Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Kosztolányi Dezső: O. E.

Így rövidíti nevét ő, ki szereti a jelképeket és tömörséget.

*

Budapesten mindössze pár hónapja lehettem, tizenkilenc éves voltam s egy ódon, ferencvárosi bérházban laktam, hol csak a házmester ismert. Vidéki újságokba irogattam verseket, ritkán. Egy reggel a postás levelet hozott, melyben O. E. megkért, keressem fel őt délután ötkor, a Bristol kávéházban. Vajon honnan tudta meg lakáscímem, a ház, emelet és ajtó pontos számát?

Sohase láttam őt addig. A kávéházban sok száz ember között ült fekete márvány asztalnál, fekete haja volt, fekete szeme, fekete kávé állt előtte s szokása szerint fekete süteményt is hozott magával, melynek ízét a fekete mák adja meg, a fekete fűszer, melyet csak finom ínyek kedvelnek. Biztosan feléje indultam. Vajon honnan tudtam meg, hogy ő az?

*

Ezen a délutánon kikérdezett, mint vádlottat az ügyész, mint pap a gyónót, mint fiút az apa s aztán a Figyelő-ben, mely a Nyugat előfutára, megjelent három szonettem, a Fasti, a karácsonyról, húsvétról és pünkösdről.

A találkozás óta minden napos kapcsolatban vagyok vele. Akkor is, ha hónapokig nem látom. Úgy, mint mindenki, ki teremtő, nevelő, irányító egyénisége közelébe jutott, s buzdító figyelmet, elutasító szigort kapott tőle, évekig-meleg, serkentő örömet, évekig-sajgó, hasznos fájdalmat. Mindig-ható, mindenütt-jelenlévő erkölcsi erő. Gyakran rá kell gondolni, érezni magas követelményeit, melyeket akaratával belénk edzett s végleg magunkban, ma és holnap, mennyiben feleltünk meg nekik.

Ő van.

*

Láthatatlanul minden író háta mögött áll, mikor írnak. És mikor nem írnak, akkor az arcát látják, homlokát, szemét, melyben kemény szeretet csillog.

*

Irodalmunknak eddig két nevezetes kritikusa volt.

Az egyik a nyájas: Kazinczy Ferenc, ki levelet intézett minden múzsafihoz, minden istenfihez, ki magyar betűket rótt s kegyesen, atyaian serkentette őket írásra. Ő csupa termékeny szeretet.

A másik a szigorú: Gyulai Pál, ki könyörtelen igazmondásával szembe szállt az igazságért s igényességre nevelte a legnagyobbakat is. Ő csupa termékeny harag.

E két kritikus különös vegyüléke Osvát Ernő. Ő csupa termékeny szeretet és csupa termékeny harag.

*

Lelkiismeret, eleven lelkiismerete az irodalomnak, ki közöttünk jár. A lelkiismeret virraszt.

Éjszaka fölriad ágyából, mint költő, ki verset ír, asztalához megy s újra, másodszor, vagy ötödször elolvassa egy ismeretlen író művét és ebben a mámoros, éji ihletben, mely tele van értelmi lázzal, helyesbíti ítéletét, megleli azt, ami fontos, hogy reggel maga és mások előtt határozottan tudjon beszélni.

Áldott, álmatlan szellem, a mi lelkiismeret furdalásunk.

Íróink nyugodtan alhatnak.

*

Hány ezer módon tudja elmondani ezt: jó és ezt: rossz, mindig pontosan értékelve, egy szemvillanással erősítve, egy mozdulattal enyhítve, amit közöl, a legnemesebb értelemben színészien, s ezer árnyalat között megtalálva az egyetlent, mely helyes és igazságos, a vox humana melegével.

*

Csak az ösztönt becsüli, a sugallatot, azt az erőt, melytől a mag csirázni, a fa lombosodni kezd és ő, ki mindent tud, tanácsot nem mer adni senkinek, a legtudatlanabbnak sem.

*

Ítéleteiben szófukar, akár kedvezőek, akár kedvezőtlenek. Nincs kritikus, ki olyan kevéssé bízik a szavakban, mit ő, ki annyira ismeri értéküket, tudja, milyen keveset fejeznek ki akkor, mikor a végtelent bolygató művészi alkotásra vonatkoztatják. Gondolat és tett, kritika és élet egy nála. Ezt az elvont művészetet szinte érzékien gyakorolja. Elméletekkel szemben bizalmatlan. De hogyha olvas, vagy hallgat egy művet, mindig, éber figyelme fölrezzen épp annál a mondatnál, melyet írás közben - magunk sem tudjuk miért - tökéletes markolásnak éreztünk és biztos, orvosi keze rátapint a hibára, mely írás közben pillanatra felötlött szemünk előtt, de aztán igyekeztünk elfelejteni s azt hittük, hogy hosszú, fáradságos munka után el is tüntettük, a jelzők arany-lombjaival és a szóképek gyümölcs koszorúival. Hogy tud kiemelni egy szót, a rosszak közül a jót, a jók közül a legjobbat.

*

És amint egy szót kiemel, a rosszak közül a jót, a jók közül a legjobbat, úgy emel ki egy embert is, a rosszak közül a jót, a jók közül a legjobbat.

*

Az ő mivoltát, kinek műveltsége latin, egy latin ige jellemzi: diligere, mely ősi valójában azt jelenthette kiszedni valahonnan valamit, elválasztani, megkülönböztetni, magasba emelni, de az élő nyelvhasználatban mindig csak egyet jelentett: szeretni.