - Stanci néni sűrű édes tejjel töltötte színig mind a kettőt, pár csöppet lelöttyentve a nyivákoló macskának is.

- Zizi! - kiáltotta, gyere lelkem uzsonnázni!

Zizi fenn volt a szénapadláson, ahova vékonyszárú, foghíjas, dülöngő létrán jutott fel, a pici padlásablakokon beömlő nap sárgára festette a szénával vastagon bélelt odút, - szinte nyakig süppedve ült benne a lány, kócos szőke haja tele volt bogánccsal.

Levelet akart írni, azért menekült ide, de a hőség és illat elbágyasztotta, - már egy hete unatkozott itt, s fiatal vére fellázadt a céltalan magányosság ellen. Pesten szeretett volna lenni, boldog izgalmainak városában, - messziről már úgy gondolt rá, mint az örökös örömök városára, a gyönyörű bűnök városára, - itt nehéz, vérlázító fűszereket lehelt a föld és nem volt senki, akit izgatott csókjaival eláraszthatott volna. Tikkadt ajkát harapdálta, s egész testével alázatosan nyúlt el a szénán: óh, ha megcsókolna valaki...

Erős, fiatal karokra gondolt, mámoros szemekre, - álmok és szerelmes emlékek borzongatták, - szemét behunyta és kéjesen tűrte a puha széna csiklandó érintését, - monoton pörgetve ujjai közt a tétlen ceruzát.

A levélírás nehezen ment, azt már régen leírta, hogy édes barátom! de aztán? Szerelmes szavak ingerére vágyott, egy csepp csillapító valóságra, nagyon-nagyon vágyakozom! - buzgott föl egyetlen érzése, s Zizi leírta: nagyon vágyakozom, jöjjön mielőbb... itt a szénapadláson olyan jó búvóhelyet találna egy szerelmes pár...

Most maga előtt látta a kopaszodó államtitkár úr elbizakodott, öntelt arcát, amint olvassa e sorokat, - bosszúság fogta el, s a szerelem, amit felszított kénytelen magánya, újra elpárolgott. Düh és keserűség izgatta izgatott idegeit, - óh, micsoda élet!

... nem lett volna jobb ott maradni a kiadó maszatos aktái közt? Sunyi, cselédforma kolleganők közt... s hallgatni naphosszat rojtos nadrágú írnok-kollegák hülye hencegő fecsegéseit...

... talán feleségül vett volna valamelyik... s most moshatnám otthon a pelenkákat... de nyugodt volnék...

Diadalmas karrierjére is utálattal gondolt, mely díjnoksorból a hatalmas államtitkár titkárnőjének irigyelt rangjáig emelte, - akkor persze elkáprázott a dicsőségtől: az államtitkár híres ember volt, érdekes, okos feje imponáló tiszteletet keltett, - kit ne szédített volna el a hatalmas nagyúr kegyes jóakarata!

Hideg és keserű szédülés volt ez! - Zizi megfordult a szénán, ideges könyökkel túrva szét illatos fekvőhelyét. Feje fölött a padlás keresztgerendáin fokhagymakoszorúk csüngtek, - poros üvegek és rozsdás kályhacsövek hevertek a sarokban, szórakozottan elbámult rajtuk, míg rosszkedvű gondolataival vesződött.

... mit ért vele? Eszébe jutott a széthízott, féltékeny államtitkárné!

... óh, én miattam akárhány szeretőt tarthat! Ivánfyné mégis én vagyok!

... s ezt le kellett nyelni... hiába szúrta és gyötörte az őrjöngve gyűlölt asszonyt, ilyen ütést nem tudott neki adni!...

- Zizi - hangzott fel újra Stanci néni hívása, itt a tejed, nem jössz már?

Felült, s térdére szorítva a papírt, hideg, tárgyilagos sorokat írt: ... a néni már szobát is nézett Magának. Persze parasztszoba, de szép tiszta... Mind a ketten szívesen várjuk... üdvözli...

Stanci néni vajat köpült a konyhában, térdei közé szorítva a régimódi nagy faköpülőt, s türelmes taktusban ütögette az édes tejfölt.

Zizi állva szürcsölte uzsonnáját - ihatsz egy bögrécske írót is! - biztatta a néni, s egy tál hideg vízbe szedegette a friss puha vajat, ráncos csupasz karján vastagon futottak le az olvadt cseppek.

... most kimenek a rétre, - monologizált, - hozok egy kis lucernát a tehénnek... meg a pulykáknak egy kis csóványt is köll szedni... meg mán érik a barack...

... te meg átnézhetnél a Csöre nénihez, hogy sikálja föl a szobát meg a strózsákot és a dunnát tegye ki a napra... az ablakokat is pucolja meg és jó volna, ha kimeszelne egy kicsit, Károly nem szereti, ha légypiszok van a falon...

- Átmehetek! - Zizi kedvetlenül lökdöste lábával a tűzhely körül széthullt rőzsét.

Csöre néni éppen a pincéből jött, fejével nyomva fel a vízszintes ajtót, mintha kriptából jönne, - piszkos kezében vastag szalonnát szorongatott.

- Meggyütt a katonafiam aratási szabadságra, és most igön éhös! - újságolta.

A legény a tornácon ült, izzadt kapcarongyait csavarta le poros lábáról, nagy szöges bakancsa, tömött hátizsákja mellette hevert.

- Jaj idös fiam, de megsoványodtál! - húzd fel a zubbont, már hűs van, sopánkodott az öreg asszony.

- Maga az István? - mosolygott Zizi.

A legény tele szájjal evett, s csak bólintott a kérdésre.

Otthon - Csöre néni háza szomszédos volt az övékkel, - Zizi beült az üres iskolaszobába. A katedrára ült fel és szembenézett a hosszú sor üres paddal, illetlen szavakat firkált a táblára, - a tanterem szigorú presztízse még idegeiben volt, s gyerekes örömet érzett csínyein:

Tanár úr, tanár úr!
Olyan buta, hogy az ember Elájul!

énekelte hangosan, s bűntudattal nézett körül, nem csípik-e nyakon? Aztán mulatott a saját ostobaságain, óh Istenem, ebben a szörnyű unalomban még ez is élmény! A falon erényserkentő propaganda-képek lógtak, sovány, rongyos férfi, vörös, iszákos arccal, pálinkásüveggel, síró asszony a sarokban, haldokló kisgyerek, - azután pendantul egy kép a polgári jómódról: peckes bajuszú, vállas apa, fehérkötényes asszony, almaarcú gyerekek, tele tál. - "A józan élet áldásai". Zizi az olvasótábla elé állt, s kislányos hanglejtéssel olvasta: úr, ír, néni rí, úr nem ír... - meghülyültem! kiáltott fel bosszúsan, az unalom már elviselhetetlen volt.

... óh, az a nyomorult tudta, hogy itt jobban eldugott a világ elől, mintha klastromba zárt volna!... mindenkit elmart mellőlem! - s féltékenységi jelenetek jutottak eszébe, mikor az államtitkár úr dühöngve, öklét rázva állt elé: ha még egyszer meglátom azzal a taknyossal, kitépem a haját! - A felesége haját kitépheti, az enyémhez semmi köze! - óh, milyen jól megfelelt neki! Bizony, semmit sem tűrt el bosszú nélkül, minden megalázást, minden keserűséget kamatostul fizetett vissza - óh, ha tudná az a vén zsarnok! felnevetett - eszébe jutott mikor az asszony egy délelőtt izgatottan rohant be a hivatalba, őt bent találta őméltósága szobájában, s gőgösen kiáltott rá: menjen ki kisasszony! Négyszemközt akarok beszélni az urammal! A nyomorult! Zizi szeretett volna a körmeivel neki esni, de erőt vett, s hidegen felelt: nem tartozom engedelmeskedni önnek! velem az államtitkár úr rendelkezik! S látta a férfi meghunyászkodását, ijedt és könyörgő mozdulatait: kérem egy pillanatra fáradjon ki!

Kirohant és becsapta a párnás ajtót, - kinn gúnyosan vigyorogtak rá a szolgák, - ezt is le kellett nyelni! De akkor átfutott a szomszéd osztályba a szeretőjéhez! Igaz, hogy nem szerette ezt a hullámos hajú, illatos, agyon mosdatott embert, ezt az elpuhult, finom kis arisztokratát, de közös vágy hozta őket össze, közös gyűlölet, meg kell csalni azt a vén pökhendit! S pásztoróráikon a láthatatlan harmadiknak játszottak, aki eszét vesztené őrjöngő féltékenységében, ha láthatná őket! Itt csókold meg, ez a kedvenc helye! - súgta a leány, s hisztérikusan felnevetett, - orgia volt ez, s a csalás iszonyatos gyönyöre jobban összetépte őket, mint a halálos szerelemé.

... de most túljárt az eszemen, - háborgott, - engem eldugott, s ő vígan éli világát... én itt elpenészedek, s ő mulatni jár... meztelen táncosnőket néz... talán hájas élete párját mulattatja.

... jaj, ha most megcsalhatnám... akár egy suszterlegénnyel...

De Kövesréten még suszterlegény sem volt, - Zizi fáradtan, csüggedt szomorúsággal ment ki a tanteremből.

A tornácon ferde sugarakkal folyt el az alkonyi nap, az udvar eperfája sötét árnyékot vetett. Álmos csibék csipogtak a trágyadomb körül, hasztalan kapkodva kövér legyek után.

Zizi leült a tornácon, s felnézett az alkonyi égre, gyűretlen ragyogó tiszta volt, s úgy borult a földre, mint egy halványkék üvegbúra.

A szomszéd házakból áthallatszott a parasztasszonyok éles hangja, amint csibéiket, s libáikat hívogatták: buri, buri, buri, buri... hangzott egyfelől s új hang jött: puj, puj, puj, puj... a hangok feleseltek: lililili... kacs, kacs, kacs... Egy parasztgyerek baromi türelemmel nógatta tehenét a kapuban: Bimbó nye! nye! nye!

Most messziről elmosódott muzsika foszlányait hozta a szél, Zizi fölfigyelt: a hang közelebb jött, egy régi keringő édes, bolondító melódiájával, a lány izgatottan futott ki a kapun. Sánta öreg koldus darálta a nyakába akasztott ócska kintornát, egész csapat parasztgyerek futott utána.

Csalódottan ment vissza a házba, de a zene utána úszott, halkan, oly szívet tépő édességgel, hogy Zizinek kicsordult a könnye. A tánciskola jutott eszébe, a legelső mámor, a gyönyör első édes szédülete, - izmai boldog izgalommal rándultak a tánc ütemére, - de el volt zárva az édes élettől, rettenetesen el volt hagyatva! s a régi keringő tovább hullámzott csalogatón, mindent ígérve: Zizi ráborult a karjára, s keservesen sírni kezdett.

*

Édes bódult reggel a birsalmaszagú, hűvös ágyban!

... miért is kelnék föl? semmi sem vár rám...

- Talán ma megjön a Károly! - szól be Stanci néni a félig nyitott ajtón, szavaival friss kávé illata dől a szobába.

... talán ma megjön... - és Zizi lassan öltözni kezd, mosdóvizébe bőven locsolva kölnivizet.

Stanci néni máskor korholta ezért, - minek itt falun ez a sok komédia? És Zizi nevetve szokta neki magyarázni, hogy egy nőnek mindig teljes fegyverzetben kell állnia, mert sohasem tudhatja, mit hoz a véletlen? És különben is: hacsak egy suszterlegényt sikerül meghódítani, az a nap már nincsen elveszve!

Stanci néni ma helyeselte a kölnivizet, sőt a hajfondorítóvasat maga vitte ki a konyhába, hogy a parázsra dugja. Izgatottan készülődött a vendég fogadására, még szájvizet is melegített Zizinek, hogy a lány mentül szebb, mentül hódítóbb legyen...

Szerette a lányt öreg és kérges szívének szokatlan felbuzdulásával, - furcsa érzés volt ez, s furcsa forrásból táplálkozott.

Ez a bolondos lány úgy látszik letördeli annak a felfuvalkodott szappangyároslánynak a koronáját! mi másért küldte volna ide méltóságos fivére a "titkárnőjét"? S milyen könyörgő levelet írt! Hogy vigyázzon rá, s minden kívánságát teljesítse, no hisz ő sem vak... a fivére mindig józan ember volt, hanem most... az Isten küldte ezt a derék lányt!...visszakapja kedves sógornője a kölcsönt, hogy úgy mert vele bánni, mint egy koldus szolgálóval... az a szappanfőző cseléd!...

És Stanci néni kiszínezte magának a jövőt, amikor Pesten fog lakni, szép padlós, városi szobában a fivérével és Zizi lesz az új méltóságos asszony, aki sütni-főzni fog neki, ő meg jó puha karosszékben pihen egész nap...

S míg kellemes gondolatok járták át agyát, buzgón vasalta a fehér csipkefüggönyt, amit fivére ablakára szánt.

- Átvihetnéd a függönyt Zizi lelkem! annyi a dolgom, be kell tapasztani a konyhát, meg sütök egy kis finom diós dödöllét...

Zizi ment a függönnyel Csöre nénihez, ketten rakták föl a pici ablakra, - a lány hegyes sarkú cipője nyomot hagyott a deszkázatlan padló puha agyagjában.

- Jaj kisasszonkám, de rossz cipellője van! Éppen most csaptam föl a padlót, és micsoda lyukakat hagyott!

István vizet húzott a kútnál, teleszívta a száját, s visszaköpve a tenyerébe alapos mosakodást csapott. Háziszőttes, durva fehér inge vakított a napfényben, - a legény felnézett, - szép szeme van ennek a parasztnak, - gondolta Zizi s megint Pest jutott eszébe, s az államtitkár, aki jönni fog...

Otthon levél várt rá, pesti barátnője írt: "édes Zizegőm! mondanom sem kell, hogy nagyon hiányzol, bár mostanában épp elég dolgom van, az országgyűlés már megkezdődött, s úgy dűlnek az akták, mint a jégeső. Gazdánk izgatottan lót-fut, nagy murik vannak a Házban, úgy hogy velem szóba sem áll, pedig már gondoltam, hogy egy kicsit helyettesítenélek... Szerelmeim úgy sem vesznek nagyon igénybe, I. el-eljön, de úgy kell élesztgetnem. Írjál Gyönyörűm, hogy vagy? Hízol-e már? Igaz, a gazdánk mondta, hogy készül Hozzád, de hogy mikor, azt nem mondta. Meddig maradsz ott? Én hál Isten kaptam egy külön szobát, ha kicsi és sötét is, fő, hogy egyedül vagyok benne. Sok az aspiráns rá, gondolhatod és a Jézus ne adja, hogy Ivánfy apánk kikerüljön egyszer mellőlünk, mert egyszerűen el fognak söpörni minket a minisztérium színéről. - Szívem Imréje nem hozott a születés napomra még egy szál virágot se amit én észre sem vettem, de a néném folyton azt búgja a fülembe, hogy az Imre egy disznó és szégyellje magát, úgy, hogy most én is kezdek érzékenykedni, de nincs erőm a szemrehányásokhoz, mert nem is fáj. Bizony isten nem fáj nekem már semmi, olyan vagyok, mintha már mindenen túl lennék. Igaz, hogy a napokban várok valamit, amin még nem vagyok túl, de hisz csak nem tett csúffá az élet!!! Olyan furcsán érzem magam, de ez nálam gyakran szokott így lenni, hisz tudod. - Unatkozol-e a lányom? Én nem csaltalak meg az itteni nőkkel, szinte kiéheztem, hogy nincs kivel társalognom. Isten veled rózsaszál, az eső esik, a fákat nyesik, engem soha el ne felejts Klárád." -

Zizi nevetett: jó pofa ez a lány! Micsoda forgalmas élet lehet most ott! - s vágyakozva hunyta be a szemét.

Őméltósága nem jött, talán holnap! - bizakodott a néni. Másnap mind a ketten átmentek Csöre nénihez, szemlét tartani a lakás fölött. A néni szedett a kertben egy csokor virágot, petúniát, dáliát, s őszirózsát, dunsztos üvegbe tette s úgy helyezte a Károly asztalára.

Csöre néni konyhájában fiatal parasztasszony ült, csupasz lesült mellét pufók, bamba kisgyerek szítta.

- De sokat harangoznak máma! - idegeskedett Zizi, a falusi kisharang fülsértően csörömpölt, mintha pléhlábast ütögetnének.

- Tegnap belefúlt egy ember a patakba, talán azt parentálják, - szólt Stanci néni.

- Jaj dehogy is! Vízbefúltért nem szabad harangozni! Mer akkor a jégeső ellen harangoznak, akkor az nem használ, - magyarázta Csöre néni.

- Hanem meghót a Vigék kisgyeröke, - szólt a komaasszony annak húznak egy verset.

Elmenőben Zizi észrevette, hogy a legény nincs otthon. Talán érdeklődöm utána? - gondolta jókedvűen, s megint látta a legény tüzes fekete szemét, amint a kútnál ránézett.

És őméltósága megint nem jött, Stanci néni egészen elszomorodott rajta. El fog száradni ez a kiló diós dödölle!

- Ha annyi dolga van, talán nem is jön! Legjobb lesz ha én is hazamegyek!

A néni sírni kezdett: Hát már te is itt hagysz? Olyan vagyok mint a kivert kutya! Senkise törődik velem!

- Egy pár napig azért maradok, néni! - szólt Zizi tétovázva, s nem tudta, mit kezdjen a síró asszonnyal.

- No, ma már biztosan jön! - szólt reggel a néni, - vérrel álmodtam az éjszaka, az vendéget jelent.

Délelőtt beállított István: édesanyám azt mondja, hogy tessék adni zsuppot, mert a strózsákba csak kukorica sustya van tőltve és azon kemény fekvés esik a vendégúrnak...

A néni szaladt a padlásra zsuppért: bizony a fivérem a méltóságos úr nem szokott ahhoz, hogy szalmazsákon aludjon!...

- Mi újság István? - Zizi kacérkodva nézett a legényre.

- Jó kis harmat vót az iccaka...

A leány közel ment hozzá, s a szemébe nézett, a legény zavarodottan fordította el a fejét.

- Az Istenfáját! - kiáltott fel hirtelen, - ez a kutya lenyalja az egész vikszot a bakancsomról! - s hangosan nevetett, egészséges fehér fogai kivillogtak a szájából.

Zizi nézte: szép ez a legény! S megborzongott.

Délután sürgöny jött: "Fontos ügyek miatt csak nyolc-tíz nap múlva mehetek. Levél megy. Kézcsók és üdvözlet, Károly"

- No nem meg mondtam hogy hír jön? - persze hogy sok a dolga! Ilyen nagyuraknak mindig sok dolguk van!

- Még tíz napig várjak itt rá? - háborgott a lány, de este megint eszébe jutott: szép szeme van annak a parasztnak!...

*

Micsoda bolond tüze van itt napnak! Csípős sugaraival minden kis pórusba beleömlik, s oly vad ösztönöket gyújt, hogy alig lehet elviselni! S az embereknek vérlázító, részeg álmai vannak, s reggelre kelve senki sincs, aki szomjas erős csókjával lecsillapítaná ezt az eszetlen lángolást!...

A gyümölcsöskerten ment keresztül, le a patakhoz, a magas buja füvet hullott szilva kékes-lila foltjai pettyezték. Fürdőruhában volt, karja, válla, fél melle csupaszon, s könnyű rövid szoknyáját minden lépésnél átjárta a meleg levegő, megborzongatva izgatott testét.

A kert végét nagy sziklák torlaszolták, mögöttük mély szakadék nyílt, s lenn a völgyben hangos patak túrta ártalmatlan hullámait. Kanyargósan folyt, oktalan nagy zajjal törve át a sziklákon, melyek minduntalan útjába feküdtek, megbújva a sűrű bokrok s összeboruló vad repkény alatt. A túlsó part selyemzöld gyepén sötét foltokkal rajzolódtak ki a hegyre kapaszkodó fenyőerdő első borókái, itt legelt a falu csordája, birkák és tehenek bőgése, s a fürdő libák ijedt gágogása verte fel a csendet, közben egy-egy tehénkolomp zengett a megrázkódó állat nyakán. Kis pásztoruk naphosszat ott ült a parton, hosszú horoggal lesve a láthatatlan halakra piszkos lábát belelógatta a habzó vízbe.

Csöre néni ott állt a patakban, s kapkodva mosott, sulykolóval, mosófával fölszerelve alacsony fapadon csapkodta a vizes ruhát, magasra tűrt szoknyája alól mutogatva öreg, eres lábait.

- Melegje van kisasszonka? - kiáltott Zizire, - erigy má te rusnya! Hozi le a kikitőt! - de a gyerek nem mozdult, bámészan nézett a pesti kisasszonyra.

A víz alacsonyra apadt, nem lehetett úszni benne, - ha ezt a pár nagy sziklát ki tudnám emelni, s eltorlaszolhatnám vele a vizet, mindjárt mélyebb volna! - fordult panaszkodva Csöre nénihez, - de nagyon nehezek.

- Maj segít a fiam! Te Jóska gyerek, hallod-é! Eredj föl Estvány bátyádhoz, hogy gyűjjék ide!

A legény sietve jött, ingujjban volt, vastag zöldes katonanadrágban, wickelgamasnival. Ledobta bakancsát, s belegázolt a vízbe, könnyedén emelgette egymásra a súlyos sziklákat, - büszkén mutogatva acélerős karját, nyitott ingéből kilátszott izmos barna melle.

- Óh, így már nagyszerű lesz! - ujjongott Zizi - s lebukott a vízbe, boldog tempókat csapva csillogó fürge karjaival. Csöpögve, tapadó ruhával lépett ki a partra: köszönöm István! Igazán jól megcsinálta! - s mikor látta a legény szédült szemét, amint megakad a fekete fürdőruhából kivillogó meztelen vállain, bolond jókedv fogta el: ezért kap egy csókot!

Most egész csiklandó bőrén érezte a legény szomjas nézését, s kigyúlt benne, mint hamvadó rőzse az olajtól. De hirtelen ráeszmélt, milyen kevés ruha van rajta, szinte meztelennek érezte magát a vetkőztető szemek előtt, s elpirult. Zavartan indult fel a kertbe.

A gyümölcsfák törzsei árnyékukkal csíkozták be a fényben ragyogó gyepet, édes szénaillat kavargott a könnyű levegőben. A lány lassan ment, s elgondolkozva harapdált egy hosszú fűszálat.

De hamar felderült, s vidáman, pajkosan gondolta: mi lenne, ha kikezdenék vele? Szeretem a kontrasztot: államtitkár után parasztlegény! - erre a gondolatra szinte hisztérikus nevetés tört ki rajta.

Bőre viszketett a tapadó vizes ruhában, belekapott a körmével, hogy elhúzza didergő melleiről.

...Egy államtitkár például el volna ragadtatva... de ez a szegény paraszt egyenesen megőrülne... nem is olyan rossz gondolat...

Stanci néni izgatottan sürgött a konyhában, a tűzhelyen rázkódva forrt egy fazék leves.

- Csak hogy már jössz! Finom kis csibepaprikás lesz ebédre, le kellett vágni, mert megrúgta a tehén, a gerincét is megrúgta.

- Jaj édes néni! Olyan jól esett a fürdő! - és Zizi szelesen ölelte át a kisasszonyt.

- No, ugye hogy nem mész el! - s a vénlány apró eleven szemében öröm ragyogott.

- Hűssel majd kimegyek a szőlőbe, nem jönnél te is egyszer? Igen szép ott, és hozhatnánk haza pár cső kukoricát, tudom hogy szereted! - a néni mindenképpen erőlködött, hogy szórakoztassa a lányt.

Estefelé megindultak ki a faluból, omladt falú szurdékon keresztül. Szántóföldek mellett haladtak el, a lekaszált gabona helyén tüskésen meredezett a tarló, magas asztagban álltak a keresztbe rakott kévék, helyenként már fölszántva mutogatta sebes kérgét a meztelen föld. Csak a kukoricatáblák álltak még, alattuk széles levelű tök kúszott, citromsárgára érve, meg néhány kóró bab, zörgő, száraz hüvelyekkel. Kapás emberek mentek ki a szőlőkbe, kaparni a tőkét, ökrösszekér cammogott trágyával megrakottan, - a föld népe már őszi munkára készülődött.

Kicsi dombon volt a szőlő, szélén kukoricás, a méregzöld fürtök itt-ott már lilába játszottak.

Stanci néni kukoricát meg őszibarackot szedett a cekkerbe, s mint jó gazda, körülszaladgálta földecskéjét, dühösen tépegetve ki a magasra burjánzó gazt.

Hazafelé szántó parasztokat láttak, öreg ló vonszolta a fényes hasú ekét, nagy csomókban forgatta ki nedves, sötét belét a földnek.

Tág volt az ég, messzire futó széles láthatárral, s égi békével borult el a nyugtalan föld felett.

- Nini az István! - kiáltott fel Zizi örvendezve, - a legény eleresztette az ekét s hátrafordult.

- Szántok! - kiáltott vissza vidáman, megpattogtatta az ostort: gyü-hóóó! - s szava visszhangzott a tág mezőn.

Már elérték a falut, dobszó hallatszott. A kisbíró a templomtéren állt, önérzetesen csapkodva a hasára akasztott dobot: "közhírré tétetik! Minden gazda, akinek három marhánál többje van, büntetés terhe alatt haladéktalanul jelentse be a községházán..." hangja el-el botlott a hivatalos szavakon.

- Má meg mé jelencsük be! - morogtak az ácsorgó parasztok.

Felhangzott az esti buri-buri kiáltás, jöttek haza a tehenek, a kis pásztor kitartóan fújta rekedt trombitáját. A harang is megszólalt, apró, ijedt kalimpálással, aztán lassan minden elcsendesült a feketedő ég alatt.

*

István zavarodottan állt az ajtóban, sapkáját csavargatva.

- Aszongya idesanyám, hogy má igön magos a fű itt a kertbe. Le kék má kaszányi...

- Hát bizony kellene, dehát igön nagy a napszám! Nem tudom mit eszik majd télen a tehén.

- Aszondja idesanyám... én most úgyse dógozok... és a héten má csépelünk... addig le lehetne kaszányi...

- Hát ha nem kérnél sokat! - Stanci néni habozott.

- Iszen szomszédok vagyunk... maj én megállapodok a pesti kisasszonnal.

- Aztán mér vele állapodnál meg! - méltatlankodott a néni. Hát csak kaszáld le István! Elmenek megkeresni a kaszát meg a kis gereblét.

- Ha a kisasszony akarja, - kezdte a legény, mikor egyedül maradtak, - lekaszálnék azért, amit a pataknál mondott...

- Mit mondtam? - csodálkozott a lány.

- Amir kiszödtem a sziklát a vízbű...

Csókot ígértem! - jutott eszébe, s boldogan felnevetett.

- Hát itt csókért szokás kaszálni?

- Nem ippeg hogy szokás...

Zizi a legény széles tenyerébe csapta a kezét:

- Isten neki! Csókot kaphat akár kettőt is!

- Előre? - a legény sunyin mosolygott.

- Nem olyan sürgős! Majd utólag.

Stanci néni jött: nem találom a kis gereblét! Hova a fenébe hányódott!

- Hiszen itt áll a pitvarba! - István cinkos mosollyal nézett Zizire.

- Hát miért nem szólsz! - mérgelődött a néni és fölkapta a gereblyét.

István elment a kaszával, - Zizi unatkozva állt a konyhában, aztán lassan, meg-meg állva, közömböst színlelve utána ment ő s. Lefeküdt a fűbe, s némán nézte, mint hajladozik a kasza, s omlik csomókba a fű.

- Rendes neve a kisasszonynak az, hogy Zizi? - törte meg a legény a hallgatást.

- Nem. A rendes nevem Zsuzsa, - mosolygott a lány.

István láthatólag megkönnyebbült: a Zsuzsa név egyszerre mérföldekkel hozta közelebb hozzá a lányt.

- Jó kis éle van ennek a kaszának...

Megint hallgattak.

Delet harangoztak, a legény ledobta a kaszát.

- Most hazamék ennya.

De csak állt, sóvár szemekkel nézve a fekvő lányra.

Zizi szédülve állt föl, húzta a föld, csábító, forró gőzöket lehelve.

Közel ment a legényhez, vállára tette két kezét.

István a dereka után kapott, de a lány eltolta:

- Csókot ígértem!

Könnyedén megérintette a legény forró száját, s elszaladt.

De este, mikor a legény hazahozta a kölcsönkért tragacsot s beszélgetés ürügyével megállt az udvaron: Zizi az alkony leple alatt hevesen hozzásimult, dühös és szomjas csókokkal tapadva rá, a legény megint a derekához kapott, s remegve, izgatott erővel szorította magához.

*

István most már minden este átment a tanítókisasszonyhoz, s míg Stanci néni a tehenét fejte, s behajtotta állatait az ólba, a legény oda könyökölve a tornác muskátlis párkányára, elbeszélgetett Zizivel.

Napközben is minduntalan átfutott, hol kölcsön kérni jött, hol meg hozott valamit a "Zsuzsikának", fiatal sünt, az első érett szőlőfürtöt, - mi fene leli ezt a legényt, hogy folyton itt kujcsorog! - gáncsoskodott a néni, de Zizi jókedvű volt és nem törődött semmivel.

Gyakran ment egyedül sétálni, ki a földekre, ahol István dolgozott, együtt jöttek este haza, a falubeliek megnézték őket.

Evvel sem törődött, észre se vette, kínzó nyugtalansága megenyhült, boldog sugárzást látott csak maga körül.

- Szerették! - mindegy: paraszt vagy herceg, - férfi volt! Férfi, akit megbolondított ifjú pompája, nem hervadt hiába a múló nap alatt.

Ő persze nem volt szerelmes, - mulatott volna ezen, ha egyáltalán eszébe jut, - talán nem is vágyott rá. Asszony csillogni akar, - más örömére adni akar, - ha szeretik, már kielégül.

A tornácon ült, nézte az udvar eperfáját, hogy hull érett fekete gyümölcse, s loccsan szét a földön. S a csibéket nézte, a felfuvalkodott, borzas kotlóst, sárga pihés kicsinyeit, amint hangos csipegéssel lakmároznak az eperfa alatt.

Valamelyik szomszédból áthallatszott a "fakutyázás" monoton csattogása, hosszú csuklós rudakkal csépelték a földre terített gabonát.

A ház előtt nagy csapat paraszt vonult el szent énekeket ordítva, zászlót és keresztet vittek: búcsú volt a szomszéd faluban, oda igyekeztek.

Később cincogó cigányzene hallatszott: nyiszlett feketeruhás városi cigányok kocsiztak a búcsúra, még menet közben is rángatva a vonót, hamisan húzva egy divatos pesti kuplét. Öten-hatan szorongtak a szekéren, még a cimbalom is ott rázkódott, kicsavart lábai mellett.

- Hát a kisasszonyka nem mén táncunyi? - szólt át Csöre néni a kerítésen.

- Kivel táncolhatnék? - és Zizi vágyakozva nézett a cigányok után.

Ebéd után fehér pongyolába öltözött, fejét meggyszínű fátyollal kötötte be, piros selyem ernyőjét is elővette a szekrényből.

- Hova mész ebbe a forróságba? - békétlenkedett Stanci néni - és mindig magadba szaladgálsz...

- Pesten is magam járok! Elmúlt már az a világ néni, hogy őrizgessék a lányokat, mint a libát!

A nap utolsó tüzével bolondított, tikkasztó por szállt a levegőben. A kapu előtt döglött-lusta kutya hevert, lihegve a hőségtől.

Zizi felnyitotta napernyőjét, fehér ruhájára pirosan zuhogott a fény. Végigment a falun, ki a szérűre, már messziről hallatszott a cséplőgép dohogása.

Embermagas asztagokba rakott kévéktől sárgult a szérű, fehérgatyás, kékinges, parasztok sürögtek a cséplőgép körül, bontogatták a kévéket, s dobták a gépbe. Pergett a mag, repült a pelyva és por, villákkal hányták a kihulló szalmát házmagas kazalokba.

Zizi szédülten állt meg, egészen megzavarta az izgatott sürgés, - István elébe szaladt.

- Zsuzsika! Ide gyűjjék! - S vezette a lányt a gép elé.

Egy öreg paraszt kis vaslétrára állva benzinnel töltögette a csaholó masinát, csattogva szaladt a szíj, s torokkaparó porfelhőt csapva ömlött a pelyva, - kehülni fog kisasszonyka! - röhögött az egyik paraszt.

Zizi leült a mázsa mellé egy búzás zsákra, s érdeklődve nézte a pergő munkát. István fenn állt a gép tetején, s fürgén dobálta be a masina torkába a kibontott kévéket, amit a mellette álló parasztlány adogatott neki. Zizi a lányt is megnézte, nem tetszett neki, hogy oly bizalmasan beszélget az ő legényével. Végigmustrálta a lányt, kék mosóruháját belepte a gabonapor, poros volt a kenderszínű fakó haja is, sovány arcán kiálltak a pofacsontok, ínye is kiugrott, ha nevetett, pillátlan, savószín szeme csak nézésre volt jó, kacérkodni inkább a csípőjével szeretett, - csupa vaskos csont! - fitymálta Zizi, csak a melle formás. De mit is nézek rajta? Parasztcseléd, egyik olyan, mint a másik!

De azért mulatott magán: ni lám! Itt a riválisom! Parasztlány a riválisom!

A gép alól fiatal suhancok gereblyével kotorták az ocsút, egy öreg paraszt az egymásra tolt szitákat leste, váltogatta, ott zötyögtek a gép végén, rázkódva dobódtak fel a megakadt kavicsok. Odébb ökrösszekér állt, a bambán kérődző állatok nedves rózsaszín orrát ellepték a legyek.

Zizi köhécselve nézte őket, - a nagy zajban felhangzott egy-egy sikoltás s utána víg röhögés, - a legények munka közben csipkedték, püfölték a közelükbe került lányokat, ilyenkor mindegyik negédesen sikoltozott. Milyen jól mulatnak! - gondolta Zizi, s fölnézett Istvánra: lám ő is!

A legény erőszakosan kapkodott a lány dereka után, birkózott vele fönn a gép tetején, megcsípte a karját, s nagyot nevetve ütött rá a hátuljára.

- Jó mulatást István! - kiáltott föl Zizi bosszankodva s fölállt.

A legény bambán nézett le rá, de hirtelen megértette a helyzetet, s kezdett lekászálódni a gépről, hogy Zizi után menjen.

- No, most meg má emegy! - lármázott a parasztlány, - ilyen puccos dáma kell neki! Finom úri kisasszony! Szégyellheti magát! Parasztlegény után szalad! Hát most megálljunk a géppel! - rikácsolta.

A parasztok körbe állva röhögtek, - Zizi kigyúlt a szégyentől, sarkon fordult, s elsietett.

Zsuzsika! Zsuzsika! - kiáltozott István, - de a lány futva ment, vissza se nézett.

A falu szélén szembejöttek vele a hazatérő búcsúsok, asszony, gyerek nyakán rikító piros mézeskalácsból készült rózsafüzér. Lármázva, fecsegve mentek, mulatós ünnepi hangulatot hordva.

Zizi azt se tudta, hogy jutott haza. Kiszökött a kertbe, hogy ne kelljen Stanci nénivel szóba állnia, - dühösen dobta magát a fűre.

... piszok parasztok! Hát nem kikezdtek velem! Volt pofájuk, hogy hírbe hozzanak ilyen barom paraszttal, mert egyszer szóba álltam vele! Isten bizony a minisztérium szelíd birkacsorda ehhez a pletykafészekhez képest! S hogy járt a pofája annak a trampli cselédnek!

Aztán ellágyult: hát engem mindenki megcsal?

... még egy parasztlegény hűségét sem tudom megtartani?... hiába ereszkedtem le hozzá...

... ez is a maga fajtájához húz... én csak mulatság vagyok neki... hát erre születtem...

... pfuj!... egy ilyen trágyaszagú parasztra vagyok féltékeny!... nevetséges... bánom is én az ő repedtsarkú Marcsáját!... szórakozni akarok vele ebben a nyavalyás faluban... közönséges eszköz, amit előveszek, ha a kedvem tartja, aztán eldobom!... mit érdekel engem, mit csinál máskor... még csak az kellene, hogy féltékenységgel tüntessem ki...

... nem fogok haragot mutatni... hogy is ne!... hiszen ez is férfi és mindjárt magas lóra ülne... kedves leszek, de megkínzom a kutyát!...

Most már nyugodt volt, fölszedte napernyőjét a földről, s bement a házba.

- Hát te már itthon vagy? - csodálkozott a néni.

- Már egy órája kinn ülök a kertben!

Nagy halom Tolnai Világlapját hozott ki az iskolából, s nézegetni kezdte.

Gaby Deslys, a portugál király barátnője gyöngyös ruhában, Bleriot, az első repülőgép feltalálójának arcképe, aztán egy fénykép jótékony hölgyekkel, egy kép a Magyar Kerékpáros egyletek virágkorzójáról, - régi divatok és régi aktualitások lázát hirdette a sárgult papiros.

A lány egy novellát kezdett olvasni, démoni gonosz nő története volt, akit imádott a férje, imádott a szeretője, de ő szívtelenül megcsalta őket, - s még hozzá olyan törékeny, gyöngéd szőke kis nő volt, hogy mindenki sajnálta és mindenki megbocsátott neki.

... elég buta história, de az már igaz, hogy minél komiszabb egy nő, annál jobban bolondulnak utána...

Nyikorgott a kapu: István jött, - mir szaladt el Zsuzsika!

- Olyan nagy volt a por, hogy fuldokolni kezdtem tőle... gyorsan el kellet jönnöm...

A legény felderült: már azt hittem haragos.

- Ugyan miért? - Zizi gyöngéden, forrón nézett rá, vállát, derekát, ingatva, hogy testére feszült a ruha, - ha csak ez kell neked... riszálni én is tudok...

A legény lopva körülnézett, aztán körül fonta a lány derekát.

Zizi elzsibbadt, s lehunyt szemmel tűrte az ölelést.

*

... A nehizsig gyüjjön rád! mikó misz má' bereké'! Meghó ez a kecske ihen, má' a süvényt rági...

A parasztasszony hirtelen elhallgatott, s kibámult az útra: Zizi ment ott, fehér ruhában, kifeszített piros ernyővel, mellette István, kezében a tanítóasszony városias cekkerje.

- No ezek má' mindig együtt! - s vihogott, - egy fiatalabb menyecske is abbahagyta a kukoricafosztást, s odaszaladt a kapuhoz, - málén nézegették a furcsa párt.

Már alkonyodott, mikor kiértek a szőllőbe, őszibarackot meg körtét kellett szedni, Stancinéni be akarta főzni télire.

István felmászott a fára, s az ágra akasztott cekkerbe dobálta a hamvas gyümölcsöt, Zizi meg ráült egy halom kukoricakóróra, boglyas szőke fejét egy szilvafának támasztva, melynek sebes kérgéből vastagon csurgott a mézszinű gyanta.

A szőllőhegyről messzire lehetett látni, szántóföldek sík sávjai hullámoztak a vörösödő égboltig, az országút kanyarogva, messzirefutva nyújtózott a könnyű porban - idehallatszott a telegráfdrót kisérteties búgása - és sehol egy ember a széles láthatár alatt!

Sehol egy lélek, s ő egyedül itt ezzel a legénnyel... Zizi nyugtalan lett, inkább csak tudatalatti izgalommal, az idegek megfeszülnek és várnak, de nem tudják: félelem, vagy öröm közeledik-e?

István odaült melléje, fölhuzott térdekkel, hallgatagon tépdesve egy kukoricalevelet, - ő is érezte a pillanat súlyát.

Oldalról lesett Zizire, nagy fekete szemében vörösen táncolt az alkonyi fény.

Ráhajolt a lányra, odaszorítva fejét Zizi síma, hűvös karjához.

- Milyen jószagu a bőre Zsuzsikának!

Átfogta a derekát, kiváncsi kézzel szorongatva a karcsú, puha testet, - szeme föllángolt, heves izgalom lepte meg: milyen puha a dereka Zsuzsikának! - lihegte elragadottan, kemény karjával szorítva hátra a remegő, gyönge tagokat, - Zizi testében eszeveszetten száguldott a vér, feje hátracsuklott, - a föld húzta magához, édes kerítő illatokkal nehéz föld, - Zizi föl akart ugrani, de lába ólomnehéz volt, - most egyszerre iszonyatos rémület hasított át rajta! És őrjöngve, foggal és körömmel tépte a legényt, megrázkódva ugrott talpra, mint aki rossz álomból ébred. De István dühödten kapott utána, arca verejtékes volt, szemét vér futotta be, megvadultan birkózott a lánnyal, durván csavargatva öklöző kezét.

- Vad paraszt! - sikoltott őrjöngő haraggal, - a legény megtorpant, s eleresztette.

- Hát azt hiszi, hogy velem is úgy bánhat, mint a Marcsájával! Azt hiszi én is paraszt vagyok, akit taglóval kell a földreütni! Pfuj! szégyelje magát! Hát ezért jöttem ide magával! - Zizi toporzékolva kiabált, sápadtan, reszketve a dühtől.

A legény állt, némán, zavarodottan, szégyen és keserüség rágta, nehéz köd kavargott szegény fejében.

Zizi felkapta a cekkert s futva indult el az országúton, István utánaszaladt.

- Tessék ideanni a cekkert... igön nehéz...

Hallgatva mentek, aztán a legény csöndesen megszólalt:

- Ne tessék má haragudni Zsuzsika! Máskó' má' nem teszek ijet! Nem birtam a természetemme'...

- Nem haragszom István! - Zizi hangja váratlanul szelíd volt.

Most már vidámabban mentek, de hallgatagon.

Befordultak a szurdikba, az út közepén ponyvás cigányszekér állt, megrakódva, rongyosan, rikitón.

Amint észrevették őket, gyapjashajú, négerképű meztelen kis purdé futott eléjük, fekete kezét Zizi felé nyujtogatva: csak egy pár koronát!...

Kövér, öreg cigányasszony mászott le a szekérről, s szuszogva kacsázott eléjük, cifra, csipkés szoknyája csatakosan csüngött puffadt meztelen lábaira, - karpereces kezében ragacsos kártyapaklit szorongatott.

- Megjósolom á serencséjét kisassonykám! Levél jön! Jó hír! Sok piz! - énekelte.

- Hagyjon békét! - kiáltott a lány továbbmenve.

- Valaki gondol magára! Hossú élete les! Nyóc fija! Itt ezs a fekete sív halált jelent! Sok piz!

A boszorkány furcsa babonás hanglejtéssel énekelt, misztikus karmozdulatokkal, mint valami sötét, középkori bűvész, - Zizinek megborzongott a háta, izgatottan kiabált: menjen a fenébe!

Gyorsan mentek, de a cigányasszony dühöngve, gunyolódva kiáltott utánuk: parastlegény les a babája, kisassony!

Zizi bosszúsan kapta föl a fejét: ez is kezdi! Valamennyien megőrültek? Hát nem látják, hogy úrinő vagyok, s ez a paraszt itt a szolgám lehetne! - A rongy kis falu véleményével ugyan édes-keveset törődött, de gőgjét fölháborította, hogy merészelik róla feltételezni, amit tényleg megtett.

Már kiértek a szurdikból, tücskök cirpeltek az alkonyi mezőn, a falu alatt megcsillant a patak, s fölötte halvány-sárga koronggal előbujt a hold.

István rákezdte:

- Öreg má' idesanyám... fiatal asszon kellenik a házba...

Zizi nem felelt.

- Szüretig má' kiszabadulok a katonaságtu... meg vóna egy kis főd is.

A lány a cipőjét nézte, s kiváncsian hallgatott.

- Meg nyóc mázsa búza a kommencióbu... jó dóga vóna az asszonnak...

- Tehen meg két lu... disznyót is fogunk őni karácsonyku...

- Hát aszondom, jó dóga vóna...

- Annyi csinos lány van itt a faluban! miért nem nősül meg? - de Zizi nem nézett föl.

- Iszen azt akarok!

- Talán már választott is valakit?

- Hát persze hogy választottam!

- No lám! és hogy hívják azt a boldog lányt?

- Ippeg úgy mint magát! - vágta ki ragyogva a legény.

- Mint engem? - Zizi odafordította szelíden sugárzó arcát:

- Hát engem választott István!

István átváltotta a cekkert a másik kezébe, s kisujját boldog bizalmassággal akasztotta a lány ujjaiba:

- Hát persze hogy magát!

Zizi mulatott: no lám, parasztlegény kérőm van! - Vidámsága felpezsdült, kacagni szeretett volna, de valami furcsa meghatottság érzékenyítette, - óh a nők mindig kitüntetésnek érzik, ha feleségül kérik őket! Akárki! Ha nevetséges is az egész, ha fel is háborodnak rajta, - feleségül akar egy egész életre! s szívük ellágyul tőle.

- De hát én nem tudok dolgozni István!

- Nem is kő. Idesanyám maj' mindent evigez. Zsuzsika csak főz. Meg gondot tart az aprómarhára. Meg segít behordanyi kukoricakórót a tehennek. Semmi a!

- És hát hol laknánk? - kíváncsiskodott a lány.

- Hát az első házba. Idesanyám meg elaknék a kisházba. Jó dóga lenne.

Seregélyek szálltak nagy csapatban a szürkülő égen. Már jön az ősz! ez megint elérzékenyítette.

...Istenem! asszony lehetne... anya lehetne... derék, becsületes férfi védelmezné... erős, szerelmes, fiatal férfi...

... milyen nyugalom! - a szive is lassabban vert oly mélyen érezte a drága szót: nyugalom!

... nem kellene többé hazudni... csalni... undorodva szeretni - és fölmerült előtte az államtitkár öreg, püffedt arca, a visszataszítóan öntelt arc, - mint egy végelgyengülő bika! - megrázkódott.

... nem érne több megalázás... nem kellene többé kilépnem az ajtón, ha a törvényes feleség belép... nem remegnék a holnaptól... iszonyatos bizonytalanságban... óh szennyes élet!...

... feleségnek születtem!... anyának!... becsületes tiszta életre... - feljajdult: gyermekeim lehetnének! és viszkető könnyek szorították össze a torkát.

De fölrázta magát, cinikusan, könnyedén:

... most itt a nagy válaszút!... tőlem függ... lehetnék tisztességes parasztasszony, vagy... lehetnék kokott!

Összerázkódott a szótól: nem! nem! és fölmerült a délibáb: államtitkárné lehetek! már ajkán remegett a sírás.

... Óh, milyen szerencsétlen vagyok!

István nem mert többet szólni, leste a lányt, de semmit sem tudott leolvasni arcáról.

Már itt voltak a faluban, már itt a ház előtt.

- No adja ide a cekkert István!

- Hát semmit sem szól nekem Zsuzsika! - ütődött meg a legény.

- Majd holnap... most nagyon fáj a fejem.

Vacsoráját hallgatagon villázta, egyszerre viziószerűen látta magát babos kék kartonruhában, menyecskésen bekötött fejjel, amint levest mer az urának a cserépedénnyel teleakgatott falusi konyhában. S körül pufók, szőke kis gyerekek...

*

Másnap levelet kapott Károlytól: "Édes Szívem! Úgy látszik már nem tudok elkerülni Hozzátok! Éjjel-nappal dolgozom, életbevágóan fontos minden perc, őrhelyemről lehetetlen távoznom. De Te még maradhatsz szeptemberig, csak pihend ki magad! - Jobb is ha nem vagy itt ezekben az izgatott napokban. Mulass jól! Stancival együtt csókol: Károly."

- Néni! Azt írja, hogy már nem jöhet el!

- Jaj Istenem! Hát igazán nem jöhet?

- Azt írja, sok a dolga. Ezt előbb is megmondhatta volna!

Bosszúsan dobta félre a levelet, - Stanci néni szegény kétségbe volt esve, kereste a pápaszemét, s nyúlt a levél után: hadd lássa, igaz-e, hogy nem jön el!

Pedig ő úgy szerette volna látni kettőjüket együtt!... s megkérdezni a méltóságos fivért, hogy is lesz?... Nem jön el! Pedig mát tíz éve nem látta!... Nem is leveleznek a sógornővel való összeveszés óta... Nem törődik már az semmit szegény öreg testvérével!

Nagy sokára szipogva szólalt meg:

- Vissza kellene hozni a függönyt... meg a dunsztos üveget... meg hogy adják vissza a zsuppot... és hogy nem kell már a szoba...

- Majd átmegyek érte - és Zizi indult.

Csöre néni szecskát vágott az udvaron. A pitvarban nagy halomban állt a fosztani való kukorica, meg hüvelyezni való száraz bab.

- Jó napot nénike! - Az öregasszony alig fordult meg, rosszkedvűen motozott tovább.

- Nem jön meg a vendégünk. Így hát a szoba sem kell.

- Gondútam.

- Elviszem a függönyt, - szólt a lány, s bement a szobába, hogy leszedje. A hervadt virágokat is kivette a dunsztosüvegből, s a pállott békanyálas vizet kiloccsantotta az ablakon.

Egy légy zümmögött a szobában, Zizi csöndes szomorúságot érzett.

... jobb is, hogy nem jön el!...

kinézett a konyhába: itt főznék az uramnak! S megint látta magát szoros pruszlikban, bő, babos ruhában.

Kiment az udvarra, Csöre néni guggolva aprította a tehénrépát egy nagy csöbörbe.

- Mit csinál nénike? - szólt hozzá barátságosan.

- Micsinánék! Dógozok. Szegin asszonnak mindig dógoznyi kő! - s mogorván vagdalta a répát.

- Mi baja van néni? - Zizi nem értette, mi történt evvel a mindig szolgálatkész, alázatos banyával.

- Hát csak az a bajom, hogy az Estvány mit rostokol örököst a kisasszonkáná! Parasztlegin! Nem illik a magáhó! Hát minek csalogatni!

- Talán megbolondult? Dugja üveg alá a fiát, ha félti! - S Zizi dühösen sarkon fordult.

... Hát már az egész falu összefog ellene! Komolyan hiszik, hogy itt maradna köztük?... mindenütt védekeznek! - gondolta leverten.

Délben vizet húzott a kerekes kútnál, István oda lopakodott a sövényhez.

- Zsuzsika! Van még öt ezüstkalány is! Meg ezüstforintosok, megnéztem a láda fiába. És vászon. Meg három selyemkeszkenyő. Tollu is van a padláson...

Zizi nevetett: ha én ilyen gazdag volnék!

- Hát lehet!

- Nem lehet bizony! Verje ki a fejéből ezt a csacsiságot. Vegyen el egy derék parasztlányt, avval boldog lesz!

- Hát azt mondom, lehetek én csendőr is! Igen hívtak a csendőriskolába. Kitanulom, aztán egy rangba leszek magáva!

A lány elmosolyodott: kedves ez a legény! Isten bizony sajnálni fogom, ha elmegyek!

Stanci néni csoszogása hallatszott, István közömbös arcot vágva ellépdelt a sövénytől.

Este is beállított, lesve rá, hogy négyszemközt kapja a lányt, de Zizi nem mozdult a néni mellől, így hát el-elmondogatta véleményét az időről, aztán nagy búsan hazaballagott.

Már meggyújtották a lámpát, mikor Zizi címére két expresszlevelet hoztak, egyik Károlytól jött, a másik Klárától. Zizi ijedten bontotta ki a férfi levelét.

"Kedves Zizi! Csak pár sort írhatok, mert reggeltől estig, - érthető okokból, - minden órám el van foglalva. A lapokból biztosan már értesültél a dolgokról, ha nem, Klára majd részletesebben megírja, miért. Ne bántson a dolog, talán mindkettőnk érdekében jobb is így.

Arra kérlek most, hogy azonnal utazz haza, - az elnöki osztály vezetője, ugyan ígéretet tett, hogy nem lesz kellemetlenséged, mégis a szabadságod kissé már túl hosszura nyúlt, s nem volna jó, ha az állásodat veszélyeztetnéd.

Tehát jöjj azonnal! Mindkettőtöket csókol Károly!"

... Mi ez? Megőrült? Az állása veszélyben van? - értelmetlenül bámult a papirosra. Persze lapokat nem olvasott, ugyan ki olvas újságot Kövesréten? S ez az érthetetlen, vészjósló levél úgy csapott le rá, mint a villám.

Kibontotta Klára levelét, sűrű gépírásos oldalak: Kedvesem! Nagyon rossz kedvem van, szegény sógorom nagyon beteg, alig lézeng szegény, minden nap meghalhat. Képzelheted, a néném hogy oda van, s milyen szomorú a házunk! - Nem akartam ezekkel a bajokkal kezdeni, de hát a többivel csak lassan rukkolok ki, - hátra van még a fekete leves! Az öreg bebukott! Tudod, már el voltam készülve, de mikor szombaton mondta, hogy talán itt sem lel Zizi, mire megjön, úgy éreztem, hogy megáll bennem az élet. Jaj Zizikém, bár szokatlanul üres a ház nélküled, mégis szívemből örülök, hogy nem vagy itt, mert valósággal olyan körülöttem, mintha halottasházban volnék. Állandóan várom, hogy ki jön, s mit mond, hallgat mindenki, de olyan sejtelmesen, némelyik gúnyosan, kárörvendve, le nem írhatom, miket érzek! Amit hallok, majd személyesen mondom el, leírni nem lehetne, nincs energiám hozzá. Ismered Mátét, milyen kicsinyes, nívótlan, most látnád csak igazán, ez az egyetlen, aki egészen nyíltan örvend. A miniszter iszonyú dühös az öregre, mert alighanem neki is le kell mondani a botrány miatt, minden folyosón, szobában iszonyúan szidják szegényt, a lapok is tele vannak, panamáról beszélnek, meg visszaélésről, fegyelmiről., s Isten tudja, mi mindent. Hozzá még Ivánfyné is bejött a múltkor és rémes botrányt csinált az elnökiben, azt mondta, Te vagy mindennek az oka. Neked kellett az a sok pénz. (Eddig írtam tegnap.) Ma már szerda van, itt oly leplezett, s leplezetlen a hangulat. Össze vissza írok. Tegnapra besürgönyözték a szabadságon levő osztálybelieket, hogy búcsúzik a gazdánk, de egész érthetetlenül nem jött, semmi életjelt sem ad, szinte biztosra veszem, hogy odautazott Hozzád. Nem is tudok írni, mert úgy érzem, hogy ott van, s azt sem tudom, hogy helyes-e, hogy elrontom a nyaralásodat ezzel a levéllel, holott talán ő másként tervezi és látja a dolgokat. - Itt már azt is tudják, hogy Téged a kiadóba tesznek, engem talán megtűrnek egyelőre itt, de ezt sem hiszem, mert még Szalay is, aki pedig mindig kitüntetett a munkaadásával, most szokatlanul gúnyos hangon beszél velem. Szóval fiam lelkem Zizikém, nekünk itt már nem sok vizet hagynak majd zavarni! (Csütörtök) Ma jött egy leveled, de itt kell tartanom a fiókomban, mert már biztosra veszem, hogy nem jön be az öreg, s majd csak te rendelkezhetsz felette. Itt várja az öreget egy hivatalos levél is, talán fontos volna neki, de nem is érdeklődik, se nem jön, se nem üzen, szóval még csak rontja a hangulatot, mely úgyis ellene lobog. Már most hogy dicső szabadságomat kiélvezhetem-e minisztérium számlájára, nem tudom! Lehet, hogy még kimarnak előbb, s akkor hiába vártam úgy a szeptembert, de hát csak ennyi bajod lenne Neked is Zizikém! Olyan árván élek, nem is mondhatom, tudod, most helyetted is töprengek, magam helyett is, meg az öreg helyett is, - szép foglalkozás, mi? Ma reggel, ahogy bejöttem, egyenesen Szalay szobájába dirigáltak, s én jajszó nélkül álltam ki operációmat s még sok egyebet! Majd hogy hangosan el nem sírtam magam, tudod olyan volt, mintha meghalt volna valami közelállóm s most minden épp annak az akarata ellen történik. Mindenesetre nagyon kérlek, írj vagy jöjj azonnal, mert én már szinte nyugtalan vagyok az öreg miatt, hogy mi van vele! Isten veled, szeretettel ölellek és spórolj, most már én is mondom, mert ki tudja, hogy leszünk a télen! Csókollak és sajnálom, hogy ilyen hírekkel szomorítlak.

A rémülettől percekig elbámulva, megdermedve ült. - Istenem! gomolygott lelkén a köd. - Istenem!... hát mi ez?... álmodok... - s nézte az asztali lámpa zöld ernyőjét, nézte a szentképeket, ajkát harapta: álmodok!... valami tévedés... másnak szól a levél... Istenem... Klára csak tréfál... ez nem lehet... Károly megbukott... nem lehet...

- Jaj! - sikoltott rémülten, s felugrott Stanci néni ijedten futott be a konyhába, ahol a vacsoraedényt mosogatta.

- Néni! - rebegte, de lábai összecsuklottak, lerogyott egy székre, rémült szemekkel nézve maga körül.

- Szűz Máriám! Te lány, hát mi baj az Istenért!

- Néni, ugye... Jaj! El kell utaznom! Most rögtön haza kell utaznom!

- Jaj Istenkém, teremtő Anyám, hát meghalt?

Zizi értelmetlenül bámult maga elé, a néni megrázta: hát szólj! meghalt?

- Meghalt? A lány megrázkódott, - nem, nem halt meg... kidobták... megbukott...

- Na! Hát akkor máshova megy! Istenkém, de megijesztettél!

... bukott ember!... mászott elő egy csúnya, varangyos szó, - panama... fegyelmi...

Feljajdult: néni! És remegve bujt hozzá, görcsösen rázkódva, könny nélkül.

- Várj csak lelkem, hozok egy hideg borogatást a fejedre...

- Nem! Nem kell! Néni, azonnal haza kell utaznom!

- De hát Istenem, hova beszélsz! Kilenc óra, s a vonat csak hajnalban megy!

- Hát akkor hajnalban megyek!

- Zizikém, de ha tényleg el akarsz utazni, akkor most kocsiért kell nézni!

- Igen néni, hozzon hamar kocsit!

- No hiszen nem olyan sürgős, csak szólni kell, hogy reggel álljon ide. Hát szaladok s Slézingerhez, avval voltunk érted is, mikor jöttél.

- Igen és a kofferem...

- Majd én bepakolok neked, csak hagyjad! Hát szaladok. Vigyázz a lámpára! És - talán feküdj le lelkem! Olyan gyöngén vagy!...

Zizi engedelmesen dűlt rá az ágyra, egyedül maradt.

... talán még minden rendbe jön... ki fogják marni... mindenkinek parancsolt!... Jaj!

... a kiadóba... piszokba... lenn a pincében... iszonyat!

... hogy hazudott egy vasat se fogadott el tőle soha!... nem szégyelli magát... hájas bestia!...

... nem is igaz... nem panamázott... azt nem tette... hazudnak!...

... kimarnak... mindenki gyűlöl!... mind röhög rajtam!...

Fejében pattanásig feszültek az erek, még most is remegett.

... most omlik össze az életem!... szavalta belül egy hang, tragikusan, hamis pátosszal. Észrevette, - hamis pátosz - morzsolta értelmetlenül a szót.

Stanci néni sopánkodva jött vissza: nem akarja ideadni a kocsit! Biztos kevesli, amit a múltkor adtam neki... azt mondja, eltört a kerék.

- Hát akkor gyalog megyek! Mindenképpen el kell mennem!

Óh, Istenem, mit beszélsz! Hiszen kocsival is megvan jó félóra út.

- De hát nincs más kocsi a faluban? Akármilyen! Parasztszekér is jó.

- Nohát az van. Van a Csöre néniéknek is. Csakhogy rossz ám azon menni.

- Mit bánom én azt! Négykézláb is elmásznék! - a szeméből lassan megindult a könny.

- Csakhogy azok már biztos lefeküdtek. No nem baj, azért átmegyek... aludj egy kicsit lelkem!...

Az udvar kékes holdfényben állt, a sövény s az árva eperfa úszott a híg, hideg fényben. Kutyák ugattak messziről, a falu már aludt, kísérteties csöndben.

Csöre néni kapuja nem volt bezárva, csak a riglit kellett eltolni, - a ház sötét és magányos, a néni habozva állt meg.

De most hangok szűrődtek hozzá az udvar végéből, s látta, hogy az istállóból fény ömlik ki, - sietve tartott arra.

Csöre néni hangos jajveszékeléssel járt föl alá az istálló előtt, kezében rózsafüzér, s a holdfényben meglátszott, hogy a szeme ki van sírva.

- No Istenem, hát maguknál meg mi baj?

A banya hangosan nyögött, görcsösen pörgetve az olvasót - jaj, kedves jó kisasszonykám!...

- Beszéljen már no!

- Ellik a tehén... jaj Istenem!... igen nehéz ellése van... és ha meghal!... irgalmas Szűzmárjám!...

- No, no! Hát majd csak jó lesz minden! - a szegény kisasszony egészen beleélte már magát, hogy mindenütt szenvedést lát, nem is nagyon kutatta, ki mennyire alapos okkal gyötrődik, - magányos öreg szívéből önként buzgott a részvét és vigasztaló szó.

- Majd meglátja, hogy minden jó lesz...

Benn az istállóban pislogó kocsilámpa égett, István egy szomszéd legénnyel sürgölődött a szuszogó, vajúdó állat körül, mely oldalára dűlve nyúlt el a szalmán. A legények kötelet csavartak a borjú lábára, s ketten húzták, hogy siettessék az eseményt.

Stanci néni be-be nézett, topogott, nem igen mert előhozakodni kérésével ebben a felfordulásban. Sietni szeretett volna, - hátha rosszul lett a szegény lány! Istenem, mennyi baj!

- No! Megvan! - ordított István - phű de nehéz volt!

Csöre beszaladt, izgatottan tapogatta a tehenet, a legények a kúthoz mentek vízért, kimosták a kis nyálkás borjú száját, nedves bőrét korpával és sóval dörzsölték be.

A megkönnyebbült tehén remegő inakkal, hasa alá húzott patával bánatosan, gyöngéden nyalogatta újszülöttjét, szeretettel bőgve egyet-egyet.

- Csöre lelkem, - kezdte most Stanci néni, - nem vihetné ki István reggel a kishúgomat szekérrel az állomáshoz?

- Hát elmegy? - az öregasszony sunyi arccal, pislogva nézett a kisasszonyra, - hát hiszen viheti, hanem szekérrel? Mért nem a zsidó fiákerjével megy?

- Eltört a kerék, hát avval nem lehet...

- De összerázni ám a gerincét... nem fédörös kocsi az.

István odalépett hozzájuk: ki akar a szekérrel menni?

Csöre gonosz örvendezéssel felelt: a pesti kisasszon!

István megtorpant: Zsuzsika? Hát miért akar elmenni!

A nénit bosszantotta a "Zsuzsika", hidegen felelt:

- A húgomnak sürgősen haza kell utazni reggel. Expressz levelet kapott!

- Átmenek és megkírdem! - ugrott a legény.

A néni komolyan bosszús lett: no majd megkérdheted reggel, ha kiviszed a kocsival az állomásra! Most már lefeküdt. Szóval négy órakor legyen a ház előtt a szekér! - s indult.

- Ott lösz, ott lösz! - kiáltott utána Csöre.

A legény szélütött bambán állt a csurgó holdfényben, szíve elnehezedett.

Zizi aludt a vetetlen ágyon, lecsüngő karral, ruhástól, - arcát könnyek csíkozták nedvesre.

A néni megállt előtte: csak hagy aludjon! Ha levetkőztetem, még felébred szegény!

S halkan szekrényből, fiókból összeszedegette Zizi holmiját, szép gondosan rakva mindent a kofferbe, a speizban talált még egy kis maradék töpörtyűs pogácsát, azt is beletette.

István keveset aludt az éjjel: miért megy el! - forgatta az egyetlen kérdést fejében, de ehhez semmit sem tudott hozzátenni, nehezen, felbonthatatlanul nyomta gyönge agyát. Terveket kovácsolt: hátha lekéseti a vonatról? De ez nem tetszett neki, nem is merte, - hát egyszerűen nem megy! De akkor elviszi más, s még csak nem is beszélhet vele! Körbefutó gondolatai visszatértek az első csökönyös kérdéshez: miért megy el?

Csípős, üde reggel volt, mikor kihajtott a szekérrel a kapun, a nap kelő korongja gyöngyös ködfüggöny mögött piroslott, a hajnal könnyű rózsaszín fénnyel ömlött el a falun - kakas kukorékolt, ember, állat ébredezett halk neszezéssel, a fákon felcsicsergett egy-egy álmos madár.

Bement a házba, a konyhában voltak. Zizi sötét porköpenyben, kicsi hosszú fátyolos kalapban, egy csésze tejet ivott, s ahogy felnézett a legényre, szenvedőnek látszott.

- Először a táskákat vidd ki! - szólt a néni, a legény szólni se tudott, engedelmesen markolta meg a két koffert.

Megint visszajött, beszélni akart, lebeszélni a lányt, de a nők siettek, senki sem törődött vele. Zizi ölelgette a nénit, sírtak mid a ketten.

- No menjünk! - szólt most a lány, s kilépett az ajtón. Még egyszer visszanézett a házra, a kedves leanderes tornácra, - az ajtónál ott feküdt a kutya, s kificamodott lábakkal vakarta bolháit, - ez a kép volt az utolsó, amit elvitt innen. A kapuban sietve még egyszer megölelte a nénit, s gyorsan lépett a szekérhez, kicsit tájékozatlanul állt meg, aztán felkapaszkodott a kerékre, s leült a deszkán, mely a kocsi elején volt keresztbe fektetve, István gyöngédségéből vastag, szürke pokróc volt ráterítve.

Felharsant a kondás kürtje, türelmetlen, hívogató, éles trombitálás - tehénbőgés felelt rá, s megcsendültek a kolompok.

István is felmászott a bakra s a szekér nagy gyihózással, zötyögve, rázkódva, fantasztikus porfelhőt csapva megindult, - Isten veled! - sírt utánuk a néni és meglobogtatta könnyes zsebkendőjét.

Már kiértek a faluból, átkocogtak a patak rozoga kis hídján, a szekér fülsiketítően csörömpölt.

A legény marokkal tépte a feszülő gyeplőt, oldalról lesve a lányt: hát mir megy e? - tört ki fájdalmasan.

- Muszáj, István.

- Nem muszáj az, hiszen én...

- Nem érti ezt maga!... bajok vannak otthon...

- De visszajön?

- Nem... nem tudom... - óh, milyen messze volt most lelkének tragédiájától ez a szegény, érzelmes paraszt! Mintha sose csókolta volna meg, mintha sose nézett volna rá vágyakozva, - ostoba gyerekes ügy! A semminél is kevesebbre törpült érzelmeiben életének komoly, nagy baja mellett, - ahogy itt ült vele, alig érezte többnek, mint akármelyik idegen parasztkocsist, közömbös eszközt, mely a vasúthoz viszi, a vasúthoz! Ahova minden idegszála húzta, gondolatai elébe vágtak a szekérnek, elébe a vonatnak, - a jelent nem is érezte.

- Az Isten verje meg azt az ekpreszlevelet! - Aztán egyikük sem szólt, a lovak elnyúlt inakkal szaladtak a szekér zötyögve, tántorogva, csörömpölve rángatta őket.

Végtelen mezők, krumpliföldek, erdők, - végre föltűnt az állomás sárga házikója: szent Isten! Csak nem ment el a vonat! István meghúzta a gyeplőt, nagyot csapott az ostorral, a szekér nagyokat nyekkenve, csikorogva végre odaért, s még meg sem állt, Zizi már leugrott, s izgatottan futott az állomásépületen keresztül ki a pályára.

Várakozó utasok álltak ott, parasztok nagy kosarakkal, vadászruhás fél-urak. Zizi már megváltotta a jegyét, mikor István jött a két kofferrel, lerakta őket a sínek mellé.

Szíve összeszorult, szólni akart, könyörögni, hogy maradjon, de a lány izgatottan futkosott fel és alá, azután fáradtan ült le a kofferre, - de most odaült melléjük egy vasutas tiszt, s Istvánt megzavarta a sok csillogó aranysujtás. Aztán meg folyton ki kellett lesni az országútra, ahol a lovait hagyta, az állatok nyugtalankodtak, s rángatták a szekeret, meg hátha elhajtja őket valaki?

Most éles csengőütések hallatszottak, kettő, három egymásután: jelzik a vonatot! Most szólni fog! - de már hallatszott a vonat lihegése, prüszkölve, pöfögve, sebes zakatolással már be is robogott, iszonyú fekete állat! - Zsuzsika! - kiáltott a legény, de a lány idegesen nyúlt a kofferért, sebtiben nyújtva a kezét: Isten vele István! S már ugrott fel a fekete vaslépcsőkre, s eltűnt benn a lefüggönyözött kupéban.

- A táska! Kiáltott István, de a kalauz kikapta kezéből, trombitált, s a vonat nagy szelet csapva elpöfögött.

Végre utazik! A sebesség, ami suhanva vitte mezőn, falun, erdőn keresztül, kicsit megnyugtatta idegeit. A sarokban ült le az ablakhoz, s nézte a sebesen repülő tájat, amit kétfelé szelt a vonat.

A kalauz jött: lenn tetszett hagyni a táskát! - ijedten kapott utána, a borravalóért nyúlt.

Aztán megint egyedül maradt, fáradtan gubbasztva a sarokban, fejét ráhajtotta a plüsskarfára.

... jó volna imádkozni... ha valaki gyöngéden átkarolná...

... nem is megy be a minisztériumba... csak megalázás volna... úgysem tűrik meg... a kiadóba... inkább meghal...

... szegény Ivánfy... biztosan külvárosi kocsmákban bujkál... semmit sem várhat tőle...

... majd kilincselni fog zugügyvédeknél... tőzsdebizományosok piszkos kis irodáiban... feslett lányokkal együtt... s éhbérért nyilalló derékkal fog naphosszat robotolni...

... kopottan fog járni... ferdesarkú cipőben... s majd lassan megöregszik...

Könnyei hangtalanul ömlöttek, s a vonat vitte őt, vitte a nyugtalan, gonosz, vészjósló város felé...

István egy darabig utána bámult a vonatnak, aztán kiment a lovaihoz, s lassan, elgondolkozva hajtani kezdett, ámbár semmit sem gondolt, oly hirtelen jött minden, s úgy meg volt zavarva. Csak ült a bakon, érzéketlen - bután, figyelte az út zökkenő kanyarodóit, - aztán hirtelen vállába hasított az ijedtség s a torkán át éles fájdalommal futott a gyomrába: elment!

Falubeliek jöttek szemközt, s rákiáltottak: hol voltál István? Elfelejtett felelni, csörömpölve vágtatott tovább, belesüppedve kábult fájdalmába.

Zavaros gondolataiba hirtelen világosság szökött: írni fog neki! S otthon, amint bekötötte lovait az istállóba, mindjárt az első házba ment, galambokkal díszített szép, lila levélpapírt vett elő ládájából, pennát, s vörös tintát az ablakdeszkáról - s nekibuzdulva, nagy gonddal írni kezdett:

"Méjen tisztelt kisaszon!

mielőt levelem tartalmát elolvasná, bocsánatót kérek ha zavarom ha feltartom Dolgaitol

Kedves ZSUZSIKA! Ojan nyukhatatlan vagyok amijota az álomásrol visszajöttem egy kézi Táska lent maradt a kalauz leugrot érte és fölvite a vonatba tehát ezen bánkódóm ha a Zsuzsikájé volte vagy nem Én nem tehetem semit mer máravonat elindul adig nem lesz nyugovásóm még válszt nem kapok, én mindig aszt hiszem hogy Zsuzsika nem volt meg elégetve a hejzeteme, vagyis a rangoma de most már hála Istennek utol érem a Ranga' mer nemsoká a.m. királi csendőr óskólába vagyok! Tudaatom én Hála Istenek egéséges vagyok amit a tiszta szivemből és a Jo Istentől viszont kivánok szómóru napjaim telnek és Igazán nem túdom el képzelni hogy mi lehet azoka hogy ement tesék elképzelni az én nyukhatatlanságóm mily iszonyu Gyötrelem

KEDVES ZSUZSIKA! Nékem valami nagy szeget ütöt fejembe? Mer amikó itecet leni és jöni akart egy úr pestről ha talán migyár nem tecik tuni hogy kiaz tesék egy kicsit gondoly kózni és maj eszében jut ki az nagyon féltékeny vagyok mer ha valami komojab hirt halanék fegyveresen Pestre Jövök és életének és életemnek ideét Bezárom tehát kérem etől ovakogyon és fizese ki mer ha nem a kór maj én kifizetem bezárom soraim

sirok sirok sirok sirok
segitség segitség segitség
mer el veszek

ISTEN VELE!

Isten álgya!

FOGAGYA ÜDVÖZLETEM

Harmat se báncsa

Három alma meg egy fél
ez a levél válszt kér Irjón

cim Dudás István Köves Rét
Isten vele Irjon Irjon Irjon
Irjon Irjon PÁ PÁ pá