Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám

Telekes Béla: Idill

Ma este, hogy hazatértem
a mindennapi robotból,
már kertünk kis kapujában
rejtelmes csók fogadott.
Gyere gyorsan, apám, gyere, várunk"...
S már tudtam, mily titok szól
legkisebb angyalom ajkán...
S szabadulva ezernyi gondtól
karomra kaptam az édest -
óh, mindjárt vall nagyot!
S cakugyan már súgta: Holnap -
lesz születésnapod...
Gyere csak be szobádba gyorsan!
Meglásd, kik várnak ott!"

Hittem: tesvérei s anyjok. -
de mind künn vártak a kertben.
És - csók s éltessen Isten...
És mind a szobámba von:
"Gyere, csak gyere!" S ott, hol egykor
nagy, csodajövőbe merengtem,
im május elejének
virágaival díszitetten
két megfakult kis arckép
áll íróasztalomon...
Holt édesanyám, holt édesapám néz, -
úgy néz, rám fiatalon...
"Ők várnak, lásd, akik akkor"...
suttogja kis angyalom.

"Holnap lesz ötven éve,
hogy téged először öleltek!
Örülsz, ugy-e, hogy idetettem
az akkori képüket én"...
S ő s öt tesvére meg anyjok
ahogy ím becézve ölel meg,
mily érzés!... Mintha im újra
gyermek volnék, kicsi gyermek...
s még csüggnék hajdani ajkak
rég kihült csókja hevén...
s félszáz év százezer álma,
minden, sokezernyi remény
mintha csupa üdvöt igérve
még csak most szállna elém!

És élők s holtak egy-édes,
eggyé simuló ölelésén
már egy a közel s a távol,
már egy a magas s a mély...
s imént még újra gyermek,
már mintha holtan igézném
unokáim unokáinak álmát...
Bölcsőn, síron egy a mesés fény,
ragyogóbb valamennyi csillag
hunyó tüzű fényeinél...
S míg kis Malám szava cseng-zeng:
"Apám, sokáig élj!"...
már szállok a végtelen álmon,
hol minden, mindig él.