Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Strém István: A szépség

Osvát Ernőnek és a Szépség minden imádójának.

(Éjszaka. A szoba sarkában a Művész halott hitvesének készülő szobra áll.)

Művész: (farag)

Miként a csillagok, kik gyűlölik a rendet,

lángolva szállok én magányos utamon,

szívem, mint katonák, akik rohamra mennek,

győzelmi mámoromnak előre átadom,

s sárba lopva lázam` Isten gyanánt teremtek,

száz művész álmát alszom és lázát lázadom!

Óh, ihlet, lengj előttem, hószín liliomzászló,

az anyagot legyőző, belé életvarázsló!

Kipp-kopp! tovább, tovább, zengj, bűvös kalapács!

Kisfiú: Úgy félek! Oly sötét az út, a kert, a rács...

Művész:

Munkára csak! Tovább! Tovább!

Börtönbe zárni a csodát,

márványba lázadó erőmet!

Kisfiú:

Apám, apám, úgy félek tőled!

Művész: (a szobor előtt)

Te óriási drágakő

a végtelennek ajtaján,

minden vonásod égbe nő,

minden mozdulatod talány,

hajad felett hímpor lebeg

időtlen fák virágiból,

szerelmem régi hangja szól,

az ajkadon balzsam csepeg:

nem látható kert illatát

leheld szép istennő gyanánt!

A vágy, mely rég szívembe` forrt,

ma bűvösebb alakba folyt

és túlvilági fényözönt

fehér márvány kebledre önt.

Hallod? Hallod? a búza zeng.

S hideg szűzen csak állsz, te szent?

Az éjbe` zsong szerelmes ajkán

a végtelen - s orcád oly halvány?

Mozdulj, mozdulj, kőkedvesem,

szemed csillag gyanánt ki ma

gyúljon jövendő fényesen,

nótád` a búzától tanuljad

az legyen ajkadon ima,

szerelmes csók gyanánt az ujjad

bimbózó száz csodát fakasszon!

Mozdulj, mozdulj, szép kőmenyasszony,

és légy a börtön kulcsa te,

melyből kivágy a rab szíve!

(Farag)

Most még csak e mosolyt reád,

csupán az örökkévaló:

sötét, bús óceánon át

úgy száll mint kis gyémánthajó.

Most...most...már él...szemem ragyog.

Tündér! Győztem! Ember vagyok!

(A szobor darabokra törik szét és kilép belőle a szépség)

Művész: (leborulva)

Ember vagyok!

Szépség:

Te ostoba,

engem nem győzhetsz le soha,

mivel vagyok s látatlanul

tőlem a lét titokba nyúl -

mivel vagyok, nincs semmi más:

csalóka délibáb, varázs, -

mivel vagyok, nevem: a hit,

hozzám ezer folyón a híd. (Eltűnik.)

Művész:

Felém új, bűvös nap ragyog.

Ember vagyok!

(Észreveszi a kisfiút, akit a széthulló márványdarabok halálra sújtottak. Fiacskája holttestét és a szobor omladékait egyszerre ölelve magához:)

Ember vagyok!