Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 9. szám · / · Komjáthy Aladár: Két vers a tavaszról

Komjáthy Aladár: Két vers a tavaszról
I.

Nyugtalan, fényes szemeivel
nézeget engem a Tavasz
s a tájra ráhajlik kint amaz
örök ég kéklő színeivel.

Ez a táj kedves énnekem,
sok ezer év ültette be
s folyót rajzolt a közepibe.
Szél száll a tágas tereken,
mint lovas a sárga pusztán,
fölötte száll a régi nap,
kit csodál a néger, lapp, arab
s a messze, regés Hindusztán.

Ez az ég mindég állni fog,
de tavasz és élet tovaszáll
s elhalkul minden, ami fáj.

De most, amikor az ég nevet
s kacajba, suttogásba fúl
minden a téli föld felett:
zöld lombokat nevel az erdő,
elomló delnő fent a felhő,
az éj vizek szavától hangos
s az élet víg, kitárt, kalandos,
most, amikor kabátod szárnyát
nimfák rángatják friss mezőn
s ezer hang zsong, hogy bús-zavartan
fülelsz a rozsdaszín avarban,
most, amikor szívedben csattog
szerelem-madár szép dala:
ne törődj, mit hoz majd a Tél
légy: egyetlen, fénylő szenvedély.
Isten s Tavasz tanyája vagy
nem ölhet meg se Tél, se Fagy.